Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Zsolt 103
1 Dávidé. Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! 2 Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 3 Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, 4 megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. 5 Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. 6 Minden elnyomottal igazságosan és törvényesen bánik az Úr. 7 Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. 8 Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. 9 Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. 10 Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. 11 Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. 12 Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. 13 Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. 14 Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk. 15 Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. 16 Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. 17 De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; 18 azokkal, akik megtartják szövetségét, és arra törekszenek, hogy teljesítsék rendelkezéseit. 19 Az Úr a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik. 20 Áldjátok az Urat, angyalai, ti, hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára! 21 Áldjátok az Urat, ti, seregei, szolgái, akaratának végrehajtói! 22 Áldjátok az Urat, ti, teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az Urat!
Bibliaolvasó kalauz – Mikola Borbála
Dávid miért biztatja a lelkét, hogy dicsérni tudja Istent? Mert tudja, hogy Istenhez illik a dicséret, és minden más is őt dicséri: angyalai, teremtményei (20–22). Az én lemaradásom, hallgatásom nem teszi Istent kisebbé. „Isten dicsősége az olyan ember, aki tele van élettel” (Irenaeus), aki ragyog a boldogságtól, ereje teljében van. Dávid arra vágyik, hogy megteljék belül a lelke valami igazán jóval, széppel, aminek őszintén örül. Mit tesz ezért? Olvassa a Bibliáját (8; 2Móz 34,6–7), és emlékezik! Amikor hálásak vagyunk Istennek, helyreáll a rend, és ennek nyomán gyógyul, formálódik az életünk.
RÉ 103 MRÉ 103
„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” Jakab 4,1–6
1 Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket? 2 Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek. 3 Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni. 4 Paráznák, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek. 5 Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: „Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik”? 6 De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.”
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(6) „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” (Jakab 4,1–6)
Honnan vannak a viszályok és a harcok közöttünk? Mert hiába akarják „széplelkek” idealizálni a helyzetet, életünket folyamatosan harcok és háborúk dúlják, szaggatják, minden szinten, minden területen, az Isten népének közösségében is. Ez Isten Igéjének világos diagnózisa, amelyet tapasztalataink alátámasztanak. Bármihez nyúlunk, az problémás lesz, és nem az ügy miatt, hanem az emberi tényező miatt, mert amint emberrel kell érintkezni egy adott ügy megoldásában, máris feszültségek támadnak. Átok alatt vagyunk, amely megváltás után kiált (1).
Igénk nemcsak pontos diagnózist ad rólunk, hanem rámutat állapotunk okaira. Az emberi bűn ez az ok. Jakab azonban a bűnös természetet lefordítja a tapasztalati nyelvre: a tagjainkban dúló önző kívánságok okozzák ezt, élni akarunk, még jobban akarunk élni, és soha nem elég, még több kell, minden kell, a másiké is kell, az egész világ kell, azonnal kell, hogy az élvezeteinkre eltékozoljunk mindent… A jóléti világnak is óriási bűnei vannak ebben. Ha falakba ütközünk, ha nem ér célt a kívánságunk, akkor irigykedünk, viszálykodunk tovább, valamilyen formában ölünk (2).
Még az Istent is belekeverjük az önzésünkbe, meg Igéket, meg az igazság emlegetését is. Imádkozunk, de gyakran még az imádságainkban is csak önmagunkról van szó (3). Kiegyezünk a világgal, észre sem vesszük, vagy pedig még teológiailag is megmagyarázzuk, ahogy kiszolgáljuk a világot; azt a világot, amely megtörte az Istennel való, éltető szövetséget (4).
Áldott legyen az Isten, hogy Ő szereti ezt a nyomorult világot, amelynek mindannyian lakói és részesei vagyunk, Ő megváltotta ezt a világot, és megkezdte annak újjáteremtését. Ennek bizonysága az Ő népe, az egyház! De jó tudni, hogy féltékenyen szeret bennünket a mi Urunk, őriz, nem enged el minket. Isten Lelke arra indít minket, hogy megalázzuk magunkat az Úr előtt és a testvérünk előtt is, megelégedve, alul maradva, csak végre építsünk és ne romboljunk (4–6).
Élő hit nélkül minden marad a régiben. Az élő hit nem lehet kevély, hanem alázatosan, az Úr örökké megtartó kegyelmére hagyatkozva, tud engedni is. Piti, mulandó, gyarló dolgokon „öldöklünk”. Az élő hit szereti ezt a világot, de soha nem köt egyezséget az Isten-ellenes világgal, amely ma is nemet mond az Úr megváltó szavára (4–6). Van-e élő hitünk? Ez itt a kérdés. Isten a kevélyeknek ellenáll, és sok a kevély, nagyon sok a kevély Isten népe között, fájdalmasan sok!!! (6)