„…meggyűlölte Absolon Amnónt…” 2Sám 13,20–39
20 Akkor a bátyja, Absolon ezt mondta neki: Talán Amnón bátyád volt veled? Légy csendben most, húgom, mert a testvéred ő! Ne vedd a szívedre ezt a dolgot! Ezután Támár magára hagyatva lakott testvérének, Absolonnak a házában. 21 Dávid király azonban meghallotta mindezeket, és nagyon megharagudott. 22 Absolon pedig nem szólt Amnónhoz sem jót, sem rosszat. De meggyűlölte Absolon Amnónt, mert erőszakot követett el a húgán, Támáron. 23 Két esztendő múlva Absolon juhait nyírták az Efraimhoz tartozó Baal-Hácórban. Absolon meghívta a király valamennyi fiát. 24 Absolon ugyanis a király elé járult, és ezt mondta: Éppen most nyírják szolgád juhait. Jöjjön el azért a király udvari embereivel együtt a te szolgádhoz! 25 De a király ezt felelte Absolonnak: Ne menjünk el, fiam, mindnyájan, hogy ne legyünk a terhedre! És bár unszolta őt, nem akart elmenni, hanem megáldotta őt. 26 Akkor ezt mondta Absolon: Ha nem jössz, akkor jöjjön el velünk Amnón, a testvérem! A király így felelt: Miért menjen el veled? 27 De amikor unszolni kezdte Absolon, elengedte vele Amnónt és a többi fiát. 28 Akkor Absolon megparancsolta a legényeinek: Jól figyeljetek! Amikor Amnón jókedvű lesz a bortól, ezt mondom nektek: Vágjátok le Amnónt! Ti pedig öljétek meg, ne féljetek, hiszen én adom nektek a parancsot! Legyetek erősek és bátrak! 29 Úgy is tettek Absolon legényei Amnónnal, ahogyan Absolon parancsolta. A király fiai pedig mind felugrottak, öszvérre ültek, és elmenekültek. 30 Még úton voltak, amikor ez a hír jutott el Dávidhoz: Megölette Absolon a király valamennyi fiát, egy sem maradt meg közülük! 31 Akkor fölkelt a király, megszaggatta a ruháját, és a földre feküdt. Szolgái is mind megszaggatott ruhában álltak mellette. 32 De megszólalt Jónádáb, Sammának, Dávid testvérének a fia, és ezt mondta: Ne gondolja az én uram, hogy mind megölték az ifjakat, a király fiait, mert egyedül Amnón halt meg. Föltett szándéka volt ez Absolonnak már akkor, amikor Amnón erőszakot követett el húgán, Támáron. 33 Ne higgye azért az én uram, királyom, hogy a király valamennyi fia meghalt, mert csak Amnón halt meg. 34 Absolon pedig elmenekült. Az őrálló legény föltekintett, és látta, hogy nagy sokaság közeledik nyugat felől a hegyoldalon. 35 Akkor ezt mondta Jónádáb a királynak: Ott jönnek a király fiai! Úgy történt, ahogyan megmondta szolgád. 36 Amint befejezte szavait, már meg is érkeztek a király fiai, és hangos sírásba kezdtek. Maga a király és összes udvari embere is keserves sírásra fakadt. 37 Absolon tehát elmenekült, és elment Talmajhoz, Ammíhúr fiához, Gesúr királyához. Dávid pedig egyre csak gyászolta fiát. 38 Absolon három esztendeig maradt Gesúrban, miután odamenekült. 39 Dávid király végül felhagyott azzal a szándékával, hogy Absolon ellen vonuljon, mert megvigasztalódott Amnón halála miatt.
Bibliaolvasó kalauz – Fónagy Miklós igemagyarázata
Az előző szakasz vérfertőző cselekményének egyenes következménye, hogy „…meggyűlölte Absolon Amnónt…” (22). Vajon miért nem szólt közbe, és csinált rendet a testvérek között az édesapa, Dávid király? Minden bizonnyal azért, mert nem lett volna hitele a szavának még önmaga előtt sem, mivel őt is terhelte egy parázna kapcsolat. Az fáj legjobban a szülőnek, ha a saját bűneit látja viszont gyermeke életében. Ebben a keserűségben Dávid bőségesen részesült. Vigyázz, hogyan élsz, mert mindennek van következménye!
RÉ 143 MRÉ 143
„…ha az Úr megengedi.” 1Korinthus 16,1–12
1 Ami a szentek javára folyó gyűjtést illeti, ti is úgy cselekedjetek, ahogyan azt Galácia gyülekezeteinek rendeltem. 2 A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami tőle telik, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek. 3 Amikor pedig megérkezem, azokat, akiket ti alkalmasnak találtok, elküldöm ajánlólevéllel, hogy adományotokat elvigyék Jeruzsálembe. 4 Ha pedig érdemes lesz, hogy én is elmenjek, eljönnek velem együtt. 5 Hozzátok pedig akkor megyek, ha átutaztam Makedónián. Mert Makedónián átutazom, 6 de nálatok talán ott is maradok, vagy át is telelek, hogy ti indítsatok útnak, ahova majd megyek. 7 Mert nem most, átutazóban akarlak meglátogatni titeket, hanem remélem, hogy egy ideig ott is maradok nálatok, ha az Úr megengedi. 8 Efezusban pünkösdig maradok, 9 mert nagy és sokat ígérő kapu nyílt ott előttem, de az ellenfél is sok. 10 Ha pedig megérkezik Timóteus, legyen gondotok rá, hogy félelem nélkül tartózkodhasson nálatok, mert az Úr munkáját végzi ő is, akárcsak én. 11 Senki se nézze le tehát, hanem indítsátok útnak békességgel, hogy eljöjjön hozzám, mert várom őt a testvérekkel együtt. 12 Ami pedig Apollós testvért illeti, nagyon kértem, hogy menjen el hozzátok a testvérekkel együtt, de semmiképpen sem akart most elmenni. De el fog menni, mihelyt alkalma lesz rá.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(7) „…ha az Úr megengedi.” (1Korinthus 16,1–12)
Pál tervezi, hogy ellátogat Korinthusba. Efezusból, a makedóniai gyülekezeteket meglátogatva szeretne eljutni az akhájai Korinthusba. Sőt, szeretne áttelelni ott, megerősíteni a gyülekezetet, és megerősödni általuk. De ezek csak emberi tervek. Az apostol alázattal hozzáteszi, hogy az Úr akarata és megtartó kegyelme szerint történik minden. Igen, ha az Úr megengedi, akkor lesz holnap. Reménységgel nézünk a holnapra, a jövőre, az örök élet távlatában; de mindig ma kell hitben élni, és ma kell a kegyelmet megragadva, az Úr szeretetére hagyatkozni (5–7).
Most azonban azt engedi az Úr, hogy az apostol ott maradjon, ahol van. Egyelőre az az Úr akarata, hogy az apostol Efezusban maradjon. Itt sok szolgálatot kapott az Úrtól, sok áldással, hiszen azt írja, hogy az Úr sokat ígérő kapukat nyitott előtte. De mindjárt azt is hozzáteszi az apostol, hogy az ellenfél is sok. Bizony, ahol munkál az Úr kegyelme, ott a gonosz is támadásba lendül. A szolgálatban elszenvedett akadályok, nehézségek, ellenségek el ne csüggesszék a szívünket! Ez jel, hogy Isten áldása velünk van, és a mi Urunk nagyobb minden ellenségnél! Az akadályok, a nehézségek serkentik a szolgálatot, felvértezik a hitet, növelik a reménységet, miközben megtörnek minden önhittséget is, hogy csakis a mi Urunkban bízzunk! (8–9)
*
Ez az Úr megengedi azt is, hogy az Ő szeretetében bővelkedve másoknak is adjunk, a szűkölködőkön konkrétan segítsünk, mindenekelőtt a szenteken, a Krisztusban testvéreinken. Itt a jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtöttek adományt. Ezzel az ősgyülekezet és az elődök iránti tiszteletet és szeretetet is kifejezték, hiszen onnan érkezett meg az evangélium jó híre hozzájuk is. Nincs az a szegény, aki ne tudna adni a másiknak, ha hitben jár. A kevésből egy részt, erő szerint, rendszeresen félre kell tenni erre a célra, mégpedig a hét első napján, az istentiszteleten. Az adakozásról nem hallani tanítást. A szükséget szenvedők megsegítésén túl az adakozásnak igei, teológiai fontossága van, hiszen az adakozásunkkal fejezzük ki azt, hogy Urunk látható egyháza fontos a számunkra; olyannyira, hogy fenntartjuk azt, és nem szorulunk külső forrásokra. Az apostol gondoskodik az adakozás tisztaságának felügyeletéről. Ha az Úr megengedi, elmegy azokkal, akik elviszik az adományt. Hozzáteszi azt is, hogy akkor megy el, az Úr kegyelméből, ha arra valóban szükség lesz, mert az erőt és az időt is az Úrtól kapjuk, és azokkal is hűségesen kell sáfárkodnunk (1–4).
Az Úr azt is megengedte az apostolnak, hogy áldott munkatársai legyenek. A munkatársait azonban ő maga is megbecsüli; védi és oltalmazza őket. Korinthusban Timóteus számára gondoskodást, tiszteletet kér; valamint azt, hogy félelem nélkül szolgálhasson közöttük (10–11). Igen, ez fontos. Sok lelkész félelmek között szolgál egy adott gyülekezetben, mert valóban félelemre adnak okot az ottani történések. Milyen szomorú, hogy a „testvérek közösségében” is lehet félelmetes az élet… Ez a veszély, sok bántással és rágalommal, már akkor is fennállt. Az Isten azonban nem a félelem Lelkét adta nekünk (2Timóteus 1,7). Az Úr még azt is megadta az apostolnak, hogy ne legyen féltékeny arra az Apollósra, akit annyira szerettek Korinthusban (1,12), így hamarosan Korinthusba engedi őt (12).