előző nap

„Ez belefújt a kürtjébe, és kihirdette:” 2Sám 20

1 Akadt ott egy elvetemült ember, név szerint Seba, egy benjámini embernek, Bikrínek a fia. Ez belefújt a kürtjébe, és kihirdette: Nincs semmi közünk Dávidhoz, semmi örökségünk Isai fiával! Sátrába térjen minden izráeli! 2 Ekkor Sebához, Bikrí fiához pártolt Dávidtól minden izráeli. De a júdaiak hűségesen követték királyukat a Jordántól Jeruzsálemig. 3 Amikor Dávid megérkezett jeruzsálemi palotájába, előhívatta másodfeleségeit, azt a tíz asszonyt, akiket otthon hagyott a király a palota őrzésére. Ezeket házi őrizetbe vetette, és gondoskodott róluk, de nem ment be hozzájuk. Haláluk napjáig elkülönítve maradtak, és úgy éltek, mintha özvegyek lettek volna. 4 Azután ezt parancsolta a király Amászának: Szólítsd fegyverbe a júdaiakat három nap alatt, és légy készen magad is! 5 El is ment Amászá, hogy fegyverbe szólítsa Júdát, de nem tudta azt végrehajtani a kijelölt határidőre. 6 Akkor ezt mondta a király Abísajnak: Ez a Seba, Bikrí fia még Absolonnál is nagyobb bajt hozhat ránk. Vedd magad mellé urad embereit, és üldözd őt, még mielőtt erődített városokat talál, és elmenekül előlünk! 7 Kivonultak tehát vele Jóáb emberei, a kerétiek, a pelétiek és a testőrök mind. Kivonultak Jeruzsálemből, hogy üldözzék Sebát, Bikrí fiát. 8 Amikor ahhoz a nagy kőhöz érkeztek, amely Gibeónnál van, eléjük jött Amászá. Jóábnak a ruhája alatt páncél volt, és arra kardot kötött úgy, hüvelyestül a csípőjére erősítve, hogy azt onnan könnyen ki lehetett húzni. 9 Jóáb megkérdezte Amászát: Hogy vagy, testvérem? Azután Jóáb megfogta jobb kezével Amászának a szakállát, hogy megcsókolja. 10 Amászá nem is ügyelt a kardra, amely Jóáb kezében volt. Az pedig a hasába döfte, és kiontotta belét a földre. Nem kellett még egyszer döfnie, mert Amászá meghalt.Azután Jóáb és testvére, Abísaj tovább üldözték Sebát, Bikrí fiát. 11 Jóáb egyik embere pedig odaállt Amászá mellé, és ezt kiáltotta: Aki szereti Jóábot és Dávidot, kövesse Jóábot! 12 Amászá vérbe fagyva feküdt ott az országút közepén. Amikor az az ember látta, hogy az egész nép megáll ott, félrehúzta Amászát az útról a mezőre, és rádobott egy ruhát, mert látta, hogy mindenki megáll, aki odaér. 13 Miután elvitték az országútról, mindenki Jóáb után vonult, hogy üldözzék Sebát, Bikrí fiát. 14 Seba átvonult Izráel minden törzsén Ábél-Bét-Maakáig. A bikríek mind összegyűltek, és követték őt. 15 De utolérték és körülzárták Ábél-Bét-Maakában, és sáncot emeltek a város ellen, a bástyával szemben. Az egész nép, amely Jóábbal volt, nekiállt bontani a várfalat, hogy ledöntse. 16 Akkor egy okos asszony így kiáltott ki a városból: Hallgassatok ide! Hallgassatok ide! Mondjátok meg Jóábnak, hogy jöjjön ide, hadd beszéljek vele! 17 Amikor ő odament hozzá, megkérdezte az asszony: Te vagy Jóáb? Én vagyok – felelte. Az asszony ezt mondta neki: Hallgasd meg szolgálóleányod szavát! Ő így felelt: Hallgatom. 18 Az asszony ezt mondta: Hajdanában ez a mondás járta: Ábélben kérjetek tanácsot, akkor célhoz értek! 19 Én Izráel egyik békeszerető városa vagyok, te pedig meg akarsz ölni egy izráeli várost, egy anyát? Miért akarod elpusztítani az Úr örökségét? 20 Jóáb így válaszolt: Dehogy akarom, dehogy akarom elpusztítani és lerombolni! 21 Nem erről van szó! De egy ember Efraim hegyvidékéről, név szerint Seba, Bikrí fia kezet emelt Dávid királyra. Csak őt magát adjátok ki, és akkor elvonulok a város alól. Az asszony ezt felelte Jóábnak: Mindjárt kidobjuk neked a fejét a várfalon! 22 Az asszony bölcsen eljárt az egész népnél, fejét vétette Sebának, Bikrí fiának, és kidobták azt Jóábnak. Jóáb pedig megfúvatta a kürtöt, és szétoszlottak a város alól, mindenki a maga lakóhelyére. Jóáb is visszatért Jeruzsálembe a királyhoz. 23 Jóáb állt Izráel egész seregének az élén. Benájá, Jójádá fia volt a kerétiek és a pelétiek parancsnoka. 24 Adórám a kényszermunkák felügyelője, Jósáfát, Ahílúd fia pedig a főtanácsadó volt. 25 Sejá kancellár, Cádók és Ebjátár pedig papok voltak. 26 A jáíri Írá is Dávid papja volt.

Bibliaolvasó kalauz – Magyarné Balogh Erzsébet

Egy önérzetes és sértődött izráeli ember, Seba megfújja a kürtöt, és magával rántja az izráelieket. Köztünk is vannak sértődött emberek, akik hangulatot keltve belerántanak másokat a lázadásba. Ez nagyon messze van attól, amit a reformáció zászlóvivői meghirdettek. Lázadók és lázítók voltak mindazzal szemben, ami nem állt meg Isten igéjén, és megfújták a kürtöt. Ennek a kürtnek ma is szólni kell: Solus Christus! Sola gratia! Sola fide! Sola Scriptura! Hirdessük együtt templomainkban, imaházainkban, otthonainkban és iskoláinkban, hogy népünk és országunk megmaradjon!

RÉ 46 MRÉ 46

„…készen legyetek.” 2Korinthus 9,1–5

1 A szentek iránti szolgálatról fölösleges írnom nektek. 2 Hiszen ismerem készségeteket, amely miatt dicsekszem veletek a makedónoknak, hogy Akhája tavaly óta készen áll, és hogy a ti buzgóságotok magával ragadta a többséget. 3 De mégis elküldtem a testvéreket, nehogy a veletek való dicsekedésünk ebben az ügyben hiábavaló legyen, hanem amint megmondtam: készen legyetek. 4 És ha velem makedónok érkeznek, és felkészületlenül találnak titeket, valamiképpen szégyent ne valljunk mi – hogy ne mondjuk: ti – ebben a bizodalmunkban. 5 Szükségesnek tartottam tehát, hogy megkérjem a testvéreket, menjenek el hozzátok előre, és készítsék elő a már megígért adományokat, hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.

Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata

(3) „…készen legyetek.” (2Korinthus 9,1–5)

Isten kijelentésének, az Igének ünnepén sokkal többről szól számunkra a mai igeszakasz, mint az egyébként nagyon fontos adakozásról, annak rendjéről, az arra való készség áldásairól.

Elsőrenden persze erről van itt szó: készen lenni a szentek iránti szolgálatra (1), amely olyan magától értetődő, hogy erről felesleges is írnia az apostolnak. Tényleg magától értetődő ez, miszerint először a ránk bízott testvéreinkért tartozunk felelősséggel az Úrnak? Tényleg magától értetődő számunkra az, hogy akik Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartják, azok nekünk testvéreink? Tényleg magától értetődő a Jézus Krisztusban testvéreink iránti szeretet és irgalom? Olyan kegyetlenek tudunk lenni egymáshoz is… Készségesek vagyunk, legalább egymás iránt? Készen állunk arra, hogy egymás iránti buzgóságunk, másokat is buzgóságra hangolva áldássá lesz és nem rombol? Tudunk-e dicsekedni egymással, a Krisztusban és nem hiábavalóságokban? Dicsekedhetünk-e egymással úgy, hogy közben dicsekvésünk nem vall kudarcot; mégpedig azért nem vall kudarcot az egymással való dicsekvésünk, mert számolunk a csalódásokkal, a gonosz munkájával, de mint a győztes Jézus Krisztusra tekintő, hívő emberek, akik Isten erejét kérve szeretettel teljes, egyértelmű szabályokkal is kordában tartják a gonoszt? Pál az adakozás kapcsán is ezt tette, amikor felügyelőket küldött az adakozás ékes és tiszta pénzügyi lebonyolítása érdekében (3–4).

A mai napon azonban sokkal mélyebben érint bennünket ez a felszólítás: Legyetek készen! (3) A mi Urunk felszólítása szólít meg itt minket: Legyünk készen az Ő fogadására mindenkor, mert nem tudjuk az időt! (Máté 24,44) Legyünk készen az Úr fogadására, hogy hálaadó hittel és bizonyossággal állhassunk meg a hétköznapi harcokban és piti provokációkban ugyanúgy, mint a próbatételek idején és halálunk óráján. A felszólítás kérdéssé lesz: Készen vagyunk-e? Könyörülj Urunk, óvj meg minket a felkészületlenségtől! (4)

John Rutter „Requiem” című művét hallgathattam a napokban, amelynek szépsége megrendített és felkészített... A zenemű mennyei ihletettséggel szólaltatta meg a halandó ember mélységből felkiáltó könyörgését megváltó Urához, aki egyedül adhat örök nyugodalmat neki, a feltámadás életes elevenségével. Igei bizonyossággal zengett a bibliai és liturgikus énekek feldolgozásában hitvallásunk: Jézus Krisztus a feltámadás és az élet (János 11,25).

Micsoda kegyelem: annyi minden nem kész bennünk és körülöttünk, de a mi Urunk készen áll elfogadni minket, és éppen ez az irgalom formál bennünket is késszé! Isten kinyilvánította felénk irgalmas készségét. Ő mindent elkészített nekünk! Jézus Krisztus feltámadott! (Lukács 24,34) Íme, minden kész! (Lukács 14,17) Nincs mitől félnünk, akkor sem, ha „itt” félbemaradtak a dolgaink; csak hűséggel fáradozzunk abban a munkában, amibe az Úr állított minket.