„Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kedvesen fogadtál.” 1Móz 33
1 Amikor Jákób föltekintett, látta, hogy már jön is Ézsau, és négyszáz férfi van vele. Ekkor szétosztotta a gyermekeket Lea, Ráhel és a két szolgálóleány mellé. 2 Előreállította a szolgálóleányokat és gyermekeiket, mögéjük Leát és gyermekeit, ezek mögé Ráhelt és Józsefet. 3 Ő maga előttük ment, és hétszer borult le a földre, amíg a bátyjához ért. 4 Ézsau eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak. 5 Amikor Ézsau föltekintett, és meglátta az asszonyokat és gyermekeket, azt kérdezte: Kik ezek? Jákób így felelt: A gyermekek, akiket Isten adott kegyelméből a te szolgádnak. 6 Majd odaléptek a szolgálók gyermekeikkel együtt, és leborultak. 7 Odalépett Lea is gyermekeivel együtt, és leborultak. Végül odalépett József és Ráhel is, és ők is leborultak. 8 Akkor ezt mondta Ézsau: Mire való ez az egész tábor, amellyel találkoztam? Ő ezt felelte: Arra, hogy elnyerjem uram jóindulatát. 9 Ézsau ezt mondta: Van nekem bőven, öcsém, legyen a tied, ami a tied! 10 De Jákób ezt mondta: Ne úgy, hanem ha elnyertem jóindulatodat, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kedvesen fogadtál. 11 Fogadd el ajándékomat, amelyet áldásommal vittek neked, hiszen Isten kegyelmes volt hozzám, és van mindenem. És addig unszolta őt, amíg el nem fogadta. 12 Akkor Ézsau ezt mondta: Induljunk el, menjünk, majd én előtted megyek! 13 De Jákób így felelt neki: Tudja az én uram, hogy a gyermekek gyengék, meg szoptatós juhok és tehenek vannak velem. Ha csak egy napig is hajszolják azokat, elhullik az egész nyáj. 14 Menjen csak az én uram a szolgája előtt, én majd ballagok lassan az előttem járó jószág és a gyermekek járása szerint, amíg eljutok az én uramhoz Széírbe. 15 Ézsau ezt mondta: Hadd hagyjak nálad néhányat a velem levő emberek közül. De ő azt felelte: Minek az, ha elnyertem uram jóindulatát? 16 Így kelt útra Ézsau még aznap Széír felé. 17 Jákób azonban Szukkót felé indult, és ott épített magának házat, jószágának pedig lombokból árnyékvetőt készített. Ezért hívják azt a helyet Szukkótnak. 18 Így jutott el Jákób, Paddan-Arámból elindulva, épségben Sikem városáig, amely Kánaán földjén van. Tábort ütött a várossal szemben, 19 és a mezőnek azt a részét, ahol sátrat vert, megvette Hamórnak, Sikem apjának a fiaitól száz keszíta ezüstért. 20 Majd felállított ott egy oltárt, és így nevezte el: Isten, Izráel Istene!
Bibliaolvasó kalauz – Édes Árpád igemagyarázata
Jákóbbal kapcsolatban mindig él bennünk a gyanú, hogy a legnemesebb cselekedeteibe is belecsúszik egy kis számítás. Ezúttal azonban a helyzet túl éles ahhoz, hogy ravaszsága megmenthetné. Ki van szolgáltatva testvére irgalmának, csak kérheti, hogy bátyja irgalmasan tekintsen rá. Jákób átéli a lelki, Isten előtti szegénység állapotát, amikor nem várhat el semmit, csak kérhet. Ezzel a lelkülettel áll Ézsau elé, és arcában a kegyelmes Isten arcát láthatja tükröződni. „Boldogok a lelki szegények..." és „Boldogok, akik békét teremtenek..."
RÉ 241 MRÉ 367
„Az ember pedig mennyivel többet ér…” Máté 12,9–21
9 Onnan eltávozva bement a zsinagógájukba, 10 ahol volt egy sorvadt kezű ember. Azért, hogy vádat emeljenek ellene, megkérdezték Jézustól: Szabad-e szombaton gyógyítani? 11 Ő pedig ezt mondta nekik: Ki az közületek, akinek ha egyetlen juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki? 12 Mennyivel többet ér az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton. 13 Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet! Ő kinyújtotta, és az újra olyan egészséges lett, mint a másik. 14 A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele. 15 Mivel Jézus tudta ezt, eltávozott onnan. És sokan követték őt, ő pedig meggyógyította mindnyájukat, 16 és megparancsolta nekik, hogy ne fedjék fel, kicsoda ő, 17 hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: 18 „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akiben gyönyörködöm! Lelkemet adom neki, és ítéletet hirdet a népeknek. 19 Nem szít viszályt, és nem lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon. 20 Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. 21 És az ő nevében reménykednek majd a népek.”
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(12) „Az ember pedig mennyivel többet ér…” (Máté 12,9–21)
JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A SORVADT KEZŰT SZOMBATON.
– 1. A nyugalom napjának megszentelése ma nem kérdés. Sokan annyira elfelejtették már a Biblia és az egyház nyelvét – ez nagy baj egyébként –, hogy nem értik azt, amit beszélünk, vagy teljesen félreértik az üzenetet.
Ezt az érthetetlenséget az egyéb szóhasználatunkban még csak fokozzuk. Erre példa, hogy amikor a zsinat „világi”, azaz nem lelkészi alelnökét megválasztották; az illető főgondnok urat saját diákjai kérdezték meg: – Milyen alvilági elnöknek választották meg az Igazgató urat? – De ezt a félreértést még felülmúlni is lehetett. A zsinat világi elnökének ugyanis ahhoz gratuláltak, hogy ő lett a világ elnöke. Tehát vagy ügyet sem vetnek ránk az emberek, vagy lefordítják a beszédünket a saját nyelvükre, ha mi nem „fordítjuk le” nekik…
– 2. Innentől kezdve egy sereg kérdés vetődik fel a mai igeszakasz kapcsán. Mi jelent a ma emberének a nyugalom? Mit jelent a ma emberének a szentség, valaminek a megszentelése? A „mit szabad és mit nem” sem kérdés; legalábbis teológiai értelemben nem az. Innen nem indulhatunk el. Inkább ott kell megragadni az Igét, ahol, amiben még jártasak vagyunk. Ma ezekre a kifejezésekre kapjuk fel a fejünket: vádaskodás, mozgáskorlátozottság, betegség és gyógyulás, a jó cselekvése, állatvédelem… Bocsánat, hogy így kiéleztem a problémát: szándékosan!
– 3. Egyébként pedig egy biztos: hirdessük az evangéliumot, az elvégzi munkáját! Jézus Krisztus, minden tekintetben sorvadt, viszálykodó, ugyanakkor megrepedt nádszál és pislákoló mécses életünket meggyógyítja (18–21). Az ember Őneki többet ér annál, mintsem bármilyen törvényért és igazságért beáldozza azt (12). Soha nem adjuk fel az Istentől kapott önazonosságunkat, azt hittel képviseljük, de soha senkit nem gyűlölhetünk, bánthatunk, miközben Jézus Krisztus követségében járunk. Aki egyszer megtapasztalta sorvadt életének nyomorúságát, az többé nem a nyugalom megszentelésének fontosságán vitatkozik, hanem eleve bement ebbe az üdvösséges nyugalomba. Kifelé azonban az ilyen ember soha nem hallgat: hirdeti Jézus Krisztust, és tanítja övéit a Biblia és az egyház szent nyelvére, hogy ne „idegen” eszközökkel bűvészkedve kelljen megszólítani az embereket.