„...és leborulva imádták őt” Mt 2,1–12
1 Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, 2 és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. 3 Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. 4 Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. 5 Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: 6 „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”7 Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, 8 majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt! 9 Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10 Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. 11 Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. 12 Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Bibliaolvasó kalauz – Kádár Ferenc igemagyarázata
„...és leborulva imádták őt” (11). Karácsony a régi ígéretek beteljesedésének időszaka. A keleti bölcsek történetében beteljesülni látjuk Isten ígéretét: „megtalálnak engem, akik keresnek” (Péld 8,17). Sem Heródes, sem írástudói nem találtak rá az eljövendő Királyra, de a bölcseket elvezette hozzá a csillag. Keressük Urunkat az ünnep idején, de keressük őt a hétköznapokban is! Boruljunk elé, imádjuk szent nevét, mert eljött, hogy megváltson, és üdvösséges találkozásra hívjon minket.
RÉ 182 MRÉ 200
„…félnének engem…” 5Mózes 5,22–33
22 Ezeket az igéket mondta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek a hegyen, a tűzből, a felhőből és a homályból hangos szóval; mást nem mondott. Felírta azokat két kőtáblára, és ideadta nekem. 23 Amikor hallottátok a hangot a sötétségből, a hegy pedig tűzben égett, odajöttetek hozzám törzsfőitekkel és véneitekkel együtt, 24 és ezt mondtátok: Íme, az Úr, a mi Istenünk, megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hangját is hallottuk a tűzből. A mai napon láttuk, hogy életben maradhat az ember, ha Isten beszél vele. 25 De most miért haljunk meg? Hiszen megemészt bennünket ez a nagy tűz! Ha még tovább is hallgatjuk Istenünknek, az Úrnak hangját, akkor meghalunk. 26 Mert van-e olyan halandó, aki hallotta az élő Isten hangját beszélni a tűz közepéből, úgy mint mi, és mégis életben maradt? 27 Menj hát te oda, és hallgasd meg mindazt, amit Istenünk, az Úr mond, azután te mondd el nekünk mindazt, amit Istenünk, az Úr mondott neked, mi pedig meghallgatjuk és teljesítjük azt. 28 Amikor meghallotta az Úr azokat a szavakat, amelyeket nekem mondtatok, így szólt hozzám az Úr: Hallottam e népnek a szavait, amelyeket neked mondtak. Mind helyes az, amit mondtak. 29 Bárcsak mindig ilyen lenne a szívük, így félnének engem, és megtartanák minden parancsomat; akkor örökké jó dolguk lenne nekik és fiaiknak. 30 Menj, mondd meg nekik: Térjetek vissza sátraitokba! 31 Te pedig maradj itt mellettem, és elmondom neked mindazokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és törvényeket, amelyekre meg kell tanítanod őket, hogy teljesítsék azokat azon a földön, amelyet a birtokukba adok. 32 Tartsátok meg és teljesítsétek azt, amit Istenetek, az Úr megparancsolt nektek, ne térjetek el attól se jobbra, se balra! 33 Mindenben azon az úton járjatok, amelyet megparancsolt nektek Istenetek, az Úr, hogy élhessetek, jó dolgotok legyen, és hosszú ideig lakhassatok azon a földön, amelyet birtokba vesztek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(29) „…félnének engem…” (5Mózes 5,22–33)
Az istenfélelem (29) az Isten tiszteletét jelenti.
Az istenfélelemből fakadó tisztelet által az ember meghallja és engedelmesen elfogadja az Isten Igéjét, miközben nem firtatja azt, amit az Isten nem mondott el számára, hanem megtartott titoknak (22). Az istenfélő nép tudja, hogy a titkok az Úréi (29,28), és a részleteket nem jelentette ki nekünk az Úr, csak szabadító szeretetének lényegét. Ezért nem spekulálunk arról, ami az Isten titka, hanem belekapaszkodunk a kijelentett dolgok bátorító üzenetébe, a szabadítás evangéliumába, amely a teljes kijelentés alapján a halált legyőző, nekünk örök életet ajándékozó Jézus Krisztus.
Az istenfélelemből fakadó tisztelet által belátja az ember a maga törékeny, vétkes, nyomorult voltát, miként az Isten dicsőségének ragyogásában, ott a Tízparancsolat két kőtáblájának átadása során is, megrendült Isten népe (23–25). Az istenfélelem az ember megrendülése, a bűnös ember megrendülése a szent Isten előtt, miként a pásztorok is megrendültek az első karácsonyon, amikor az Isten követe nagy dicsőségben megjelent nekik (Lukács 2,9). Csak az Isten színe előtt megrendülő ember hallhatja meg az Úr felmentő szavát, így a karácsonyi evangélium félelmet eltörlő, minden népet érintő, üdvözítően megtartó és megváltó, konkrét jelekkel megpecsételt örömhírét (Lukács 2,8–12). Ez a megrendülés az élő hit alapja, félelem Isten előtt, belátva emberlétünk minden gyötrő ellentmondását, hogy meghallhassuk az isteni biztatást: „Ne félj!”
Az istenfélelemből fakadó tisztelet arra indítja az embert, hogy tisztelje az Isten ügyét, miként az ebben a világban megjelenhet. Az istenfélő ember tiszteli a látható egyházat, megbecsüli annak hivatalos szolgáit, miként a mai igeszakaszban Isten népe elfogadta Mózes szolgálatát, látva Mózes elhivatottságát, az általa hordozott terhet és felelősséget, értékelve mindazt, amit Mózes Isten népéért tett. Ez a tisztelet abban mutatkozik meg, hogy rendszeresen imádkozunk az Isten ügyéért, a látható egyházért, a hivatalos szolgákért; könyörgünk tisztaságukért, hitelességükért, és istenfélelemben tudjuk azt is – miként a hitvallásunk is kimondja –, hogy Isten ügye akkor is megmarad igaznak, ha szolgái gyarlók és esendők. Isten ügyének tisztelete az adakozásban, az anyagi megbecsülésben is megmutatkozik. Aki ezt a kitételt félreérti, vagy nem érti, annak nincs mit magyarázni erről. Isten hivatalos szolgáitól úgy fogadjuk Isten Igéjét, mint Isten szavát. Isten népe szinte „előretolta” Mózest, megrendült istenfélelmében, hogy Mózes hallgassa meg Isten szavát, jól hallja meg azt, és mondja el nekik, ők pedig hittel befogadják majd az Úr szavát (26–27). Micsoda felelősség terhe nehezedett Mózesre! Bizony megérdemli ezt a tiszteletet, amely nem magának Mózesnek szól, hanem annak az ügynek, amely rábízatott.
Az istenfélelemből fakadó tisztelet engedelmessé tesz, amellyel meghalljuk és megtartjuk az Úr szavát, nem térve le az útról se jobbra, se balra, mert belátjuk, hogy csak így lehet jó dolgunk, csak így élhetünk „hosszú ideig” és csak így teljesedhet ki az életünk (28–33). Milyen nagy áldás tudni, hogy Jézus Krisztus születését követte megváltó halála és feltámadása, amely által a nyugalom napja átkerült a hét első napjára. Ettől kezdve nem arról van szó, hogy hat napig engedelmeskedj, és a hetedik nap majd adatik az engedelmességed jutalma, hanem pont fordítva van: Isten mindent megtett értünk, életünk, üdvösségünk van, ezzel kezdődik minden, a hét első napjának evangéliumi üzenetével, és mi ebből a megtartó kegyelemből fogunk élni egész héten át, egész életünkben, és „itteni” időnk letelte után – amely csak relatíve hosszú vagy rövid idő – az Úr megtartó kegyelme az öröklét teljességében őriz meg bennünket.
Így lesz az istenfélelemből valóban minden gyarló félelmet – kérdést, kételyt, aggódást, kétségbeesést – eltörlő öröm.