„Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted…” 2Sám 19,1–9a
1 A király megrendült, és sírva ment föl a kapu fölötti helyiségbe. Miközben ment, ezt mondogatta: Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted, fiam, fiam, Absolon! 2 Jóábnak azonban jelentették, hogy a király sírva gyászolja Absolont. 3 Gyászra fordult ezért a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert meghallotta a nép, hogy bánkódik a király a fia miatt. 4 Úgy lopakodott be a hadinép aznap a városba, ahogyan a szégyent vallott hadinép szokott belopakodni, ha a csatában megfutamodott. 5 A király pedig betakarta az arcát, és hangosan jajgatott a király: Fiam, Absolon, fiam, fiam, Absolon! 6 Akkor Jóáb bement a királyhoz a házba, és ezt mondta: Megszégyenítetted ma minden emberedet, pedig ők megmentették az életedet, fiaidnak és leányaidnak az életét, feleségeidnek és másodfeleségeidnek az életét. 7 Hiszen te azokat szereted, akik gyűlölnek, és azokat gyűlölöd, akik szeretnek. Ma kimutattad, hogy neked nem számítanak vezéreid és embereid! Bizony most már tudom, hogy jobban szeretnéd, ha mi mindnyájan meghaltunk volna ma, csak Absolon élne. 8 De most már kelj föl, menj ki, és beszélj szolgáidhoz szívhez szólóan, mert az Úrra esküszöm, hogy ha nem jössz ki, éjjelre már egy ember sem marad melletted! Ez pedig rosszabb lesz neked minden bajnál, ami ifjúságodtól fogva mostanáig ért téged. 9 Erre fölkelt a király, és leült a kapuban. Az egész hadinépnek pedig kihirdették, hogy a király a kapuban ül, és az egész hadinép a király elé járult.
Bibliaolvasó kalauz – Magyarné Balogh Erzsébet
„Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted…” (1). Dávid mint király nem tud a győztesekre nézni, ő most a veszteségét elszenvedő apa. Jóáb rázza fel: „…beszélj szolgáidhoz szívhez szólóan, mert… egy ember sem marad melletted!” (8). Dávid feláll, és királyként cselekszik újra. Mi sem temetkezhetünk fájdalmainkba. Veszteségeinkben is látnunk kell, hogy van, aki győzött! Van, aki feltámadt és él! Jézussal együtt léphetünk tovább!
RÉ 345 MRÉ 302
„…tárjátok ki ti is szíveteket!” 2Korinthus 6,11–18
11 Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak: 12 nem a mi szívünkben van kevés hely számotokra, hanem a ti szívetekben van kevés hely számunkra. 13 Mint gyermekeimhez szólok: viszonzásul tárjátok ki ti is szíveteket! 14 Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? 15 Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? * 16 Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. 17 Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, 18 Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.”
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(13) „…tárjátok ki ti is szíveteket!” (2Korinthus 6,11–18)
Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).
A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.
A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere? A bajban még egyetlen emberünk sincs, mint a harmincnyolc éve beteg embernek? (János 5,7) Döbbenetes, hogy milyen kevés a hely a szívünkben, az életünkben, a másik ember számára!
Az is kérdés, hogy merészelhetjük-e felvállalni a másik felé való nyitás kockázatát? (13) A mai Ige, és a teljes Biblia üzenete szerint, csakis ez az egyetlen járható út. Az apostol sem vár a még bezárkózott korinthusiakra, hanem ő lép, ő nyit, ő vállalja a krisztusi szeretet minden szent „rizikóját” (12). Ha ennek a vége „kereszt”, kudarc, önfeláldozás, akkor ezt is merjük vállalni? Persze nem az isteni megváltás teológiai értelmében említjük itt a keresztet. Súlyos kérdések ezek, amelyekben mi is mindig elbukunk, és kegyelemből még újra kezdhetjük.
Nincs más megoldás, csak a krisztusi szeretet. Nem elég érezni ennek szükségességét, hanem ezt ki is kell tudni mutatni, mondani és tenni: nemcsak a szívünkkel, hanem a szánkkal, a kezünkkel, a lábunkkal, egész életünkkel (11). Kezd el a tieiddel, akiknek te vagy az embere. Ott vállald fel a krisztusi szeretet kockázatát. Ez elég lesz ahhoz, hogy változzon a világ. A többi megy „magától”, azaz az Úr kegyelme által!
Egészen gyakorlati példa erre nézve. Soha ne cselekedjünk egy nehéz ügyben azonnal, imádkozzunk, gondolkozzunk, készüljünk, egy picit várjunk, higgadjunk. Az Úr közben pontosan jelez, mit kell tenni: nyitni, a másikért lépni, a másik érdekében visszalépni. Nincs ennél nehezebb, mert ez előmenetelben, pénzben, egzisztenciában fájhat. Úgy tűnhet, hogy ráment a krisztusi nagyvonalúságra az életünk! Figyeld meg, az Úr többszörösen kárpótol.