Református liturgikus tér, avagy miért van éppen így?

Milyennek kell lennie a református liturgikus térnek?

A II. Helvét Hitvallás tágan értelmezi a liturgikus terek fogalmát: „Azok a helyek pedig, ahol összejönnek a hívők, legyenek tisztességesek és Isten egyházának mindenben megfelelőek. Válasszunk ki tehát erre a célra tágas épületeket, vagy templomokat.” Magyarországon az 1520-as esztendőkben a protestáns hittérítők prédikálására tömegek kezdtek el hinni az új tanokban és azok szerint élni. A protestánssá lett gyülekezetek addigi katolikus templomaikat átalakították az új hitelveknek megfelelően.

A református templomokban általában nincsenek alakábrázolások, de miért kerültek le a különböző díszítések is a falakról?

Kép- és szoborromboló múltunkra nem vagyunk büszkék, nem is mindenhol semmisítették meg ezeket. 1567 után, a II. Helvét Hitvallás elterjedésével a kálvini tanításnak megfelelően használták az átvett templomokat. Kálvin a második parancsolatot kettős tilalomként értelmezte: az első a bálványtilalom, ami azt jelenti, hogy egyedül Istent tisztelhetjük; a képtilalommal Isten tiszteletének legitim formáját határozza meg, azaz nem szabad (ki)ábrázolni! Kálvin úgy tartotta: az Úr kiábrázolásakor a gyenge, gyarló ember a láthatóhoz akar ragaszkodni, de nekünk a láthatatlanban kell hinnünk. Ez az oka a Szentháromság: Atya, Fiú, Szentlélek (ki)ábrázolása tilalmának. A Biblia többi ábrázolását nem vetette el, de csak a templomon kívül engedélyezte, nehogy előbb-utóbb azt is tisztelni kezdjük, és bálványimádáshoz vezessen.

Mi oka a református templomok egyszerűségének?

19. századi hagyomány, hogy fehérre festjük templomainkat. A 17–18. században virágosak voltak ezek a templomok. A figurális ábrázolástól általában óvakodtak, de az ember örök vágya a díszítés, ezért ornamentális, virágos motívumokat kezdtek el festeni, főként a türelmi rendelet, 1781 után épült kicsinyke templomokban. Ezeknek a központi tereit igyekeztek feldíszíteni: az úrasztalát, a szószéket, a padelőket, a karzatelőket. A 18. században épült kis templomoknál egyszerű építési technikát használtak. Nem volt pénz boltozott mennyezetre, a fedélszékes templomok azonban nem mutattak szépen, ha felnéztek a plafonra a hívek, ezért bedeszkázták, és ahogy akkor mondták, kivirágozták. Ez a kazettás mennyezetek időszaka.

Hogyan változtak meg a református templomok a 19. században?

Az akkori puritánabb gondolkodás miatt, továbbá mert meg akartuk magunkat különböztetni a katolikus neobarokktól, az egyszerűségre helyeztük a hangsúlyt. Stiláris oka, hogy a 19. század klasszicizmusában az építészeti tagozatok kerültek előtérbe, és nem a díszítő, kifestő művészetek. A reformátusok jó érzékkel úgy gondolták, hogy hozzájuk jobban illik a kor általános divatja, a klasszicista stílus, mint a barokk, illetve a neobarokk. A kazettás templomokban igyekeztek a szegénység lenyomatát eltüntetve beboltozni a mennyezetet. Ahol viszont nem, ott a festett ornamentikák máig őrzik a 17–18. századi felfogás lenyomatát.

A katolikusoknál oltár, nálunk úrasztala van a liturgikus térben.

A reformáció kezdetén az evangéliumi hit követői, de elsősorban a kálvinisták, mindenben meg akarták különböztetni magukat a katolikus felekezettől. Míg az oltárhoz csak a pap, az asztalhoz mindenki hozzáfér. Jézus utolsó vacsoráján a jelen lévő tanítványok mindegyike kapott a borból és a kenyérből. A református liturgiában egyenrangú emberek mennek ki az úrasztalához és részesülnek az úri szent vacsorában, mind a borban, mind a kenyérben. Az Úr emlékezetére eszünk az asztalnál, ahova mindannyian odaférünk, ezért nevezzük úrasztalának.

Miért volt szükség a frontális elrendezésű ülésrend megváltoztatására?

A katolikus templombelső színpadi térhez hasonlít, az oltárnál zajló eseményeket követik figyelemmel a hívek. Nálunk az általános fő istentiszteleti elem az igehirdetés, amely a szószékről hangzik el, akusztikailag ugyanis onnan szól hallhatóbban mikrofon nélkül. A jobb érthetőség kedvéért ezt üljük körbe mi, reformátusok, kifejezve egyben a demokráciánkat is.

Lelkészeink palástot viselnek, amikor Igét hirdetnek, ennek színe fekete.

A 16. században az evangéliumi hit követői, azaz az evangélikusok és a kálvinisták lemondtak a reverendáról, hogy megkülönböztessék magukat, illetve vándorprédikátorokként nem járhatták reverendában az utakat. Különféle módon öltözködtek, ahogyan mi is, hétköznapi viseletet hordtak. Egy egykori zsinati feljegyzésünk azt írja: ne hívjanak cifra papnak! Ahogy intézményesült az egyház, egyre inkább igyekeztek egységesíteni az öltözködést. Ezért a 18. század végén elterjedtek a különféle palástviseletek. Ezeknek nem volt egységes a szabása, de szűkebbre varrták őket a maiakhoz képest, a puritánságra, az egyszerűségre utalva sötét anyagból készültek, és a polgári viseletére vette fel a lelkész.

Voltak próbálkozások az egységesítésre?

A 20. század elején létrejött az Országos Református Lelkész Egyesület, ennek tagjai fontosnak tartották, hogy ne csak az úgynevezett fölső ruha legyen egyforma, hanem az alatta lévő is, mivel a lelkészek hol szürke, hol fekete színű öltönyben prédikáltak, kinek éppen milyen volt a szekrényében. Pályázatot írt ki az egyesület, amelyen a hosszú atillának nevezett ruhadarab nyert. A vitézkötéses, bokáig érő kabátról demokratikus egyházunkban szavazást indítottak a lelkészek. Valószínűleg a sudár, karcsú férfiemberek pártolták, a hasukat jobban szerető kerekebbeknek viszont nem állhatott jól, ezért ellenezték. Az első világháború kezdetéig nem dőlt el a vita. Amikorra az első világháború után felocsúdtak a világégésből a gyülekezetek, azaz a húszas évek elejére, kiment a divatból a hosszú atilla, és elképzelhetetlenné vált a viselése. Ma ennek a rövid formáját ismerjük.

Az úrvacsorai bort a COVID–19 elterjedése előtt sok gyülekezetben egy kehelyből fogyasztották. Mi ennek az oka?

Az úrvacsorai szertartás a közösség megélése. Közösség Jézus Krisztussal és mindazokkal, akik az én keresztény református testvéreim. A családban természetes, hogy akár ugyanabból a pohárból igyanak a családtagok, ez ennek a bensőséges közösségnek a kifejezésére szolgál. Hozzátenném, hogy nagy gyülekezeteknél egyszerre négy kelyhet is adnak kézre a gyorsabb lebonyolítás végett. Először a 20. század közepén, az orvostudomány fejlődésével merült fel ennek a higiéniai kérdése. A pesti gyülekezetek nagy része már akkor áttért a külön kelyhes úrvacsorára. Ez likőröspohárnak megfelelő nagyságú mini kelyhet jelent.

Kehely helyett anno nem lett volna elég egy díszes pohár?

Elég lett volna, de más volt kéznél. A templomokkal a katolikus kelyheket is átvették a protestánsok. Amazok 1517 előtt készültek, és késő gótikus, reneszánsz jegyeket hordoztak magukon: ékkövezett, erősen díszített formavilágú, aranyból vagy ezüstből készített liturgikus kelyhek voltak. Ezeket tiltotta be Méliusz Juhász Péter püspök, mondván: a pápista, ékköves kelyhek használata tilos. De hogy ne tegyen nagy terhet a török hódoltság miatt amúgy is szorult helyzetben lévő gyülekezetekre, fölszabadította az anyaghasználati kötöttség alól a reformátusokat, és azt mondta, hogy csináljatok cinből, kerámiából, fából, üvegből, csontból, bármiből, csak a visszaélés legyen kárhoztatva.

Hogyan fogadták ezt a határozatot?

Voltak olyan gyülekezetek, amelyekhez Méliusz Juhász Péter dörgedelme nem jutott el, nem tudtak róla. Akikhez eljutott, azon gyülekezetek egy része butaságnak tartotta, és nem akarta kidobni a drága, használatban lévő arany- és ezüstkelyhüket, hogy szegényesre cseréljék le. Az engedelmeskedő gyülekezeteknél a talpas pohár került előtérbe, amelyet református ivóedényformaként kezdtek számontartani. Ebbe több bort lehet beletölteni, mint a kehelybe és így nem szükséges minden harmadik úrvacsorázó után feltölteni, a súlyeloszlás miatt könnyebb osztani a bort belőle, továbbá kézre áll a lelkésznek és annak is, aki átveszi tőle egy korty erejéig a poharat. Ezek a tényezők fontosak, ezerfős gyülekezeteknél a bor osztása komoly fizikai feladat is. A 19. században, a formák letisztulásával visszatért, majd rögzült református kultúránkban a már egyszerű kehelyforma mint szakrális ivóedény.

Keresztelés esetében nem lenne kifejezőbb a gyermekeket belemeríteni egy kis medence vízbe?

A reformátusok igyekeztek visszatérni a bibliai hagyományokhoz, miközben szerettek volna a keresztelésben is különbözni a katolikusoktól. Jézust a Jordánban kereszteli meg János. A Bibliában a keresztelés folyóvízben történik. Ennek megvalósítása több problémába is ütközött. A télen született babáknak nem volt életbiztosítás az ilyen keresztelő. Továbbá nem minden gyülekezet közelében van folyó. Gyakorlatban volt, hogy a gyerekeket tál fölé tartották, és kézzel rámerték a testére a vizet, de ez is életveszélyes lehetett a csecsemőre nézve. Van rá példa, hogy ezért melegítették is a vizet. A 18. század végéig nem volt egységes keresztelési hagyomány. A Bibliában ez nincs részletesen leírva, ezért viták alakultak ki, amit egyik liturgikus, azaz ágendás könyvünk zárt le azzal, hogy keresztelni annyit tesz, a gyerek fejére csorgatjuk a vizet. Az átvett templomokból sok helyen az első évtizedben kidobták a keresztelőkutakat, ezért használatos az egyszerűen kivitelezhető keresztelőkancsó és -tál.

A lelkészek elkülönülve, szemben ülnek a gyülekezettel, miért van erre szükség?

A szószék a katolikus templomokban nem központi részen helyezkedett el, ezen változtattunk, hogy körbeülhessük. Így ülünk mi félkörben, amit a Mózes-pad egészít ki egész körré, ahol a lelkész ül, ezzel is kifejezve, hogy a demokratikus református gyülekezetben mindenki egyenlő, a lelkész is.