„…nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között!” 1Sám 9
1 Volt egy benjámini származású tehetős ember Benjáminban, akinek Kís volt a neve, Abíélnek a fia, aki Cerór fia, aki Bekórat fia, aki Afíah fia volt. 2 Volt neki egy Saul nevű fia. Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül. 3 Egyszer elvesztek Kísnek, Saul apjának a szamarai. Kís ezt mondta a fiának, Saulnak: Végy magad mellé egy legényt, indulj útnak, és keresd meg a szamarakat! 4 Bejárták Efraim hegyvidékét, és bejárták Sálisá földjét, de nem találták meg őket. Majd bejárták Saalím földjét, de ott sem voltak. Végül bejárták Benjámin földjét, de nem találták meg őket. 5 Amikor Cúf földjére értek, ezt mondta Saul a legénynek, aki vele volt: Gyere, menjünk vissza, különben apám értünk fog már aggódni, nem a szamarakért. 6 De ő így felelt neki: Nézd, az Isten embere itt van ebben a városban. Tisztelik ezt az embert, mert minden beteljesedik, amit mond. Menjünk el hozzá, talán meg tudja mondani nekünk, hogy merrefelé induljunk. 7 Jól van – mondta Saul a legényének –, menjünk! De mit vigyünk annak az embernek? Hiszen a kenyér elfogyott a tarisznyából, és nincs mit vinnünk ajándékba az Isten emberének. Mi van nálunk? 8 A legény megint válaszolt Saulnak: Nézd, van nálam egy negyed sekel ezüst. Odaadom az Isten emberének, hogy mutassa meg nekünk az utat. 9 Azelőtt ezt mondták Izráelben, ha valaki elment Istent megkérdezni: Gyertek, menjünk el a látóhoz! Mert akit ma prófétának neveznek, azt régebben látónak hívták. 10 Akkor ezt mondta Saul a legényének: Jól beszélsz. Gyere, menjünk! Elmentek tehát abba a városba, ahol az Isten embere volt. 11 Amikor a domboldalon mentek fölfelé a városba, leányokkal találkoztak, akik vizet meríteni jöttek. Megszólították őket: Itt van-e a látó? 12 Ők pedig így válaszoltak nekik: Igen, éppen itt van! Csak siess, hiszen azért érkezett ma a városba, mert áldozati lakomája lesz a népnek ma az áldozóhalmon. 13 Ha bementek a városba, még ott találjátok, mielőtt fölmegy enni az áldozóhalomra, mert nem eszik addig a nép, amíg ő meg nem érkezik. Ő áldja meg az áldozatot, és azután esznek a meghívottak. Csak menjetek, most még ott találjátok! 14 Fölmentek tehát a városba. Éppen beértek a városba, amikor Sámuel szembejött velük, hogy fölmenjen az áldozóhalomra. 15 Az Úr pedig ezt a kijelentést adta Sámuelnek egy nappal Saul érkezése előtt: 16 Holnap ilyenkor küldök valakit hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt népemnek, Izráelnek a fejedelmévé, mert ő szabadítja meg népemet a filiszteusok kezéből. Hiszen megláttam népem nyomorúságát, és feljutott hozzám segélykiáltásuk. 17 Amikor Sámuel meglátta Sault, ezt mondta neki az Úr: Ez az az ember, akiről azt mondtam neked, hogy ő fog uralkodni népemen. 18 Saul pedig a kapuban odalépett Sámuelhez, és megkérdezte: Mondd meg nekem, hol van itt a látó háza? 19 Sámuel így felelt Saulnak: Én vagyok a látó. Gyere föl előttem az áldozóhalomra, és egyetek ma velem! Reggel majd elbocsátalak, és azt is megmondom neked, amin gondolkozol. 20 A ma három napja elveszett szamarak miatt pedig ne aggódj, mert megkerültek. Különben is kié mindaz, ami becses Izráelben? A tied és egész családodé! 21 De hiszen én Benjáminból való vagyok – válaszolta Saul –, Izráel legkisebb törzséből, nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között! Miért mondasz nekem ilyeneket? 22 Sámuel azonban fogta Sault és a legényét, bevezette őket az áldozati lakoma helyére, és nekik adta a főhelyet a meghívottak között, akik mintegy harmincan voltak. 23 A szakácsnak pedig ezt mondta Sámuel: Add ide azt a darabot, amelyet odaadtam neked, és amelyről azt mondtam, hogy tedd félre. 24 A szakács elővette a combot és ami hozzá tartozott, és odatette Saul elé. Sámuel pedig ezt mondta: Itt a félretett rész. Vedd magad elé, és egyél, mert erre az alkalomra tartogattuk neked, amikor meghívtam a népet. És Saul együtt evett aznap Sámuellel. 25 Majd lementek az áldozóhalomról a városba, és Sámuel a háztetőn elbeszélgetett Saullal. 26 De korán fölkeltek, mert amikor hajnalodott, fölkiáltott Sámuel Saulnak a háztetőre: Kelj föl, el akarlak bocsátani! Saul fölkelt, és ketten, ő és Sámuel, kimentek az utcára. 27 És amikor leértek a város szélére, ezt mondta Sámuel Saulnak: Mondd a legénynek, hogy kerüljön elénk. Az eléjük került. Te pedig most állj meg, hadd mondjam el neked az Isten igéjét!
Bibliaolvasó kalauz – Csűry István igemagyarázata
„...nemzetségem pedig a legkisebb Benjámin törzsének összes nemzetsége között!" (21). A kicsiből is a legkisebb! Isten első királyjelölése üzenetértékű, nincs benne semmi esetleges. Istennél nincsenek véletlenek és alkalomszerű ötletek. Az elveszettnek hitt szamarak utáni céltalan keresgélés és bizonytalan útkeresés megszűnt, mert az elhívás felülírt mindent. A legnagyobb mélység, az alacsony származás sem lehet a kiválasztás akadálya. Az ember nyomorúsága az elveszített alázata.
RÉ 454 MRÉ 424
„…az egész teremtett világ együtt sóhajtozik…” Róma 8,18–30
18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. 20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. 22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. 23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. 26 Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. 27 Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért. 28 Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. * 29 Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. 30 Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(22) „…az egész teremtett világ együtt sóhajtozik…” (Róma 8,18–30)
– Az Istentől elszakadt világ, és benne mindannyiunknak sorsa ez: sóhaj és vajúdás (22). Ez a sóhaj: a jelen szenvedéseinek sóhaja (18), a hiábavalóság sóhaja (20), a romlandóság szolgaságából fakadó sóhaj (21), a bűn miatt kiszipolyozott, teremtett világ sóhaja (22), a „nincs tovább” sóhaja. Együtt sóhajtozunk (22). Az is sóhajtozik, aki mulat, „bulizik”, „élvezi” az időt; hiszen ez csak időleges menekülés a sóhajtozás valósága elől. Még mi is, akiknek Isten Lelke által reménységünk van, mi is sóhajtozunk, hogy megváltásunk mielőbb teljessé legyen rajtunk (23). Sőt, még Isten Lelke is sóhajtozva esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (26–27).
– A feltámadott, megváltó Jézus Krisztusban bízva, ez a sóhaj nem reménytelen hang, hanem reménnyel teli vajúdás, az új és örök élet bizonyosságával (22). Ez a reménység nem a jelen szenvedéseire néz, hanem az eljövendő dicsőségre (18), aminek kiteljesedésére állhatatossággal vár (27), amiben hit által már most részesül, és amit a sóhajtozó világ fiainak megjelenít (19). Ez a reménység mindenkire reménységgel tekint, az egész teremtett világot ezzel a reménységgel szemléli (21), mert új eget és új földet várunk (2Péter 3,13).
– Isten népének sóhaja, a hívő reménység sóhaja. Ennek a reménységnek a kősziklánál is biztosabb fundamentuma van: Isten kiválasztó, elhívó, megigazító, megszentelő és megdicsőítő akarata, amelyet Ő a világ teremtése előtt határozott el, és amit senki meg nem változtathat (25–30). Üdvösségünk van! Ez biztos! Ez a bizonyosság tehát mindenkor reménységgel tölt el bennünket, mert nem a körülményekre tekintünk, hanem üdvözítő Urunkra. Ezért üdvösségünk reménységre szól (24). Isten üdvözítő szeretetében élve, minden a javunkat szolgálja (28). Ennek az üdvbizonyosságnak támasza az a gyönyörű kijelentés is, hogy maga a Szentlélek fohászkodik érettünk, akkor is, amikor mi nem tudunk imádkozni; azt is kimondva, amit mi nem tudunk kimondani és nem merünk kérni. Erőtlen imádságunkat a Szentlélek erősíti meg. Emberi, gyarló imádságunkat Istennek kedves imádsággá formálja a Lélek (26–27).