„…az Úr pedig a szeretetébe fogadta őt” 2Sám 12,24–31
24 Ezután megvigasztalta Dávid a feleségét, Betsabét: bement hozzá, és vele hált. Az asszony fiút szült, és Salamonnak nevezték, az Úr pedig a szeretetébe fogadta őt. 25 Dávid Nátán prófétára bízta őt, aki Jedídjának nevezte az Úr akarata szerint. * 26 Jóáb eközben az ammóni Rabbá ellen harcolt, hogy elfoglalja a királyi várost. 27 De követeket küldött Jóáb Dávidhoz, és ezt üzente: Harcolok Rabbá ellen, és a vízivárost már elfoglaltam. 28 Most azért gyűjtsd össze a hadinép többi részét, vedd ostrom alá a várost, és foglald el, különben én foglalom el a várost, és akkor rólam nevezik majd el. 29 Ekkor összegyűjtötte Dávid az egész hadinépet, Rabbá alá vonult, harcolt ellene, és elfoglalta. 30 Levette királyuk fejéről a koronát, amely egy talentum súlyú aranyból készült, és drágakövekkel volt kirakva, és Dávid a saját fejére helyezte azt. A városból is igen sok zsákmányt vitt el. 31 A benne levő népet pedig kihozatta, és fűrésszel, vascsákánnyal és vasfejszével dolgoztatta, meg téglaégető kemencékhez rendelte ki őket. Így járt el valamennyi ammóni várossal. Azután visszatért Dávid egész hadinépével együtt Jeruzsálembe.
Bibliaolvasó kalauz – Fónagy Miklós igemagyarázata
„…az Úr pedig a szeretetébe fogadta őt” (24). A Biblia nem idealizál, hanem őszintén leírja, hogy a zsoltáros király is „emberből van”, aki mindennek ellen tud állni, csak a kísértésnek nem. Mai szakaszunk éppen egy kedves fordulatról szól. Megszületett Dávid fia, a későbbi templomépítő Salamon király. Szívet melengető olvasni, hogy az Úr a szeretetébe fogadta őt. Kérem Istent, hogy lehessen egyre többek boldog tapasztalata, hogy a visszaeső bűnös igaz bűnbánatára átélhető Isten elfogadó szeretete!
RÉ 106 MRÉ 106
„…a halottak feltámadása…” 1Korinthus 15,12–34
12 Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? 13 Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. 14 Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. 15 Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. 16 Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. 17 Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. 18 Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. 19 Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. 20 Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. 21 Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. 22 Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. 23 Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. 24 Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. 25 Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. 26 Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. 27 Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy mindent az ő lába alá vetett, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. 28 Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. 29 Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? 30 Miért vállalunk veszedelmet mi is minden pillanatban? 31 Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. 32 Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. 33 Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” 34 Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(21) „…a halottak feltámadása…” (1Korinthus 15,12–34)
Jézus Krisztus feltámadása és a halottak feltámadása között elválaszthatatlan a kapcsolat. A halottak feltámadása azt jelenti, hogy Isten uralma, élők és már meghaltak fölött (Róma 14,9), valamint a mindenség fölött nyilvánvalóvá lesz, így újra Isten lesz minden, mindenekben. Isten uralma a legfőbb jó, amely akkor, mindenki számára nyilvánvalóvá lesz. Isten uralma eltöröl minden fejedelemséget, hatalmasságot, minden ellenséges erőt, eltörli a gonoszt. A feltámadás Isten uralma, jogos ítélete és mindenek helyreállítása (20–28).
Ha azonban a halottak nem támadnak fel, akkor Jézus Krisztus sem támadt fel; akkor Isten hatalmát és magát Istent is megkérdőjelezzük. Akkor nincs sem üdvösség, sem ítélet, nincs rend, csak örök káosz, és véglegesedik a kárhozat állapota... Akkor nemcsak hiábavaló a hitünk és az igehirdetésünk, hanem hiábavaló mindenfajta vallás és hitetlenség is, mert egyként úrrá lesz rajtunk a betegség és az undor (Szabó Lőrinc), amit az apostol ezekkel a szavakkal fejez ki: üres, hiábavaló, hamis, semmit sem ér, bűneinkben vagyunk, szánalomra méltóak vagyunk, elvesztünk mindannyian (12–19).
Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül (20). A diagnózis az, hogy mindenki visszaélt a hatalmával, és nem hűséggel sáfárkodott a javakkal. Mindenki ítéletre méltó. Kegyelemre van szükségünk. A halottak feltámadása Jézus Krisztus megváltó szeretetének védelmében jelent üdvösséget (23). Jézus Krisztus megváltó szeretete olyan számunkra, hit által, mint a megmentő bárka özönvíz idején. Jézus Krisztus feltámadt a halálból, és a hit ajándéka által, nekünk ez nem ítéletet, hanem üdvösséget jelent, megszabadulva az üresség, a hiábavalóság, a hamisság szánalmas átkától.
Gyerekkoromban, a Biblia üzenetét hallva, azt hittem, hogy a feltámadás mindenkire vonatkozó, jó dolog. De ez sem az, amit gyermekként hallottam és rögzítettem ezzel kapcsolatban. „Semmi sem az, aminek elsőre látszik.” A feltámadás ítélet, Isten jogos ítélete, uralmának, örökkévaló rendjének végleges érvényesítése. Isten uralma persze mindennél jobb! De nekünk csakis a könyörgés marad: Uram, irgalmazz!
Könyörgésünk kifejezi alázatunkat: minden kegyelem, minden Isten ajándéka. Ugyanakkor a könyörgésünk kifejezi üdvbizonyosságunkat is: Isten ereje munkál bennünk! Naponta a halállal nézünk szembe, de az örök élet üdvösséges bizonyosságával. Így erőt kapunk megállni „a jó erkölcsben”, az élvezetek pusztító rengetegében is; nem engedve gonosz társaságok vonzásának, sem a mának élő, mértéktelen evésnek és ivásnak. Nem az erkölcs és a lemondás üdvözít, de csakis az üdvbizonyosság ad erőt ahhoz, hogy nemet mondjunk arra, ami Istennek sem kedves, és minket is tönkretesz, tűnjék elsőre bármilyen élvezetesnek is a csilli-villi kínálat (29–34).