Édesanyám gyermeke vagyok – ez a felismerés már akkor ott van a kisgyermek gondolataiban, amikor még szavakkal nem, de mosollyal, öleléssel már kifejezi szeretetét, vagy amikor édesanyja karjai között lel nyugalomra.
Kötődöm ehhez a személyhez, akkor is, ha még nem is ismerem. Nem beszélgettem vele mélyebben, hisz csak sírni, gőgicsélni tudok. Nem kérdezhettem még a véleményét a világ dolgairól, hisz számomra ő maga egyelőre a világ. Így van ezzel mindenki. Azok, akik elmúltak már, és azok is, akik most sírtak fel először. Azok, akik édesanyjukként gondolnak rá, és azok is, akik nem ismerhették személyesen. Azok, akik maguk is szeretnének majd egyszer szülővé lenni, és azok is, akik nem tudják önmagukról ugyanezt elképzelni. Az emberiség legnagyobb gonosztevői, és azok is, akik az Úr útján jártak.
Mindannyiunk egyetemes élménye, mégis különféleképp élhettük, élhetjük meg, és a Szentírásban is többféle anyáról kaphatunk képet. Nincs értékítélet, csupán töredékes, bűntől megrontott, de minden erejükből igyekvő alakok. Elsőként Éva, a „minden élők anyja”, aki mégis a világ első halottjának és első gyilkosának adott életet. Majd olyan névtelen asszonyok hosszú sora, mint Énók, Metúselah vagy éppen Nóé felesége, akik személyiségéről csupán az általuk nevelt gyermekek tetteiből sejthetünk meg valamit, mégis nemzetségtáblákon át sorakoznak leszármazottjaik.
Akadnak olyan beszélő nevű asszonyok, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea is, akik neveinél csak tetteik sokatmondóbbak. Azután ott vannak a törvény két oldalán lévő anyák: Jókebed és a fáraó lánya, akik a szövetség két oldaláról ugyan, de ugyanazt a gyermeket nevelték és támogatták, szembeszállva a halálos paranccsal. A ravaszkodó Támár, a parázna Ráháb és az idegen Ruth, akiket az evangélisták nem vonakodtak az Úr Jézus családfájában megemlíteni. Majd a Szentlélektől fogant, jegyben járó fiatal lány, akinek később a fiát bűnözőkkel együtt végzik ki. Zebedeus fiainak anyja (micsoda körülményes hivatkozás!), aki hasonlóan körülményeskedőn próbálta gyermekeit minél jobb helyre betuszkolni az Úr eljövendő országába, és még hosszan sorolhatnánk.
Különböző módokon, de egyetlen mintába sorakoznak be valamiképpen. Ebbe az egész emberi nemzetségből álló, a világ kezdetétől fogva annak végéig tartó láncolatba. Szinte halljuk is ebben a sorban a Heidelbergi Káté 54. kérdés-feleletének válaszát: „Hogy Istennek Fia az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által, az igazi hitnek egységében magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe a világ kezdetétől fogva annak végéig. Azt oltalmazza és fenntartja. És hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.”
Nem másról, mint az Anyaszentegyházról van itt szó. Mennyire kifejező kép, ahogyan a gondoskodó édesanya és Krisztus teste, az egyház képe összekapcsolódik előttünk! Csodálatos titok, de milyen mérhetetlen bölcsesség vezérelte elgondolás, hogy Isten ezt a földi életünket meghatározó alapélményt összekötötte a mennyei életünket meghatározó hatalmas alkotásával!
Megváltónknak valamilyen titokzatos módon úgy tetszett, hogy itt, a földön minket más emberekre bízzon rá. Hogy az ő egy másik gyermeke hordjon minket, tápláljon testéből, szolgáljon, óvjon, tanítson, kísérjen bennünket életünk első szakaszában.
Emberi felfogásunkhoz alakította azt is csodálatos gondviselése által, hogy mi, akik a bűn miatt elszakadtunk tőle, újból közeledhessünk hozzá. Ennek a formáját itt, a földön egyháza hordozza, ahogy a már idézett kátéfeleletben is megfogalmazták hitvalló eleink. Milyen bölcs atyai gondolat, hogy összegyűjtött gyermekeit ily módon, az egyház segítségével táplálja, hordozza, erősítse, vezesse gondoskodásával mindaddig, amíg el nem érjük hitünk célját, lelkünk üdvösségét. Mindez bizonyos időre szól, ahogy az anya küldetése is. Arra a földi időre, amíg hordozhatjuk egymást. És ezen a csodálatos módon hordozhatjuk hálaadásunkban mi is a mai napon édesanyánkat.
Bálint László Áron és Bálint Andrea pándi lekipásztor házaspár. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2020. május 3-i számában.