Megkérdőjeleződött az emberi élet értéke – indul a Mindenki Születésnapja életvédő séta

Kezdjük a legidőszerűbbekkel: milyen életvédő sétát tartana megfelelőnek szombat délelőtt a Mindenki Születésnapja mozgalmának szervezésében?

Egy olyan sétát, ahol nők és férfiak, fiatalok és idősek, egyedülállók és házasok, sokgyermekesek és házasság előtt álló szerelmesek is megjelennek, mert a békés demonstráció az emberi élet általános értékéről, méltóságáról szól, különös tekintettel a legkiszolgáltatottabbakra, a megfogant gyermekekre. Ez a teljes társadalom egészséges működése szempontjából kulcskérdés, így nincs olyan ember, aki ne érezhetné magáénak. Az együttlét azt szolgálja, hogy az emberi életek eljussanak a születésig és tovább, a lehető legtöbb születésnapig. A rendezvény célja nem az, hogy elítéljünk olyan embereket, akiket megvezettek, akik elhitték, hogy a magzat 12–18 hét előtt nem emberi élet, és hogy a nőgyógyászati küret vagy egy esemény utáni, illetve abortusztabletta mindössze konfliktuskezelési, konfliktusmegelőzési módszertan. Olyan életvédő séta kell és hála Istennek várható is, amely megmutatja, hogy sokan vagyunk, akik szelíden, de határozottan szembefordulunk az emberi élet értékét illető elbizonytalanodással, akik perspektívát látnak maguk előtt, és ezt meg akarják mutatni másoknak, akik megszakítanák az életet annak kezdetén, illetve nem akarják továbbadni.

Mit szól ahhoz, hogy nem kis részt Steinbach József református püspök az egészségügyi miniszterhez intézett nyílt levelének hatására az egyházak és az életvédők utólag mégis szereplőivé válhattak a kormány által kezdeményezett és már zajló – életkezdeti etikai döntések témájú – szakmai és civil egyeztetésnek?

Hadd bocsássam előre: önmagában az, hogy eredetileg úgy látszott, az egészségügyi kormányzat kifelejt minket a szívhangrendeletről, sürgősségi fogamzásgátlásról és gyógyszeres terhességmegszakításról szóló egyeztetés szereplői közül, javunkra vált. Kellett egy pont, ahol felébred az egyházi „immunrendszer”, szükséges volt az a pillanat, amikor már nem tudunk hátrálni, mert itt közvetlenül konkrét emberi életekről van szó. Valóban több mint kétesnek tűnt, részesítik-e az egyházakat abban, hogy elmondhassák a véleményüket, de ez tesztelt minket önmagunk előtt. Mármint atekintetben, hogy az immunrendszerünk reakcióképes-e, fontos-e nekünk ez a téma annyira, hogy ne elégedjünk meg a néző szerepével. A teszt eredménye egyértelműen pozitív lett, szívélyes, de határozott hangú közleményekben, egységes nézettel megszólaltak egyházi felsővezetők. Így aztán a politika nyitottá vált a mi érvelésünk meghallgatására is. Remélem, hogy ebben a most kezdődött párbeszédben nemcsak meghallgatják, hanem meg is hallják a javaslatainkat megalapozó, általunk közvetített isteni üzenetet.

Határozottan, egységesen fellépni tehát megéri.

Hála Istennek, ezt a magatartást nem gátolta széthúzás, véleménykülönbség. Merthogy abban minden keresztyén felekezet és hitét gyakorló gyülekezeti tag egyetért, hogy az emberi élet végtelenül értékes, illetve hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, ami a Biblián alapuló keresztyén axióma.

Mondana példát arra, hogy a Szentírás eligazít-e speciális bioetikai kérdésben?

Mindenekelőtt Jézus élete kapcsán következtethetünk erre. Amikor Jézus még édesanyja méhében volt, Mária meglátogatja Keresztelő János édesanyját, Erzsébetet. Találkozásukkor megmozdul az utóbbi magzata. Az ott felbukkanó görög szó – brephos – ugyanaz, mint amit a már megszületett csecsemőkre, kisgyermekekre alkalmazott a szentíró. De ugyanúgy lehet itt Dávid történetét említeni az Ószövetségből. Miután bűnlátásra és bűnbánatra jutott a Betsabé-eset kapcsán, megírta az 51. zsoltárt, amelyben megvallja, hogy fogantatásától kezdve bűnös természete volt. Elsőnek Isten kinyilatkoztatása igazít el, hogy egy új élet a fogamzással jelenik meg.

Felesel ezzel a mai klasszikus biológiai álláspont?

Ellenkezőleg, a zsidó–keresztyén szemléletet, a bibliai gondolkodást a biológia is megerősíti. Mert mikortól ember az ember a tudomány szerint? A biológusok is elismerik, nem tudunk a fogantatáson kívül egy olyan pontot találni, ami a szóban forgó folyamat kezdete. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az adott ember egyedi DNS-képlete már akkortól jelen van!

A Mindenki Születésnapja honlapjáról idézek: „Magyarországon 2024-ben 21 000 abortusz történt. Ez naponta közel 60 magzati életet jelent, és az élve születések számához viszonyítva átlagosan minden negyedik várandósságot érinti, ez a harmadik leggyakoribb halálozási ok Magyarországon.”

Rettenetes számok és arányok, szemben a nagyon alacsony születésszámmal. Fontos lenne eljutnunk oda, hogy ezek nemcsak egyedi fájdalmak, hanem társadalmi tragédia is.

Arról ugyanakkor nincs kint adat, hogy a szívhangrendelet hatálya óta eltelt időben a szívhang bemutatása a rendelőkben hozott-e érzékelhető jó eredményt.

Magyar adatokról egyelőre még nincs tudomásunk, de nemzetközi kutatások szintjén, illetve ismeretében tudvalevő, hogy amikor az édesanyák olyan országokban, ahol bevezettek hasonló jogszabályt, szembesülnek vele, hogy amit a szívük alatt viselnek, nem egy szövetdarab, nem egy élettelen valami, hanem egy élő emberi lény, és akkor az esetek egy jelentékeny részében meggondolják magukat. Aktivizálódik bennük az Istentől beléjük kódolt édesanyai ösztön, hogy megvédjék a saját gyermeküket, és ki tud alakulni a kapcsolat, a kellő anyai kötődés ebben az előzetes „találkozásban”.

„Szívtelen szívhangrendelet”: a valósággal nem konvergáló tárcavezetői szójáték ez? Vagy hordoz bizonyos igazságot atekintetben, hogy a végrehajtása úgymond fölöslegesen felzaklatja a kismamákat, tartós bűntudatot plántálva beléjük?

Távol legyen! A pszichológia tud posztabortusz szindrómáról és annak tartósságáról, gyakoriságáról. Ennek lényege, hogy bár bizonyos technikai-fizikai terhektől megszabadult a beavatkozást kérő nő, de sok esetben eleve ott marad annak a terhe, hogy a gyermeke élete akkor és ott megállt, megszakadt. Ezzel szemben az, ami kezdetben ugyan tehernek tűnik, de aztán elfogadjuk – a gyermekvállalásról beszélek –, az átformálódhat örömforrássá és ajándékká! Az eltörlésre kiszemelt szívhangrendelet információt nyújt ahhoz, hogy az adott édesanya megalapozott döntést hozzon.

„Pro life” és „pro choice”: mintha életpártiak és döntéspártiak állnának szemben egymással abortuszkérdésben. Amit ön mond, arra utal, hogy a „Minek a tudatában hogyan döntsek?” a valóságos kérdés. Jól érzékelem?

Hamis dilemmát kínál a nyugati típusú feminista mozgalom. Úgy állítják be, mintha a női szabadságjogok korlátozásáról szólna az egész. Ezt annak fényében mondom, hogy az élethosszig tartó házasság intézményének tudatos devalválása valóban sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta a nőket a férfiakhoz képest a gyermekvállalás tekintetében. Isten Igéje ezért is mondja, hogy a szexualitás a házasságon belül épít, azon kívül rombol. De ezzel együtt a női szabadságjog sem lehet abszolút. Addig terjedhetnek, amíg nem veszélyeztetik mások életét. Szabad-e mások életét elvenni? – ha így élére állítjuk a kérdést, mindjárt máshogy áll a helyzet. A minél korlátlanabb abortusz hívei nem adnák meg az emberi élet esélyét annak, aki biológiailag nézve már DNS-sel rendelkezik. Onnantól kezdve, ha nem kell a magzatot embernek tekinteni, sokkal könnyebben mondhatunk felette ítéletet. Micsoda dehumanizálás ez! Márpedig pont arra bátorítják az édesanyákat – persze nem nyíltan kimondva –, hogy ne adják meg a másiknak – az édesgyermeküknek –, hogy ő személyként azonosítsa magát.

Mi az állam dolga?

Az államhatalomnak és a törvényhozásnak nem szabad hallgatnia arra a követelésre, hogy korlátozás nélkül hagyja az életkezdeti életmegszakítások lehetőségét. Az állam legalizált „erőszakszervezet” is, a polgárai védelmében. Korlátoz bizonyos szabadságmozgásokat, hogy a társadalom békés és humánus módon tudjon működni. Hogy a népesség reprodukálni tudja magát a jövő érdekében. Gondoljunk bele, mi történne, ha az állam nem üldözné, ha ittasan szeretnék vezetni, vagy ha le akarnék lőni valakit! Ezért fontos a szívhangrendelet megmaradása, bár elégedett nem vagyok vele, és azzal sem, hogy az élethelyzeti válság sokszor valóságfedezet nélküli bemondásával 12 hétig legálisan elvetethető egy gyermek! Református történelmi példát mondok a gyermekek nem vállalásának közösségi léptékű következményeire: éppen most jártam Baranyában, olyan falvakban, ahol egykézett az egykor kizárólagos református magyar népesség a paraszti birtokvagyon szétaprózódásának a megakadályozására. Ez a történelmi etnikum és felekezet ma már szinte eltűnt az egykor virágzó településekről, és nem egy beomlott fedelű, üres református templomot láttam…

Ha valaki mint lelkészt keresné fel a saját terhességmegszakítási kísértésével, a teljesség igénye nélkül mit mondana neki?

Biztosan szólnék arról, hogy honnan van az emberi élet. Bár az evolúcióelmélet szerint a véletlen terméke, a Biblia arról ad hírt, hogy az mindig Isten pozitív és szeretetteljes döntésének a következménye. Ajándék. Ugyanakkor az emberi élet egészséges működéséhez szükség van a nagyobb közösségre is, amely segít. És itt nagy jelentősége van a családnak! A közösségi szükséglet különösen igaz egy gyermeket váró édesanya esetében, de ugyanúgy valóság bárki más esetében. Ha beteg vagyok, orvoshoz megyek, hiszen másra szorulok. Itt van nagy jelentősége a helyi gyülekezeteknek és az intézményrendszernek, amelyek együtt konkrét segítséget is tudnak nyújtani. Az is kiolvasható a Szentírásból: az emberi életre Istennek nincs szüksége. Nem is szükségből teremti, hanem szeretetből. Még akkor is isteni, célba juttató szándékú szeretet van az emberi élet elindítása, vagyis a teremtés mögött, ha nem éppen tökéletes, szeretetteljes világban élünk. „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében” – olvasható a 139. zsoltárban. Isten mindannyiunkat személyesen, elmélyülten, zseniális műgonddal alkot. Ezt az életet pedig nem hagyja magára a születés után sem, mert a világtörténelem legnagyobb áldozata is az emberért történt: ez a kereszt lényege. Jézus az ember elrontott életének a helyreállításáért vállalja a kereszthalált.

Ha már ezt a zsoltárt említette, akkor ott az egyediség momentuma is, nem? „Magasztallak téged, hogy csodálatosan megkülönböztettél…”

Ez egyszerre szól az egyediségünkről – nemcsak az emberéről, amely nemcsak az ember esetében igaz, mondjuk minden zebra csíkos, de minden csíkozat sem különböző –, ám ott van a háttérben az is, hogy emberként nagyban szól arról is, hogy mi minden más teremtménytől megkülönböztettünk azzal, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ezekből mind-mind az következik, hogy nem lehetünk könnyelműek, sem a férfi, sem a nő, hiszen a fogamzás egy férfi és egy női ivarsejt találkozása, amikor Isten új életet akar ajándékozni nekik.

Tagadhatatlanul infantilizált társadalomban élünk, ahol például a szexualitást minden felelősségtől függetlenedett élvezetként hajszolják sokan, és sok abortuszhelyzet ebből fakad…

Nos, minden kornak és kultúrának megvan a legjellemzőbb bűnforrása. A mi korunké a szexualitás. Innen indul mindenki. Ennek fényében el kell ismeri, hogy van sajnos egy ilyen tendencia: ha szexelni akarsz, elmész, és minden módon szexelsz; ha probléma van, akkor meg ahogy a cukros ételektől kilyukadó fogad betömeted, úgy a megfogant gyermek kapcsán elvárod, hogy az egészségügy segítsen, hogy ne kelljen sokat foglalkoznod vele. A szexualitás kikerülése a házasság erőteréből azt eredményezte, hogy a válás szinte minta lett, a házasságok elromlanak. Sokak tényleg komoly sérüléseket szenvedtek házasságban felnőve. Ez vezet arra a következtetésükre, hogy nekem ez a házasság nem kell, ha az a szülőség meg a gyereknevelés, amit átéltem. És akkor a magzati életjeleket is el akarnánk titkolni?!

Személyesen ön ismer olyat, hogy egy történet eredetileg „nem kívánt terhességgel” kezdődött, de aztán jó kifejlete lett?

Ez a fajta helyzet, ha jó választ adnak rá, jó irányba, magasabb szintre emelheti a kapcsolatát azoknak, akik eladdig inkább csak a szexuális kapcsolat szintjén voltak együtt, és lelkileg nem voltak teljesen érettek. Tudok olyan esetekről, főleg korábbiakról, amelyekből kiderül, hogy nem mindegy, hogy a környezet miként reagál az eseményekre. Az illető párok szelíd szülői ráhatás, lelki támogatás hatására vállalták az első gyermeket, aztán a többit. A fogantatást fokról fokra olyan lehetőségnek ismerték fel, amelyben az egymás iránti elköteleződés vállalása lesz az egyetlen járható út, beleértve, hogy arról a gyermekről, ami összeköti őket biológiai értelemben is, gondoskodniuk kell minden értelemben. A fogantatásra érkező közvetlen válaszlépésük az esküvő volt. Ez jól működő erős szerelmi kapcsolatot épített fel köztük, gyermekekkel, ma már unokákkal. Komoly, hitüket gyakorló emberekké váltak. Ez persze kegyelem, de hitre jutás nélkül is igaz, hogy az egyik legerősebb jellemformáló eszköz a mai kultúrában, társadalomban a házasság, a másik a szülőség. Vagyis a meg nem spórolt igazi kapcsolat, amely persze fájdalmakkal, lemondással, terhekkel, teherátvállalásokkal is jár, de valójában a tartós és mély öröm forrása, no meg a kiteljesedés felé mutató változás képességéé!

Az egyház hol segíthet mindebben?

Először is: abban, hogy eljutottunk ide, benne van az is, hogy sokszor nem volt elég határozott vagy egyértelmű a támadott életterületek kapcsán az egyház ellenválasza. A szexuális forradalommal, a könnyelmű válásokkal szemben nem voltunk elég harcosak. Most a front már megérkezett oda, hogy az emberi élet értéke is megkérdőjeleződött. Föl kell emelni a szavunkat minden tisztességes fórumon a halálpárti tendenciával szemben, igyekeznünk kell meggyőzni a mindenkori kormányt az emberi élet védelmének elmulaszthatatlanságáról! Ami a konkrét válsághelyzetben vergődő vagy poszttraumás édesanyákat illeti, jó, hogy több kórházlelkészünk is van, akik az ő támogatásukra szakosodtak, jó, hogy vannak leányanyaotthonaink, nevelőszülői hálózatunk, de az idevágó intézményrendszert rájuk nézve fejleszteni, bővíteni kell, evangéliumi párterápiás, családterápiás misszió révén kell elérni az egyházhoz, a gyülekezethez még nem kötődő, válsághelyzetbe került fiatal kismamákat, illetve érintett párokat. Isten kegyelme a bocsánaton keresztül bármilyen életet meg tud újítani! Emellett pedig Isten jó tervét az emberi életre nézve vonzó módon kell megélnünk és bemutatnunk: vagy megéljük a vállalt egyedülállóságot, amelynek része a szexuális önkorlátozás, vagy vállaljuk az élethosszig tartó házasságot, amelynek szövetségmegújító ajándéka a szexualitás.