„...Isten feltámasztotta őt a halálból...” ApCsel 13,23–37
23 Az ő utódai közül tette Isten Izráel üdvözítőjévé Jézust, ígéret szerint, 24 miután János előre meghirdette, még az ő eljövetele előtt, Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. 25 Küldetése végén János így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani. 26 Testvéreim, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Nekünk küldetett el ennek az üdvösségnek az igéje. 27 De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és így betöltötték a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, azáltal, hogy elítélték őt. 28 Bár semmiféle halálos bűnt nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. 29 Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. 30 De Isten feltámasztotta őt a halálból, 31 és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt. 32 Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust. 33 Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.” 34 Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: „Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket.” 35 Ezért más helyen is így szól: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” 36 Mert Dávid, miután a maga nemzedékében szolgált Isten akarata szerint, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott. 37 Akit azonban Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.
Bibliaolvasó kalauz – Varga Róbert igemagyarázata
„...Isten feltámasztotta őt a halálból...” (30). Jézus életében minden Isten igéje szerint történt. Nem találtak, nem is találhattak benne bűnt, mégis azt követelték, hogy Pilátus végeztesse ki (28). Isten a bűntelent engedte keresztre szegezni, a bűnösöket pedig szabaddá tette. Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, eltemették, de Isten feltámasztotta őt a halálból. Jézus pedig már halála előtt azt mondta az övéinek: „...én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19).
RÉ 352 MRÉ 237
„…fáradtak voltak, de folytatták…” Bírák 8,1–12
1 De az efraimiak azt mondták neki: Mit tettél velünk? Miért nem hívtál bennünket, amikor harcba indultál Midján ellen? És hevesen pöröltek vele. 2 Ő azonban így felelt nekik: Ugyan mit tettem én hozzátok képest? Nem ér-e többet Efraim böngészése Abíezer szüreténél? 3 A ti kezetekbe adta Isten Midján vezéreit, Órébet és Zeébet. Hozzátok képest mit tudtam én tenni? Amikor így beszélt, megenyhült vele szemben az indulatuk. 4 Gedeon megérkezett a Jordánhoz, és átkelt háromszáz emberével; fáradtak voltak, de folytatták az üldözést. 5 Ezt mondta Szukkót lakóinak: Adjatok néhány kenyeret ennek a népnek, amely engem követ, mert fáradtak, pedig nekem üldöznöm kell Zebahot és Calmunnát, Midján királyait. 6 Szukkót vezetői ezt felelték: Talán már a kezedben tartod Zebahot és Calmunnát, hogy kenyeret kívánsz tőlünk a seregednek? 7 Gedeon azt mondta: Ha majd az Úr kezembe adja Zebahot és Calmunnát, ezért pusztai tövissel és tüskével csépelem majd végig a testeteket! 8 Onnan fölment Penúélba, és ugyanúgy szólt azokhoz is. De Penúél lakói is ugyanúgy válaszoltak, ahogyan a szukkótiak. 9 Akkor ezt mondta Penúél lakóinak is: Ha sértetlenül térek vissza, lerombolom ezt a tornyot! 10 Zebah és Calmunná Karkórban voltak táborukkal együtt: mintegy tizenötezer ember, mindazok, akik megmaradtak a keleti törzsek egész táborából; százhúszezer kardforgató ember pedig már elesett. 11 Gedeon a sátorlakók útján vonult fel, Nóbahtól és Jogbohától keletre. Megverte a tábort, mert a tábor már biztonságban érezte magát. 12 Zebah és Calmunná elmenekült, de ő üldözőbe vette őket, és elfogta Zebahot és Calmunnát, Midján két királyát, az egész tábort pedig szétverte.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(4) „…fáradtak voltak, de folytatták…” (Bírák 8,1–12)
Az Úr ereje adott kitartást a bölcs folytatáshoz Gedeonnak akkor is, amikor az efraimi testvérek féltékenyek lettek Gedeon győzelmére, és Gedeon, hála helyett, szemrehányást kapott tőlük, hogy miért nem szólt nekik idejében. Ismerjük ezt: „Szóljál, jövök!” Amikor szólunk, akkor éppen nem ér rá. Amikor minden kész, akkor: „Miért nem szóltál, jöttem volna…” Hála helyett szemrehányás. Nem tudjuk, mit gondolt Gedeon, amikor ezt meghallotta – a gyarló gondolatainkat is bűnbánattal le kell tennünk az Úr kegyelme elé –, de cselekedni bölcs és higgadt vezetőként cselekedett. Sok gyarló gondolatunk lehet, a határtalan emberi gyarlóságra, hálátlanságra, féltékenységre, csúsztatásra; de mindig azért kell könyörögnünk, hogy legyen erőnk, fáradtan is higgadtnak maradni, Isten népét egyben tartani, szelíd szóval enyhülést szerezni, és sok felesleges belső csatát megelőzni, hiszen van küzdelem „odakint” éppen elég (Példabeszédek 15,1). Gedeon megdicsérte a méltatlankodó efraimi testvéreket, elismerte, felértékelte tetteiket, akiknek így indulata megenyhült. Nem hazudott Gedeon, csak felismerte a tetteit annak, aki elismerésre vágyott, miközben maga háttérben tudott maradni (1–3).
Itt legyünk figyelmesek arra, hogy Gedeon történetében ettől kezdve nem olvasunk arról, hogy az Úr szólt Gedeonhoz. Elvégezte azt, amit az Úr bízott rá: legyőzte Midjánt, kis seregével. Itt kellett volna megállni! De csapda lett a győzelem Gedeonnak, aki nem tudott a győzelmeiben megállni (8,28). Tovább folytatta a százhúszezer veszteségtől vérző, tizenötezres midjáni sereg üldözését, a Jordánon túl, amíg teljesen szétverte a sereget (10–12). Fáradtsága, a sereg nélkülözése, saját, Jordánon túli városainak, a gáti Szukkót és Penúél lakosainak elutasítása – akik nem adtak kenyeret az éhező seregnek – jelek lehettek, hogy álljon meg, mert eddig szólt az isteni küldetés… Gedeon azonban folytatta, makacsul, győzelemtől ittasan, a városokat megfenyegetve, a midjáni két vezért üldözve (4–9); és hibát hibára, bűnt bűnre halmozott.
Amíg az ember azt teszi, amit az Úr bízott rá, addig fáradtságában is kap „felülről” való erőt a folytatáshoz (1–3). Adjon az Úr erőt ahhoz is, hogy ne folytassuk, amikor az Úrtól való mandátumunk megszűnt, hanem álljunk meg, álljunk félre, álljunk le! Áldott jele Istennek ilyenkor az a fáradtság, amit már nem lehet egy éjszaka kipihenni… Áldott jele lehet Istennek a sokféle nélkülözés – nemcsak éhség, hanem lelki nélkülözések sora is – amelyeket nemcsak elszenvedek, hanem okozok is, mert csak arra a feladatra koncentrálok, amit Isten talán már régen elvett tőlem (4–12). Állj meg a halálos csapda előtt! Ne légy aktív az Úr felhatalmazása nélkül!