Énekelni és dicséretet mondani – hitmélyítő gyülekezeti imanap Mezőkeresztesen

Nem sematikusan oldotta meg a témaválasztást Mezőkeresztes református lelkipásztora az imádság éve jegyében szervezett múlt hétvégi alkalmukon. Ahelyett, hogy általában az imádságról beszélt volna, a hagyományosan Augustinusnak (Szent Ágostonnak) tulajdonított híres ókori mondásból indult ki templomi előadásában: „Qui cantat, bis orat” – azaz: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.”

Bár fiatalabbakat is látni a XV. század végén épült templomban, többnyire idősebbek és középkorúak ülnek a padokban, csaknem félszázan. Hallgatják az ezúttal nem palástban lévő lelkipásztorukat, aki először arról beszél, hogy az énekben mint kétszeresnek tételezett imádságban a „kétszeres” nem mennyiséget, hanem mélységet jelent. Amikor ugyanis a hívő énekel, a teljes lénye bevonódik az imádságba.

Kitér arra is, hogy az éneklés az értelem és az érzelem tökéletes találkozása, és bár református hitünk hangsúlyozza a tiszta értelmet, az Ige racionális megértését, de Isten nemcsak agyat adott nekünk, hanem szívet is. – Az ének az a híd, amelyen keresztül az Ige igazsága eljut a fejektől a szívünk legmélyebb kamrájáig – szögezi le Tokár Sándor.

Továbbá az ének úgy is felfogható szerinte, mint a Szentlélek nyelve. Ezt bizonyítandó hozza föl Pál apostol efezusiaknak szóló egyik intését is: „Teljetek meg Lélekkel, beszélgetve egymás között zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel, énekelve és dicséretet mondva szívetekben az Úrnak.”

Nem kell sokáig várni, hogy fölbukkanjon Kálvin alapvető érintettsége az énekelt imádság különleges szerepére a református imádkozásban. Így világítja meg ezt a keresztesi lelkész: – Kálvin János a XVI. században valami egészen forradalmit tett. Addig a templomokban a liturgia latin nyelven zajlott, és többnyire csak a papok vagy a képzett kórusok énekeltek. A nép hallgatott. Kálvin azt mondta: Nem! A dicsőítés Isten egész népének a kiváltsága! Visszaadta tehát az éneket a gyülekezetnek, mégpedig az anyanyelvükön…

Szó esik Szenci Molnár Albertről is, akinek fordításában 1607-ben jelenik meg Herbornban magyar nyelven a Szent Dávid királynak százötven zsoltárja. Tokár Sándor elmeséli a mezőkeresztesi gyülekezetnek azt a nagy pillanatot, amikor egy fiatal, hányatott sorsú, zseniális magyar tudós és lelkipásztor Európát járva azt látta, hogy a német, a francia, a svájci gyülekezetekben a hívek ujjongva, tiszta szívből, gyönyörű dallamokra éneklik a zsoltárokat. Ekkor döntött arról, hogy magyarítja ezeket, de nem egyszerű fordításban, hanem úgy, hogy a magyar szöveg tökéletesen idomuljon prozódiájában a genfi dallamokhoz és ritmusokhoz.

Az imanap előadásának kifejlete szintén meglepő: főleg nem genfi, hanem népdalzsoltárokat éneklünk, átérezve azt is, mekkora fordulat lehetett a francia anyanyelvűeknek Svájcban, hogy saját, eredetileg mulatós világi zenéjükre énekelhették az ószövetségi zsoltárokat. Psalmusok a Szántottam gyöpöt vagy éppen a Tavaszi szél vizet áraszt dallamával? Kapiskáljuk a gótikusból barokká lett falak között, a rokokó padozat soraiban, hogy ezek a zsoltárváltozatok „szokatlan otthonosságukkal” frissítik fel az örök bibliai mondandókat.

Átsétálunk a parókia és gyülekezeti ház kertjébe, ahol már majdnem készen rotyog a gulyás, és ahol cikázva szaladgálnak a gyerekek, vagy egy asztalnál kézműveskednek a lelkészfeleség, Imola és két ifis korú lány vezetésével. A kert távolabbi részében nyurga gyümölcsfacsemeték: meggy, cseresznye, szilva, alma, körte és barack. Miután közösségben elköltjük az ebédet, a lelkésszel beszélgetve kézenfekvő „metaforásítani” az ültetvény látványát. Magától adódik elsőként azt megkérdeznem, lehet-e javítani a gyülekezeti korfán, nyüzsöghetne-e itt több gyerek, és felnövekedvén meg tudnának-e többen gyökeresedni a mezőkeresztesi gyülekezetben.

– Nagy küzdelem ez… – kezdi Tokár Sándor, de nem tudja folytatni, mert egy fiatal apa és anya odajönnek hozzá búcsúzkodni. A férfi szeretetteljes hangon megköszöni a lelkésznek az előző öt nap hittantáborát, ahol a kicsinyeik nagyon jól érezték magukat, ahogyan a mai, családos napon is, a szülőkkel együtt. Némi közbekérdezéssel megértem: Gergő személyében olyan kisgyermekes apával társalgunk, akinek hitgyakorlási előélete nem volt, bár elvileg református hátterű. Ez ugye korjelenség, a vallásosság láncolata sokaknál több nemzedék óta megszakadt. Amögött viszont, hogy itt vannak, családostul, hogy beljebb lépni készülnek a gyülekezetbe, ott van a lelkész házaspár tevékenykedése. Hiszen az egyik gyereket már Tokár Sándor keresztelte, Imola pedig az ovishittanon Jézust tette szerethetővé a másik gyerekük számára.

Miután távoznak, visszatérünk az eredeti kérdéshez, de az iménti jelenetet felhasználva Tokár Sándor máshogy kezdi a feleletet. – Ahhoz, hogy több legyen közöttünk a gyermek és hogy felnövekedve se hagyjanak el minket végleg, egyáltalán, hogy az idősek mellett fiatalokkal, középkorúakkal is gyarapodjon a gyülekezet, az is kell, hogy családokban gondolkodjunk, családi egységekben, ahogy az iménti kisgyermekes család felé is fordulni igyekezünk – hívja fel a figyelmet.

Utal arra, hogy sosem próbálják megúszni a keresztelő vagy az ovihittan kapcsán keletkező beszélgetési lehetőségeket a szülőkkel. A családokra mint missziós egységekre vonatkozó „átkaroló hadművelet” fontos állomása volt az is, hogy idejövetelük nyarán meghonosították az egyházközségben a vakációs gyermekbibliahetet (hittantábort), aminek itt nem volt sok előzménye. Ebbe a bejárós táborba olyan szülők is beadják a gyermeküket, akik nem tevékeny tagjai még a gyülekezeti közösségnek, de tartalmas elfoglaltságot keresnek a gyermeküknek a szünidei napokra. De ehhez a szervezők egy olyan további alkalmat kapcsolnak, ahova már a szülőket, sőt az egész felnőtt gyülekezetet várják. Ezen egy kis szerepléssel a gyerekek is megmutatják a tudásukat.

Idén nemcsak a hétfőtől péntekig tartó hittantábort követő vasárnap istentiszteletének van ilyen funkciója. Kihasználták ugyanis a református egyház idei tematikus évének pályázatát, és gyülekezeti rendezvényt tartottak az imádság éve kapcsán szombaton. Ezért voltak hivatalosak erre a szombati alkalomra a hittanos héten részt vevő gyermekek és szüleik. S hogy miért a szombat erre a legmegfelelőbb nap? Mert a vasárnapról sokszor úgy gondolkodnak a hittől távolabb járók, hogy az kizárólag a családé kell legyen, hiszen akkor egészülnek ki a hét közben másutt dolgozó vagy tanuló, de vasárnapra hazatért családtagokkal. A szombat az, ami még egy kevésbé komplikált, kevésbé zsúfolt munkaszüneti nap.

Ami a nagyobbakat illeti, tényleg föl van adva a lecke, azaz nagy küzdelmet kell vívni értük. Tizennégy éves korig többen járnak hittanra, konfirmáció-előkészítésre. Jó élmény bizonyára, hogy a „tiszi” elviszi a frissen konfirmáltakat Vizsolyba, a Károli-biblia születésének helyszínére. De később sokan elkerülnek otthonról, középiskolájukat valamelyik nagyvárosban járják, Miskolc, Debrecen, Eger, Budapest jön legtöbbször szóba. Hát még, ha felsőfokú tanulmányokat is folytatnak, ez a kollégista lét, majd ugyancsak távolabbi munkavállalás kizárja a helyi gyülekezetbe járást. Hiába, na, jellemző Mezőkeresztesen, hogy ha mondjuk egy családban három fiatal felnőtt gyermek van, abból kettő nem itt él…

De aztán jelentkezik egy reménykeltő ellenfolyamat is, tudom meg a lelkipásztortól. Éspedig: feltűnően sokan visszaköltöznek Mezőkeresztesre, miután „kipróbálták magukat”, azaz elhelyezkedtek az ország más tájain vagy külföldön. – Most is lesz egy ilyen szeptemberi esküvőnk – újságolja. – A jegyespár mindkét tagja Budapesten él, de itt esküdnek, Keresztesen, és tervezik, hogy a későbbiekben valamikor majd ők is visszaköltöznek! – meséli.

Több hasonló esetet említ, például hogy a főgondnok melletti másik gondnok mindhárom gyermeke élt másutt, de utóbb visszatelepült. Tehát a heti rendszerességű ifialkalmaknak nincs esélyük, de ha erős és vonzó a gyülekezet, a „visszaszármazó” fiatalok megjelennek az egyházközség házatájékán, ha másutt nem, első körben a rendezvényeiken. Ettől még, ha kis létszámmal is, úgy kéthavonta megvalósulnak ifi korosztályúaknak szóló bibliaórák is. Tavaly hét ifistával voltak a reformátusok országos nyári ifjúsági fesztiválján, a zánkai Csillagponton. Nem ritka, hogy a lelkipásztor együtt bowlingozik a gyülekezeti ifjakkal. Most, az imádság éve pályázatos szombatot követő vasárnap, az istentisztelet után fagyizni mennek a hittantáborban részt vevő gyerekekkel.

A jézusi értelemben vett „emberhalászat” korosztálytól függetlenül kihívás a dél-borsodi városkában. – Úgy érzékeljük – fejtegeti Tokár Sándor –, Mezőkeresztes városnak, bár városi rangot kapott 2009-ban, kicsi, falunak viszont nagy. A merítés egy olyan településen, ami háromezer-nyolcszázan laknak, ennek pedig több mint a fele katolikus, nem kínálja önmagában a növekedés lehetőségét. De ahhoz meg túl nagy, hogy mindenki ismerje benne egymást, mint egy ezer fő alatti faluban. Így nem látogatnak el egykönnyen a külső embereknek is nyitott rendezvényekre. Én azonban a keddi és pénteki piacnapon, ahova a helyiek is elhozzák a kertben termelt fölöslegüket, igyekszem találkozni és beszélgetni az emberekkel. Előnyöm más gyülekezeti tagokhoz képest, hogy bár a piacon megforduló lakosok közül nem mindenki jár templomba, azt azért mindenki tudja, hogy ki vagyok. Mindenesetre nehéz áttörni a falakat. Mezőkeresztesen mindenki istenhívőnek tartja magát, imádkozni legalábbis mindenki szokott, de sokan nem gondolják, hogy érdemes volna templomba, gyülekezetbe is eljárniuk, a hit alapjaival ismerkedniük – mondja a lelkipásztor.

Visszaemlékszem: iménti gulyásebéd-szomszédom, egy fiatal apuka, aki egyelőre inkább a kisfiáért van csak ilyen rendezvényen, pont hasonlót vallott az asztalnál: – Sok a javítási munkálat hétközben, földrajzilag mindig máshol, van, hogy hétvégén is befognak. Kell az idő a családra, és ha netán jut, akkor egy kis korosztályi focira. Ezért a gyülekezetet, őszintén megmondom, meghagyom a nyugdíjasoknak… De én is leszek egyszer nyugdíjas!

A parókiakert forgatagában – ami pezsgő közösségi életet jelez –, Széplaki István főgondnokkal becsültetem meg, hányan vannak egy átlag istentiszteleten. Nos, harminc-negyven szerinte a létszám, úrvacsorakor viszont ötven és hetven fő között mozog; egyházfenntartói járulékot mintegy kétszázhetvenen fizetnek. A főgondnokságot még akkor vállalta el az idős Hajdú lelkész házaspár kérésére, mikor azok távoztak, és a presbitérium új lelkipásztor után nézett. A ’78-as születésű, tősgyökeres keresztesinek számító István, aki civilben buszvezető, úgy látja, nagyobb sebességre kapcsolt az egyébként önfenntartó gyülekezet az emberekre hatványozottan nyitott Tokárék három évvel ezelőtti ideérkezésével. Új arcok is megjelentek a közösségben, a lelkipásztor igyekszik bevonni, megnyerni a fiatalokat programokkal, táborral, említi a gyülekezeti kirándulásokat is. Bízik az egyházközség bővülésében, annak ellenére, hogy az újabb nemzedékeknek már a szülei sem jártak templomba.

Tokár Imola férjéhez hasonlóan a kolozsvári teológiára járt, ott ismerkedett meg későbbi férjével. Míg Tokár Sándor nagyváradi, ő a Brassó melleti Barcaságról való, úgynevezett hétfalusi csángó. (Ez egyébként az egyetlen csángó népcsoport, amely nem katolikus, hanem evangélikus felekezetű, a közel élő szászok hatására.) Már átjövetelük előtt együtt szolgáltak a Partiumban. 2023-as áttelepülésük után rögtön Mezőkeresztesre kerültek. Sándor Keresztest viszi, a szomszédos Mezőnagymihálynak Imola a kinevezett lelkipásztora. Emellett Vattán helyettesítő szolgálatot végez a házaspár, egyébként mindegyik közösségben megosztják a feladatokat.

Imola fő reszortja Mezőkeresztesen a helyi iskolai és óvodai hittanoktatás mellett a gyülekezeti gyerekmunka végzése és irányítása, ahogy láttam is az imanap folyamán. Emellett kihívásnak tartja, hogy kapcsolatot találjon a szülőkkel, hogy egyszer majd jelen legyenek a gyülekezet programjain ők maguk is, ne csak hozzák-vigyék a kicsinyüket valamely foglalkozásra. Ha anyák napi vagy karácsonyi műsort adnak elő a kicsikkel, hetekkel előre szórólapoz, levelet ír.

A fiatal tiszteletes asszony sóhajtva számol be arról, hogy nagynak érzi a „svédasztal-hatást” mint közegellenállást. Azt érti alatta, hogy helyben, illetve a környék nagyobb városaiban sok más program kínálkozik, például önkormányzati, és az emberek, ha sosem látogattak még el a gyülekezet valamely rendezvényére, azt választják, ami könnyedebb szórakozást ígér.

Mégis, amikor kérem, hogy említse meg egy pozitív élményét, nem kell sokat gondolkodnia. – Nemrég egy óvodás gyermek szülője jött oda hozzám – meséli –, és azt mondta, nem tudja, mit csinálok hittanon, az oviban, de minden este hallja a gyerekszobában, hogy az óvodás a kistesóival imádkozik. Egy másik óvodásnak az anyukája pedig azt mondta, karácsonyra a fia gyerekbiliát kért! Ez biztató. Jó, ezek a szülők a gyülekezetben még nem jelentek meg, de már elhozták a gyerekeiket a táborba! Ez reményt ébreszt bennünk, hogy nemsokára a személyes kíváncsiságuk is felébred Jézus iránt, akit képviselni igyekszünk a hívő „keménymaggal” együtt Keresztesen.