„Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek...” ApCsel 17,22–34
22 Pál ekkor kiállt az Areopágosz közepére, és így szólt: Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, 23 mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. 24 Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, 25 nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. 26 Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, 27 hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem, 28 mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: „Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.” 29 Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. 30 A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. 31 Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból. 32 Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. 33 Pál ezután eltávozott közülük. 34 Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett: közöttük az areopágita Dionísziosz is, egy Damarisz nevű asszony és velük együtt mások.
Bibliaolvasó kalauz – Ablonczy Kálmán
„Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek...” (23). Pál próbálkozik, mert nem maradhat szótlan ott, ahol annyira háborogott a lelke. Mondanivalójának újszerűsége átmenetileg felkelthette az athéni emberek figyelmét, de a szívük nem nyílt meg. Nem véletlen, hogy amikor innen Korinthusba ér, döntése egyértelmű: „...úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Háborgó lélektől megújuló elhatározásig, ez Pál lelki-szellemi útja.
RÉ 251 MRÉ 361
„…én meg bosszút állok rajtatok, és csak azután nyugszom meg!” Bírák 15,1–8
1 Történt egy idő múlva, búzaaratás idején, hogy meglátogatta Sámson a feleségét; egy kecskegidát is vitt neki magával. Ezt mondta: Be akarok menni a feleségemhez, a szobájába. De az asszony apja nem engedte be. 2 Ezt mondta az apja: Én már azt gondoltam, hogy végképp meggyűlölted őt, ezért hozzáadtam a vőfélyedhez. De a húga még nála is szebb: legyen ő a tied helyette! 3 Sámson azonban így felelt nekik: Ez egyszer nem én leszek a hibás, ha rosszat teszek a filiszteusokkal. 4 Azzal elment Sámson, összefogott háromszáz rókát, majd csóvákat készített, és farkaikat egymásnak fordítva csóvát kötött a párba állított rókák farkai közé. 5 Majd meggyújtotta a csóvákat, és ráhajtotta a rókákat a filiszteusok gabonaföldjére. Így gyújtotta fel a kévéket és a lábon álló gabonát, sőt a szőlőket és az olajligeteket is. 6 Ekkor azt kérdezték a filiszteusok: Ki tette ezt? És mondták: Sámson, a timnai ember veje, mert elvette tőle a feleségét, és a vőfélyéhez adta. Felvonultak azért a filiszteusok, és megégették az asszonyt és az apját. 7 De Sámson azt mondta nekik: Ha ti ezt tettétek, én sem nyugszom addig, amíg bosszút nem állok rajtatok! 8 És hatalmas csapásokkal agyba-főbe verte őket. Azután elment, és az étámi sziklahasadékban vert tanyát.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(7) „…én meg bosszút állok rajtatok, és csak azután nyugszom meg!” (Bírák 15,1–8)
Ilyen az ó-emberi düh. Ilyenek vagyunk mindnyájan. Újjászületett emberként is, e testben élve, végig kísért bennünket az ó-emberi indulat, hiszen e testben távol lakunk az Úrtól (2Korinthus 5,6).
Kinek van igaza, nem is érdekes, a lényeget illetően. Az egyik oldalon ott áll Sámson apósa, aki azt gondolta, hogy Sámson elhagyta a feleségét (2), amikor a lakodalmi botrány után hazament az apjához (14,19–20), ezért adta a lányát, Sámson feleségét az egyik vőfélyhez. Most Sámson apósa szánalmasan kárpótolná egykori vejét (2). A másik oldalon maga Sámson áll, aki azonban úgy érezte, hogy becsapták, ezért lángoló haragra gerjedt, és emberi erejével határtalanul tombolt; amit csak megtehetett dühében, azt megtette. Háromszáz rókát megkínozva gyújtotta fel a filiszteusok vetését (4–5), majd agyba-főbe verte a filiszteusokat (8). Csak azután nyugodott meg (7). A harmadik oldalon ne feledkezzünk el arról, hogy nemcsak Sámson apja, nemcsak maga Sámson, hanem a filiszteusok is ilyenek: a felégetett vetésekért bosszúból megégették Sámson feleségét és annak apját (6). Mindenki ilyen? A bibliai látlelet döbbenetes. Ne tiltakozzunk mindjárt ellene, tartsunk önvizsgálatot! Mire képes az emberi indulat, mindenhol, minden területen, és csak helyzettől függ, hogy mivé leszünk?!
A hetedik vers segít bennünket eligazodni. Sámson így kiált fel a filiszteusok előtt: „Én még bosszút állok rajtatok, és csak azután nyugszom meg!” (7) Nem tévedett az embertudomány, amikor feltárta azt, hogy mi minden lakik az emberben: mennyiféle indulat... Ezzel csak a bibliai igazságot erősítette meg az embertudomány: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik benneteket?” (Lukács 9,55) Ám éppen az az evangélium, hogy Isten az egyetlen, aki nemcsak ismeri a mi indulatainkat, hanem Ő az egyetlen, aki le is tudja nyugtatni azokat, hogy Lelke által újjászületve, soha ne léphessünk túl egy határt. Ő, az Úr, lenyugtat, Lelke által betölt, felhasznál, alkalmassá tesz, mint Sámsonnal tette.
Fontos az embertudomány, de mindig több az Isten Igéje, ezért soha ne ragadjunk le az embertudománynál! Ha csak a mai Ige tematikáját nézzük: mindenkinek megvannak a maga sérelmei, amelyekért bosszút állhatna, ha tehetné. Isten embere azonban a legnagyobb kiszolgáltatottságban is megelégszik azzal, hogy Istené a bosszúállás, Ő majd megfizet (Róma 12,19). Isten, egyszülött Fiában, már rendezte is a számlát azok számára, akik hisznek Őbenne. Ez a bizonyosság nyugalmat ad. Noha sok minden feszül bennünk e testben, van hol kiengedni…: Isten előtt leborulva, kiengedhetjük a szelepet, kegyelmére hagyatkozva megnyugodva, megbékélve mehetünk tovább. Nagy kockázat ez, a Krisztus követésének szent kockázata. Nehéz út, amelyhez naponta kérni kell az erőt és a békességet, hogy az Úr Lelkének indulata vezessen minket. Sámson ennek a hosszú útnak az elején jár még, de mégis vele van az Úr, felhasználja őt az Isten; akárcsak minket is.