„...amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van...” Mk 11,20–26
20 Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt. 21 Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt. 22 Jézus így válaszolt nekik: Higgyetek Istenben! 23 Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az. 24 Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek. 25 És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. 26 Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket.
Bibliaolvasó Kalauz – Magyarné Balogh Erzsébet igemagyarázata
A másik ember elleni indulatunk önmagunk ellen fordul. Jézus azt mondja: „...amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van...” (25). Nem a velünk ellenséges emberről beszél, hanem rólunk. Arról az indulatról, amelynek helyet adtunk a szívünkben. Panaszom elengedése nélkül nem hallgattatnak meg imáim. A gyümölcstelen fának pusztulnia kellett, ahogyan a mi sértett szívünknek is.
RÉ21 543 RÉ 373
Zsoltárdicséret | 166 | Áldj meg minket, Úr Isten, a te jóvoltodból
„… Júda fiai viszont megerősödtek, mert az Úrra, őseik Istenére támaszkodtak.” 2Krón 13,13–23
13 Jeroboám azonban kiküldött egy csapatot, hogy álljanak lesbe mögöttük; a serege ott volt Júdával szemben, a lesben álló csapat pedig mögötte. 14 Amikor a júdaiak körülnéztek, látták, hogy elöl is, hátul is harc vár rájuk, ezért az Úrhoz kiáltottak segítségért, a papok megfújták a trombitákat, 15 a júdaiak pedig harci kiáltásban törtek ki. És miközben a júdaiak harci kiáltása hangzott, megverte az Isten Jeroboámot és egész Izráelt Abijjá és Júda előtt. 16 Futásnak eredtek Izráel fiai Júda elől, de Isten a kezükbe adta őket. 17 Abijjá és hadinépe nagy vereséget mért rájuk, úgyhogy ötszázezer válogatott férfi esett el halálra sebzetten Izráelből. 18 Ilyen megaláztatás érte Izráel fiait abban az időben, Júda fiai viszont megerősödtek, mert az Úrra, őseik Istenére támaszkodtak. 19 Abijjá üldözőbe vette Jeroboámot, és a következő városokat foglalta el tőle: Bételt falvaival együtt, Jesánát falvaival együtt és Efravint falvaival együtt. 20 Nem is tudta Jeroboám összeszedni többé az erejét Abijjá idejében. Az Úr megverte őt, és meghalt. 21 Abijjá pedig megerősödött. Vett magának tizennégy feleséget, és nemzett huszonkét fiút és tizenhat leányt. 22 Abijjá történetének a többi része, életútja és viselt dolgai meg vannak írva Iddó próféta magyarázatában. 23 Azután Abijjá pihenni tért őseihez, és eltemették Dávid városában. Utána a fia, Ászá lett a király; az ő idejében béke volt az országban tíz esztendeig.
Az Ige mellett – Vassné Baki Ilona igemagyarázata
(18) „… Júda fiai viszont megerősödtek, mert az Úrra, őseik Istenére támaszkodtak.” (2Krón 13, 13–23)
Izráel uralkodója, Jeroboám kétszeres túlerővel száll szembe Júdával. Nagyon ügyes taktikával bekeríti Abijját. Azonban Jeroboám az Úr helyett a maga emberi erejében, a túlerőben, okosságában, taktikájában és bálványai segítségében bizakodott. Abijjá, a mellette álló papok és a nép egyetlen reménysége a túlerővel szemben maga az Úr. A király úgy éli meg ezt a csatát, ahogyan a neve is mutatja: Isten gyermekeként, bizalommal és hittel hívja segítségül az Urat (Atyám, Jahve). Bekerítve biztos halál és elesés várt rájuk, „ezért az Úrhoz kiáltottak segítségért, a papok megfújták a trombitákat” (14), és megmentette őket az Úr. Van az úgy, hogy szorult és reménytelen helyzetünkből nem látunk kiutat. Kétségbeejtő, félelmetes állapotokat valamennyien éltünk, élünk át. Tehetetlennek látszó, kiúttalan, reménytelennek tetsző élethelyzetünkből ma is az ő leleményes szeretete, irgalmassága szabadíthat és tarthat meg minket. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)
