„...igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívásotokat és kiválasztásotokat...” 2Pt 1,1–11
1 Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által: 2 Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen Istennek és a mi Urunknak, Jézusnak megismerésében. 3 Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. 4 Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. 5 Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, 6 az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, 7 a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. 8 Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. 9 Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. 10 Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. 11 És így majd dicsőségesen mehettek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.
Bibliaolvasó kalauz – Kónya Ákos igemagyarázata
„...igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívásotokat és kiválasztásotokat...” (10). Ha az Úr szolgálatába léptél, nem vagy egyedül. Néha szükségünk van rá, hogy visszaemlékezzünk arra, honnan indultunk el, milyen szeretet volt a szívünkben, amikor válaszoltunk Jézus hívására. Az apostol is erre akarja emlékeztetni folyamatosan a rábízottakat. Egyszer teológus koromban, egy nehéz időszakban Isten ezen az igén keresztül üzent nekem, emlékeztetett. Ne felejtsük el, kihez tartozunk!
RÉ 326 MRÉ 194
„…úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogy a fiát viszi az ember…” 5Mózes 1,19–46
19 Azután elindultunk a Hórebtől, és bejártuk azt az egész nagy és félelmetes pusztát, amelyet az emóriak hegysége felé vivő úton láttatok, ahogyan megparancsolta nekünk Istenünk, az Úr. Így érkeztünk meg Kádés-Barneába. 20 Ott ezt mondtam nektek: Megérkeztetek az emóriak hegyvidékéhez, amelyet nekünk fog adni Istenünk, az Úr. 21 Lásd, Istened, az Úr neked adta ezt a földet. Vonulj hát ellene, és vedd birtokodba, ahogyan meghagyta atyáid Istene, az Úr. Ne félj, és ne rettegj! 22 Akkor odajöttetek hozzám mindnyájan, és ezt mondtátok: Küldjünk előre embereket, hogy kémleljék ki nekünk az országot, és hozzák hírül, melyik úton kell felvonulnunk, és milyenek azok a városok, amelyekbe be kell majd vonulnunk. 23 Jónak láttam ezt, és kiválasztottam közületek tizenkét férfit, minden törzsből egyet. 24 Ezek elindultak, fölmentek a hegyvidékre, eljutottak az Eskól-völgyig, és kikémlelték az országot. 25 Szedtek annak a földnek a gyümölcseiből, és elhozták nekünk. Hírt is hoztak nekünk, és ezt mondták: Jó földet akar nekünk adni Istenünk, az Úr. 26 Ti azonban nem akartatok felvonulni ellene, hanem fellázadtatok Isteneteknek, az Úrnak a parancsa ellen. 27 Zúgolódtatok sátraitokban, és ezt mondtátok: Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon és elpusztítson bennünket. 28 Hová is vonulnánk? Testvéreink elcsüggesztették szívünket, amikor ezt mondták: Magasabb és szálasabb nálunk az a nép, városaik nagyok, és falaik az égig érnek, sőt még az anákiak fiait is láttuk ott.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(31) „…úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogy a fiát viszi az ember…” (5Mózes 1,19–46)
Mindenre elégséges biztatást hallunk a mai Igéből: Ne ijedjünk meg, ne féljünk, hiszen az Úr előttünk jár, harcol értünk, úgy visz bennünket az egész úton, mint ahogy a fiát viszi az ember, amíg megérkezünk! (29–31) Csak az Úr biztatása ad erőt, örömöt, valóságos távlatot az úton. Hagyatkozzunk erre a biztatásra, hitből fakadó engedelmességgel (32), zúgolódás és vonakodás nélkül (26–27), nem megijedve a világ nagy, óriásnak tűnő, szálas embereitől! (28)
Isten biztatása nélkül betegesen hullámzik az életünk, egyhelyben vesztegel, vereséget szenved, visszafelé haladva távolodik az üdvösséges céltól. A mai igeszakaszból mindegyikre olvashatunk fájdalmas példát. Vegyük elő a Bibliát és keressük meg ezeket az utalásokat, gondolkozzunk el azokon, érintsen meg minket személyesen az Ige! Isten biztatása nélkül valójában ítélet alatt vagyunk, miként a zúgolódó nemzedék nem mehetett be az Ígéret Földjére. Ezt az ítéletes állapotot döbbenetesen tárja elénk egy igevers: „Ti pedig forduljatok vissza, és induljatok a pusztába…” (40) Az élet útjáról visszafordulni, a puszta, a halál felé… Rettenetes!
Isten biztatása testet öltött Jézus Krisztusban. Őbenne megújította kegyelmét rajtunk az Isten, újból üdvösséges irányba állította eltévelyedett, sokféleképpen veszteglő életünket, jogos ítéletét feloldotta, hogy miénk lehessen a beteljesedett ígéret, és gyermekeinké is! Itt azt olvassuk, hogy hiába sírt az engedetlenül zúgolódó nemzedék, nem hallotta meg sírásukat az Úr, nem figyelt rájuk (45). Milyen jó tudni, hogy tart még a kegyelmi idő, tehát nem hiába szomorodunk meg, nem hiába sírunk; hallja még az Úr! Úgy hordoz bennünket az Isten, minként a Fiát, akinek földi életét megáldotta, akit feltámasztott a halálból és mennyei világába emelt.