előző nap következő nap

„Ezután megkönyörült Isten az országon” 2 Sám 21,1–14

1 Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás utáni évben. Amikor Dávid kérdést intézett az Úrhoz, ezt mondta neki az Úr: Saul és vérengző háza népe miatt van ez, mivel megölette a gibeóniakat. 2 Hívatta tehát a király a gibeóniakat, és beszélt velük. A gibeóniak ugyanis nem Izráel fiai közül valók voltak, hanem az emóriak maradékai, akikkel esküvel kötöttek szövetséget Izráel fiai. Saul azonban a kiirtásukra törekedett Izráel és Júda iránti buzgalmában. 3 Dávid ezt kérdezte a gibeóniaktól: Mit tegyek értetek, és mivel engeszteljelek ki, hogy áldjátok az Úr örökségét? 4 A gibeóniak így feleltek neki: Nem követelünk mi Saultól és a háza népétől sem ezüstöt, sem aranyat, és nem kívánhatjuk, hogy megöljenek valakit Izráelben. De Dávid megkérdezte: Mit gondoltok mégis, mit tegyek értetek? 5 Ők ezt felelték a királynak: Annak az embernek, aki ki akart irtani, és meg akart semmisíteni bennünket, hogy sehol se maradhassunk meg Izráel területén, 6 annak a fiai közül adjanak ki nekünk hét férfit, hogy fölakasszuk őket az Úr előtt, az Úr választottjának, Saulnak Gibeájában. A király így felelt: Kiadom őket. 7 A király azonban megkímélte Mefíbósetet, Saul fiának, Jónátánnak a fiát, mert esküvel kötött szövetséget az Úr előtt Dávid és Jónátán, Saul fia. 8 Viszont elfogatta a király Ricpának, Ajjá leányának a két fiát, akiket az Saulnak szült, Armónít és Mefíbósetet; továbbá Míkalnak, Saul leányának az öt fiát, akiket ő Adríélnek, a mehólái Barzillaj fiának szült. 9 Ezeket a gibeóniak kezébe adta, akik fölakasztották őket a hegyen az Úr előtt. Így estek áldozatul egyszerre heten. Az aratás első napjaiban kellett meghalniuk, az árpaaratás kezdetén. 10 Ricpá, Ajjá leánya azonban fogott egy zsákruhát, készített belőle magának a kősziklán egy sátrat az aratás kezdetén, és ott maradt mellettük, amíg az őszi esők el nem kezdték áztatni őket. Nem engedte, hogy hozzájuk férjenek nappal az égi madarak, éjjel pedig a mezei vadak. 11 Dávidnak azonban jelentették, hogy mit tett Ricpá, Ajjá leánya, Saul másodfelesége. 12 Akkor Dávid elment, és elhozatta Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Jábés-Gileád polgáraitól; ők ugyanis ellopták azokat Bét-Seán teréről, ahol fölakasztották őket a filiszteusok, miután megverték Sault a Gilbóa-hegyen. 13 Elhozták tehát onnan Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait, és összeszedték azoknak a csontjait is, akiket most akasztottak föl. 14 Azután eltemették Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Benjámin földjén, Célában, apjának, Kísnek a sírjába. Mindent megtettek, amit a király parancsolt. Ezután megkönyörült Isten az országon.

Bibliaolvasó kalauz – Balla Péter igemagyarázata

„Ezután megkönyörült Isten az országon” (14). Az erőszak a másik emberből is erőszakot vált ki. Isten népének a megbékélést kell szolgálnia. Éljünk úgy, hogy egész társadalmunk megismerje az Urat, vágyjon arra, hogy Isten gyermeke lehessen, és áldja „az Úr örökségét” (3). Jézus megváltó műve érdeméért leszünk az Úr örökségének részesei, népének tagjai. Legyünk az Úr könyörületének hirdetői és eszközei!

RÉ 107 MRÉ 107

„…a jókedvű adakozót szereti az Isten.” 2Korinthus 9,6–15

6 Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. 7 Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. 8 Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 9 Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” 10 Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. 11 Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. 12 Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. 13 Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul. 14 Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok. 15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!

Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata

(7) „…a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Korinthus 9,6–15)

Isten jó, azaz tökéletes, szent, igaz és igazságos (Zsoltárok 112,9). Isten jóságából következik az, hogy Isten jókedvű (9). Ez az Isten alapvető természete. Ezért Isten jókedvűen, bőséggel, kegyelmesen ad mindenkinek (8–10); hiszen felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt (Máté 5,45). Isten „jókedvű jóságának” legnagyobb áldása Jézus Krisztus, akiben megváltást ajándékozott nekünk kegyelméből, hogy megszabadítson minden rossz hatalmától. Egyelőre még sok rosszat tapasztalhatunk, de ezeknek már nincsen hatalma rajtunk. Ezzel a bizonyossággal, ebből fakadó reménységgel járjuk ma a temetőkerteket, elköltözött szeretteinkre emlékezve. Isten hívő népe tudja, hogy az Úr nemcsak gondviselő, hanem megváltó Úr is.

Isten jósága, jókedve, Jézus Krisztusban közölt szeretete minket is jókedvre hangol. Isten gyermeke jókedvű ember, nem kedvetlen, hiszen reménysége van. Ez a jókedv nem egy felszínes, sok-sok bajt palástoló, „vidámkodó vibrálás”, hanem ez a jókedv a megváltott, üdvösséget nyert ember mennyei öröme, ebből fakadó hálája (11). Ez a jókedv mennyei öröm, de mégis valóságos emberi jókedv, amellyel a hívő ember mer ember lenni, így szentsége nem valami elérhetetlen, „embertelen” fenségben mutatkozik meg. A jókedv rámutat arra, hogy emberek vagyunk, az Úrra szorulunk, aki egyedül mindenható; ezért nekünk nem szabad mindent komolyan venni, hanem csak azt, amit az Úr az adott időszakban ránk bízott; egyébként megzavarodunk. A jókedv rámutat arra, hogy az Úréi vagyunk, kegyelemből, akik el tudják engedni azt, ami felett csak az Úrnak van hatalma, és mindenben az Úrra bízták magukat. A jókedv – beleértve a vicces jókedvet is – azt hirdeti rólunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mégis lehetünk hitelesek. A jókedv jelzi, hogy nem az erkölcs tart meg, hanem csakis az Úr kegyelme, de ebből a kegyelemből csakis jókedvűen megélt, Istennek kedves erkölcs következhet. Egy hívő testvérem említette nekem a napokban: „Nekem minden nap imádkoznom kell, és Isten erejét kérve tennem is kell, ezért a jókedvért. Nekem ezt a jókedvet naponta el kell kérnem, hogy úrrá ne legyen rajtam a halálos kedvetlenség.”

Isten jósága, jókedve arra indít minket, hogy jókedvűen adjunk másoknak. Amit kaptunk, annak csak egy kicsiny része a miénk, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk; vagyis az nem a miénk. A jókedvű adakozó a hálatelt szívű adakozó, akinek gondja van a szeretteire, a látható egyház fenntartására, a szentek – azaz a testvérek – szükségeire. De a jókedvű adakozó nemcsak a hozzá hasonlók szükségeit hordozza, hanem másokét is (12). Ki az az ember, a szeretteiden, a testvéreiden kívül, aki egészen más, mint te, és mégis rád bízta őt az Isten, hogy jókedvűen cselekedj érte? Nem vár sokat az Úr, nem a világ összes baját bízta rád: egy ilyen embered legyen mindig! A jókedvű adakozó hálából ad és nem jutalomért, mert a jutalom, az üdvösség – azaz „minden” (1Korinthus 3,21) – már eleve az övé, a Jézus Krisztusban. Aki jókedvűen ad, az még jobb kedvű lesz, mert az isteni természet részesévé lesz ezáltal. Próbáljuk csak ki! Aki jókedvűen ad, az másokat is jókedvre hangol, azaz általa mások is megtapasztalják az Isten gondviselő szeretetét, és dicsőítik az Urat. Aki kapott, az nem az adakozót dicséri majd, hanem az Urat! Ha adunk, ne mi várjunk dicséretet, emlegetést! (13–14)