Nem volt kérdés számára, hogy igent mond-e a felkérésre. A Magyar Távirati Irodánál általában napi riportokat készít, azonban, ha lehetősége adódik arra, hogy egy témát jobban körüljárjon, mélységeiben tárjon fel, azt mindig nagy örömmel teszi. „Nagyon érdekel a dokumentarista fotográfia. Szeretem, ha olyan dolgot fényképezhetek, aminek lesz értelme: nemcsak szép képek születnek, hanem kézzel fogható hozadéka is lesz a munkámnak. Nem is kaphat annál nemesebb feladatot egy fotós, minthogy egy ilyen komoly problémával küzdő társadalmi réteg életét bemutassa" – mondja a motivációiról Balázs, aki a helyi lelkészek segítségével nagyságrendileg 350 kárpátaljai családhoz jutott el.
A fotóriporter elég sok anyagot, dokumentumfilmet látott már a régióról, így meglehetősen szomorú várakozásokkal érkezett Kárpátaljára. A csalóka vízió azonban első nap szertefoszlott. „Valóban sok a nyomor, a gond, a tragédia. Megdöbbentett, hogyan kénytelenek élni emberek, mennyibe kerülnek a gyógyszerek. Jelenleg a kárpátaljai családok húsz százalékából költözik a családfenntartó apuka akár fél évre is távol, hogy biztosítsa a család megélhetését" – mesél a látottakról. Ennek ellenére azt tapasztalta, hogy az emberek döntő többsége ott helyben képzeli el a jövőjét, csak utolsó lépésként gondolnak a költözésre. „Számomra inkább a nagyon jó közösségek voltak szembetűnők, valamint az, hogy mindenki a maguk természetességében éli meg a hétköznapokat."
Érdekes volt számára, hogy a családok, fiatalok körében állandó téma a hittanóra. „Itthon sokan nem lelkesednek a hitoktatásért, ott a gyerekek szeretnek hittanórára járni, fontos és várt program, közösségi élmény számukra" – emeli ki a fotóriporter. A református egyház valóban a mindennapok részese, segíti az iskoláztatást, anyaotthont működtet, részt vesz a családok napi gondjainak megoldásában. „A templomok tele vannak, a gyerekektől az idősek köréig bevett formula, hogy azt mondják, ha sikerült valami, hogy az az Úr segítségével történt" – mint mondja, ott ez nem egy üres frázis, valóban így élik meg a mindennapok történéseit. Ebben nagy szerep jut a mélyen elhivatott lelkészeknek, akikre igazi helyi vezetőkként tekintenek. Bizalommal fordulnak hozzájuk a családok, idősek és gyerekek egyaránt, ismerik a családok életének legapróbb mozzanatait és mindig készen állnak segíteni. „Szerintem a közösségélményük, a magyarságtudatuk is erősen köthető az egyházhoz. Erős fogódzó ez nekik" – véli a magyarországi fotós.
Beregszász csupán néhány kilométerre fekszik a határtól, mégis egészen megszokott, hogy nincs lehetőségük a betegeknek arra, hogy kórházba menjenek. Példaként említ egy családot, ahol a legnagyobb gyermek tüdőgyulladásban halt meg – napjainkban, a 21. században. Beszélgetésünk során többször hangsúlyozza, hogy Kárpátalján teljesen reménytelen helyzetekben boldogabb emberekkel találkozott, mint Magyarországon nehéz körülmények között élő családoknál. Úgy érzi, ezek a számára szinte érthetetlenül fájdalmas dolgok teljesen természetes módon tartoznak hozzá az ottaniak életéhez. „Mégis egy bizakodó, reménnyel teli, boldog közösség fogadott. Kirázott a hideg ettől a mélyről jövő, hittel átitatott életigenléstől. Furcsa kettőség ez. Míg vizuálisan és a hangulat alapján is minden rendben, váratlanul elképesztően fájdalmas élettörténetek bontakoznak ki. Azt hiszem, sokat gazdagodtam, szélesedett a látásmódom az ő pozitív életfelfogásuk, természetes boldogságérzésük által" – vallja meg érzéseit.
Az élményei következtében megváltozott a riport szakmai koncepciója is. Eredetileg tágabb beállítású képeket szeretett volna készíteni, melyeken egyszerre nagyon sok mindent mutat meg, de közben olyan kapcsolatba került például a gyerekekkel, hogy megszületett a portrésorozat ötlete. „Úgy éreztem, hogy ezekből a képekből elképesztő mélységű történetekhez jutok" – fogalmaz. Nehézséget jelentett, hogy úgy kerüljön közel a fotóalanyokhoz, hogy meg tudja tartani a hitelességhez szükséges kellő távolságot, ugyanakkor közvetlen viszony alakuljon ki, de ne váljon negédessé se. Fontos volt számára, hogy őszinte képek szülessenek. Ehhez át kellett törnie a falakat, mellyel az emberek egy ismeretlen fotóshoz viszonyulnak és valós helyzeteket kellett rövid időn belül teremtenie. „Segítségemre volt, hogy tényleg nagyon érdekelt a téma. Sokszor nem is a fényképezés volt az elsődleges szempont, hanem az, hogy tudjunk beszélgetni, megismerjem a történetüket. Sokat jelent, hogy olyan képek készültek, amik teljesen valódi pillanatokat ábrázolnak, mégis mutatósak és rekoncepcionalizálja az ő életüket is. Sikerült igazi, őszinte lenyomatát megvalósítani a kárpátaljai mindennapoknak, ami remélem, sok ember gondolkodásában elindít valamit" – mutat rá a kiállítás fő céljára.
Bár az adománygyűjtés még tart, Balázs már a jövőt tervezgeti. Kárpátaljai tartózkodása során látott dimbes-dombos falvakat is, ahol kifejezetten erősnek tűnt a mezőgazdaság. Voltak vidékek, ahol jobbak voltak utak és mellettük a házak, valószínűleg ott sokkal jobb az emberek helyzete is; máshol szinte lehetetlen volt közlekedni, annyira rosszak az útviszonyok; az emberek nagyon erősen kötődnek magyarságukhoz... – szóval téma bőven van, amiért érdemes visszamennie. „Bármennyi időt el tudnék még Kárpátalján tölteni és még mélyebbre ásni, mert a megfejtésükhöz több időre van szükség. Sokkal többet fotóznék és beszélgetnék."
Mohai Balázs a Magyar Távirati Iroda (MTI) fotóriportereként dolgozik. A 30. Magyar Sajtófotó Pályázaton 2012 januárjában Természet és tudomány, illetve Társadalomábrázolás kategóriában egyaránt 3. helyezést ért el, a 2013-as 31. Magyar Sajtófotó pályázaton a 30 év alattiak között a legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporternek választották. Csendes ellenállók című sorozatával a 32. Magyar Sajtófotó pályázaton Emberábrázolás - portré (sorozat) kategóriában 1. díjat szerzett. 2013-ban Junior Prima díjat kapott, 2016-ban egy Down-szindrómás pár mindennapjait megörökítő fotósorozatáért Hemző Károly-díjjal tüntették ki.
Szoták Orsolya, fotó: Vargosz