„...eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!” Jn 20,19–29
19 Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 22 Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! 23 Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. 24 Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25 A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. 26 Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 27 Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 28 Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 29 Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.
Bibliaolvasó kalauz – Pótor Imre igemagyararázata
„...eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!” (19). Ő maga jön a tanítványokhoz, a Feltámadott. Kijelenti nekik: ő élő Úr, feltámadt a halálból. Középen áll, hogy mindenki lássa és hallja, vele legyen élő közösségben. Beszél is hozzájuk, és ad is nekik: igét szól, élet üzenetét. Azt adja, amire most a legnagyobb szükségük van: békességet. Küldetést is kapnak: olyan hitvalló tanúi legyenek a Feltámadottnak, ahogy Jézus engedelmeskedett az atyai küldetésnek.
RÉ 356 MRÉ 227
„…megszűnt a csapás.” 4Mózes 17,1–15
1 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 2 Mondd meg Eleázárnak, Áron főpap fiának, hogy szedje ki a szenesserpenyőket a tűzből, mert meg vannak szentelve, a bennük levő szenet pedig szórd széjjel. 3 Ezeknek a szenesserpenyőiből, akik az életükkel fizettek vétkükért, készítsetek vékonyra kalapált lapokat az oltár beborítására, mert az Úr színe elé vitték őket, és ezért szentek. Legyenek jellé Izráel fiai számára. 4 Fogta azért Eleázár pap a rézserpenyőket, amelyeket odavittek azok, akik elégtek, és vékonyra verette azokat az oltár beborítására, 5 emlékeztetőül Izráel fiainak, hogy senki se merjen közeledni az Úrhoz, aki illetéktelen, mert nem Áron utódai közül való, és mégis illatáldozatot akar bemutatni. Ne járjanak úgy, mint Kórah és csoportja, akit előre figyelmeztetett Mózes által az Úr. 6 Másnap azonban zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen, és ezt mondták: Ti öltétek meg az Úr népét! 7 Amikor azonban egybegyűlt a közösség Mózes és Áron ellen, majd a kijelentés sátra felé fordultak, hirtelen betakarta azt a felhő, és megjelent az Úr dicsősége, 8 Mózes és Áron pedig odament a kijelentés sátra elé. 9 Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: 10 Húzódjatok félre ettől a közösségtől, hadd semmisítsem meg őket egy pillanat alatt! Ők pedig arcra borultak. 11 Majd Mózes azt mondta Áronnak: Fogd a szenesserpenyőt, tégy bele tüzet az oltárról, rakj rá füstölőszert, vidd hamar a nép közé, és végezz engesztelést értük, mert megharagudott az Úr, és megkezdődött a csapás. 12 Fogta azért Áron a szenesserpenyőt, ahogyan Mózes mondta, és a gyülekezet közé futott, mert már meg is kezdődött a csapás a népen. Füstölőszert tett rá, és engesztelést végzett a népért. 13 Megállt a holtak és az élők között, és megszűnt a csapás. 14 Tizennégyezer-hétszázan haltak meg a csapás miatt azokon kívül, akik Kórah lázadása miatt haltak meg. 15 Ekkor visszatért Áron Mózeshez, a kijelentés sátrának a bejáratához, és megszűnt a csapás.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(13) „…megszűnt a csapás.” (4Mózes 17,1–15)
Mi folyton zúgolódunk: Isten ellen, a vezetők ellen, egymás ellen (6). Ezért folyamatos csapások érnek bennünket, ideértve a hétköznapok „kis” tragédiáit, a láthatóan nagy nyomorúságokat, a történelmi és természeti katasztrófákat, a járványokat, és magát a tényt, hogy az élőkből holtak lesznek (13). A zúgolódás az istenfélelem nélküli élet jele. A hitből fakadó, építő észrevétel egészen más. A nagy csapások idején csak elkülönülni tudunk egymástól, hogy önmagunkat és a mieinket védjük (10). Egész életünk zúgolódások és széthúzások sorozata, még a legnagyobb nyomorúságokban is. A börtönökben nem a rabság a legnyomorúságosabb, hanem az az igazán elviselhetetlen, ahogy az egyik rab kikészíti a másikat. A büntetés része a másik ember közvetlen közelségének, dominanciájának, nyomorúságainak elhordozása.
Húsvéti evangélium ez a történet. Miközben az elégedetlen nép Mózes és Áron ellen zúgolódott, ezalatt Mózes és Áron engesztelést végzett ezért a népért (11). Miközben a nép odakint szapulta őket, ezek odabent, az Úr színe előtt, könyörögtek népükért. Nem húzódtak félre a saját népüktől, az övéiktől, akik ellenségekké lettek, hanem imádkoztak értük (10). Az Úr dicsősége betöltötte a szent hajlékot (7), és elfogadta az engesztelő áldozatot, meghallgatta a könyörgést; megszüntette a csapást (11–13).
Ez a húsvéti evangélium: Megszűnt a csapás! Még zajlik körülöttünk a halálosnak tűnő csata, de hitben már miénk az Úrban való győzelem a halál felett. Isten elküldte értünk egyszülött Fiát, tökéletes engesztelő áldozata levette rólunk engedetlen, zúgolódó, széthúzó életünk bűneinek jogos büntetését. Jézus Krisztus meghalt és feltámadott: megszűnt a csapás; de megszűnik a zúgolódó széthúzás is ott, ahol az Urat elfogadták. Ott új élet kezdődik. Sokan meghaltak a csapásokban, csak ebben az esetben tizennégyezer-hétszázan veszítették életüket (14–15), de aki hisz az Úrban, ha meghal is, él! (János 11,25)
Nem lehet illetéktelenül közeledni az Úrhoz, de az illetékesség Jézus Krisztus feltámadása óta nem szertartások, „rendek” függvénye. Noha ma is csak ékes és szép külső rendben járulhatunk az Úrhoz; de igazából soha nem vagyunk illetéktelenek Őhozzá járulni, ha belátjuk a magunk nyomorúságát, és Őelőtte leborulva, segítségért, szabadításért fordulunk élő Istenünkhöz (1–5). Éljünk ezzel az áldott lehetőséggel naponta: Ő meghallgat, hiszen Ő él (Márk 16,11), Ő feltámadott (1Korinthus 15,20), Ő velünk van (Máté 1,23), minden napon (Máté 28,20).