„Kaptatok-e Szentlelket...? Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek” ApCsel 19,1–7
1 Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, 2 és így szólt hozzájuk: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek. 3 Ezután megkérdezte tőlük: Akkor milyen keresztséget kaptatok? János keresztségét – válaszolták ezek. 4 Pál ekkor így szólt: János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. 5 Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. 6 És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak. 7 Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak.
Bibliaolvasó kalauz – Fekete Károly igemagyarázata
„Kaptatok-e Szentlelket...? Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek” (2). Döntő a kérdés, a válasz viszont gyakran csak szabadkozás, a valóság pedig lesújtó: üres, Lélek nélküli tanítványság. Pál Jézusról szóló tanítása kellett ahhoz, hogy lelki ajándékokban gazdag keresztyén közösség formálódjon Efezusban, hiszen csak azok lehetnek Isten fiai, akiket az Isten Lelke vezérel (Róm 8,14). Ez már egy másik valóság, egy Lélek-áldotta valóság!
RÉ 170 MRÉ 154
„…mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Bírák 17
1 Élt Efraim hegyvidékén egy Míká nevű ember. 2 Ez azt mondta egyszer az anyjának: Az az ezeregyszáz ezüst, amit elvettek tőled, és ami miatt átkot mondtál a fülem hallatára is, az az ezüst nálam van, én vettem el. Az anyja ezt mondta: Áldjon meg az Úr, fiam! 3 Amikor visszaadta anyjának az ezeregyszáz ezüstöt, ezt mondta az anyja: Ezt az ezüstöt én arra szántam, hogy az Úrnak szentelem a fiamért: készítsenek belőle faragott és öntött bálványszobrot. Most azért visszaadom neked. 4 De a fiú újból visszaadta az ezüstöt anyjának. Ekkor az anyja fogott kétszáz ezüstöt, odaadta az ötvösnek, az pedig faragott és öntött bálványszobrot készített belőle. Ez Míká házába került. 5 Ennek a Míkának volt egy házi szentélye. Készíttetett éfódot és házibálványt, egyik fiát pedig felavatta, és az lett a papja. 6 Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett. 7 Élt egy ifjú a júdai Betlehemben, Júda nemzetségében, aki lévita volt, de jövevényként ott tartózkodott. 8 Ez a férfi elindult a júdai Betlehem városából, hogy jövevényként letelepedjen ott, ahol majd alkalmas helyet talál. Így jutott el vándorlása közben Efraim hegyvidékére, Míká házához. 9 Míká megkérdezte tőle: Honnan jössz? Az így felelt neki: Lévita vagyok, a júdai Betlehemből; megyek, míg alkalmas helyet találok, ahol jövevényként letelepedhetek. 10 Ekkor Míká azt mondta neki: Maradj nálam, légy atyám és papom! Én pedig adok neked évi tíz ezüstöt, egy rend ruhát és élelmet. A lévita beleegyezett, 11 úgy döntött, hogy ott marad annál az embernél. Az pedig úgy bánt vele, mintha a saját fia volna. 12 Míká felavatta a lévitát. Így az ifjú a papja lett, és Míká házában élt. 13 Míká pedig ezt mondta: Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az Úr, mert egy lévita lett a papom.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(6) „…mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bírák 17)
Ebben a fejezetben olvasunk lopásról, átkozódásról, saját vallás kialakításáról, bálványszobor készítéséről, amit ráadásul igaznak akarnak feltüntetni – mindenki a magáét –, ahogy ebben a történetben Míká (1–6), a saját maszek szentélyét és bálványozását egy nélkülöző, kiszolgáltatott lévitával legitimizálta (7–13).
Mindezt így foglalja össze a szentíró: „Mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Indoklást is fűz ehhez az Ige: Még nem volt király Izráelben, ezért nem volt, aki egységes rendet tartson. Isten, az egyetlen király. Ahol van hit, ott Isten királysága érvényesül, és az Ő akaratának engedve kivirul az emberi élet: lopás helyett a gyarapodás, átok helyett az áldás, saját vallás helyett az igaz istentisztelet – folytatódva az élet istentiszteletével – gyümölcseit élvezhetjük. Ahol azonban nincs élő hit, ott kell a király, aki fenntartja a külső rendet, hogy miközben a szabadságunkkal élünk, ne emésszük meg egymást, és ne borítsuk fel az alapvető, isteni rendet, helyet adva az életellenes hatalmaknak. Mert pont ott, ahol nagyon akarjuk a jót (13), ahol nagyon élni akarunk, szabadon – Isten nélkül szabadon – ott szabadul el a gonosz halálos hatalma.
Végül is, önmagában – egy szűk kereten belül – semmi gond nincs azzal, ha mindenki azt csinálhatja, ami neki tetszik. Aki élt már korlátozva, amikor minden lépését – súlyos következmények terhe mellett – szabályozták, ellenőrizték, sőt még a gondolataiba is próbáltak belelátni, az nem becsüli le ezt a mondatot: Végre azt csinálok, ami nekem tetszik. Azonnal ne horkanjunk fel ezen a mondaton! A fogság rettenetes dolog; innen nézve, a szabadság hatalmas ajándék. Ne felejtsük el, hogy az egész evangélium erre épül: Isten megszabadított bennünket a fogság, a szolgaság házából; sőt, a törvény szolgaságának igáját is levette rólunk, és kihozott bennünket az istenfiúság szabadságára (Galata 4,6–7; 5,1). Ez az evangélium. Isten szabadságot ajándékozott nekünk, a Jézus Krisztusban.
Ez a szabadság azonban, ebben a világban, csakis az Isten törvényének betartásával élhető meg, ahol szabaddá lettünk arra – az Úr kiválasztó kegyelme által – hogy az Úr útján járjunk, élve Isten dicsőségére, felebarátaink és sokak javára. Mindebben az engedelmességben az örök élet előízét kapjuk. Isten, a törvényét, a szívünkbe írta. Nincs ennél nagyobb szabadság: igent mondani Isten akaratára; és nemet mondani arra, ami nem kedves Istennek, azzal a bizonyossággal, hogy csakis ez szolgálja az én javamat is. Ez a szabadság önként, boldog örömmel mond igent a gyarapodásra, az áldásra, az élő Isten tiszteletére, a felebarát szeretetére, és Isten erejével mond nemet minden lopásra, átokra, minden ilyen Míká-féle maszek vallásoskodásra és bálványozásra. Erőt ad ehhez az engedelmességhez az a bizonyosság is, hogy „odaát” a szabadság teljessége lesz a miénk, az Úrban.