Egy padnyi hely a jövőnek

Mielőtt Hekli Katalin vasárnaponként felmegy a szószékre, olykor végigsimítja annak korlátját. Nem tudja pontosan, mikor alakult ki ez az önkéntelen mozdulat, csak később értette meg, mit fejez ki: a jóleső megérkezést. A vidékről származó lelkipásztor egykor biztos volt abban, hogy Budapest sohasem lesz az otthona. Rákospalotán azonban hamar szót értett az őspalotai, földművelő presbiterekkel: beszélgettek a termőföldről, az állatokról és az egyszerű képekben megszólaló Igéről. Az idegen közeg lassanként ismerőssé, majd lelki otthonná vált.

Több mint negyedszázada hittanoktatóként érkezett, tíz éve pedig a közösség vezető lelkipásztora. Az idén több olyan pár esküvőjén szolgál, akiknek egyik tagját még hittanos gyermekként kezdte Krisztus útján vezetni. – Ezek a találkozások megkoronázzák az itt töltött éveket – mondja. Otthonosságát a vasárnap reggeli templomi csend is mélyíti: ilyenkor imádsággal és énekkel készül, és a Szentlélek áldását kéri az együttlétre.

A több mint négyszáz éves múlt Rákospalota-Óvárosban nem pusztán évszámok sora. Az ősi palotai családoknak a megőrzött épületekben és berendezési tárgyakban felmenőik hűsége, áldozatkészsége is jelen van. Éppen ezért nem volt magától értetődő, amikor hosszas egyeztetés után kivették a templom első énekeskönyvtartó padját. Hekli Katalin mégis ezt a már nem látható tárgyat mutatná meg annak, aki egyetlen történeten keresztül szeretné megérteni a gyülekezetet.

– A padnak egykor megvolt a maga szerepe, ma viszont arra a helyre van szükség, ahol sok gyermek együtt dicsérheti Jézus Krisztust. Benne van ebben a múlt, a jelen és valami abból is, ami felé tartunk – fogalmaz. A változtatás így nem az örökség elutasítása, hanem annak felismerése, hogy az elődök hűségét nem csupán tárgyak őrzésével, hanem élő hittel lehet továbbadni.

A lelkipásztor szerint az egyházközség megtartó ereje mindenekelőtt az Igéhez való ragaszkodás volt. Igeolvasó és igehallgató nép élt itt nemzedékeken át; enélkül sem múltja, sem jelene, sem jövője nem volna. Ugyanezt az áldozatkészséget hirdeti a háború idején, közadakozásból és kétkezi munkával emelt templom is. Története arra tanít, hogy a látható körülmények helyett a megtartó Istenre emelt tekintet adhat reménységet.

Hekli Katalin úgy tapasztalja, a templomba vezető út sokszor nem látványos fordulattal, hanem egyetlen bátor lépéssel kezdődik. Ismer olyan embert, aki éveken át a közelben lakott, hallgatta a harangot, mégsem mert belépni. Egy másik, csaknem nyolcvanéves férfi több mint négy évtizeden keresztül ment el az épület mellett, míg egy szomszéd esküvői meghívása végül elhozta az istentiszteletre. Van, aki örül, ha az ajtóban megszólítják, más észrevétlenül ülne le a hátsó padba. A befogadásnak mindkét formáját tiszteletben kell tartania.

Makra Anikó tizenöt éve Erdélyből költözött Rákospalotára. Érkezése után egy baráti összejövetelen hosszasan beszélgetett egy számára ismeretlen nővel, akinek közelsége sokat adott akkori zaklatott lelkiállapotában. Amikor megkérdezte unokatestvérét, Némethné Bartha Évát, miként találkozhatna vele ismét, csak ennyit hallott: jöjjön el vasárnap a templomba. A padsorban ülve döbbenten látta, hogy beszélgetőtársa, Hekli Katalin indul el a szószék felé. Akkor még beosztott lelkészként szolgált, ám Makra Anikónak nem a tisztség, hanem az emberhez fordulás természetessége maradt meghatározó.

Az első jó élményt nem követte azonnali, akadálytalan beilleszkedés. Makra Anikó őszintén beszél arról, hogy idegenből érkezve eleinte többet kellett megmutatniuk magukból, mire valóban elfogadták őket. Ma már testvérként tekint a körülötte élőkre, és maga is figyeli az új arcokat. Amikor megtudta, hogy a református óvoda új gondnoka erdélyi származású, rögtön arra gondolt: férjével meghívnák egy kávéra vagy üdítőre, hogy közelebbről megismerjék. Saját kezdeti bizonytalansága ma már arra indítja, hogy ne menjen el szó nélkül az idegen mellett. A közösséget egyetlen jelzővel írja le: élő. Számára nem volt elég vasárnap meghallgatni az igehirdetést, majd hazamenni; női és házaspári csendes hétvégéken, bibliaórákon talált társakra. Azt is megtapasztalta, hogy a fiatalabbaknak szükségük van az idősebb nemzedék jelenlétére és élettapasztalatára.

Biger Istvánt szintén idegenként fogadták családtaggá. Különösen fontossá vált számára, hogy itt nem végzettség vagy társadalmi helyzet alapján mérik az embert: – Lehet valaki kétkezi munkás, idegsebész vagy intézményvezető, itt testvér – mondja. Rákospalotát a fővároson belüli békés szigetnek látja, a templomot pedig annak a helynek, ahonnan nyugodtabban, más szemmel tér vissza embertársai közé. Számára a hétköznapi feltöltődés lehet egy telefonhívás, egy üdítő vagy fagylalt melletti beszélgetés. Közös munka közben tapasztalatot cserélnek: – Így visszük egymást a hátunkon – fogalmaz.

Élete 2014 májusában vett fordulatot. Korábban súlyos alkoholproblémával küzdött; megtérése és a Kékkereszt közösségében megtapasztalt támogatás viszont új irányt adott neki. Azóta – mint mondja – nem a veszteségeket sorolja, hanem mindazt a jót, amit Istentől kapott. Különösen sokat jelent neki, hogy akik ismerték korábbi életét, ma a változás tanúi lehetnek. Azt is tudja, hogy vannak botlások, különösen akkor, amikor mindent a maga erejéből próbál megoldani. Ilyenkor az imádság segíti vissza a helyes mederbe. Ha utazás miatt kimarad egy vasárnap, hiányérzete van: imádkozni bárhol lehet, vallja, az istentiszteleti közösség mégsem pótolható mással.

Az odatartozás a megszólalók életében észrevétlenül válik cselekvő jelenlétté. Makra Anikó takarítást vállal, besegít a parókia körüli munkákba, részt vesz a csütörtök délelőtti beszélgetős bibliaórán, és ha hívják, az óvodába érkező családokat fogadja. Tizenöt évig dolgozott dajkaként; az egykori óvodások közül többen felnőttként is ráköszönnek az utcán. Ezek a találkozások erősítik meg benne, hogy a háttérben végzett munka is nyomot hagy. Nem kedveli azonban a „segíteni” szó felülről lefelé irányuló hangulatát. – Ne segíts, tedd a dolgod! Legyen nyitott szemed, lásd meg, hol van rés, állj oda, és amit két kézzel vagy egy jó szóval megtehetsz, azt tedd meg! – hangsúlyozza.

Hekli Katalin ezt úgy mondja: már a jelenlét is szolgálat. Nemcsak a látványos feladat számít, hanem az is, ha valaki korábban érkezik, hogy rendet tegyen a templomkertben, friss vizet tölt a virágok alá, eligazítja az énekeskönyveket, felhív egy régen látott testvért, vagy süteményt visz egy magányosan élőnek. – Mindenki tehet valamit, de senki nem tehet meg mindent – vallja a lelkésznő. Abban szeretné támogatni a gyülekezet tagjait, hogy ne másokat másolva, hanem önazonosan, igei módon találják meg a helyüket.

A szolgáló közösségnek a nehéz élethelyzetekre is nyitottá kell válnia. A lelkipásztor gyakran találkozik házassági válsággal, elidegenedéssel és magánnyal; a fiatalok pedig a szexualitásról, a nemi identitásról vagy a pornográfiáról is hoznak kérdéseket. Fontosnak tartja, hogy tabuk nélkül fordulhassanak élő hitű felnőttekhez, a házaspárok pedig merjenek idejében támogatást kérni. Maga sem akar kifogyhatatlan erőforrásnak látszani. – Hangos, pörgős, sokat beszélő lelkésznő vagyok, aki nagyon szereti a csendet – mondja. Családja, lelki barátai, az olvasás, a természet és olykor a horgászás segíti abban, hogy a meghallgató és a töltekező énje között egyensúlyt találjon.

Némethné Bartha Éva huszonhárom éve háromgyermekes édesanyaként azért nyitott be a templomba, mert gyermekei Istenről kérdezték, ő pedig kevésnek érezte a saját válaszait. Először a gyermek-istentiszteleteken vett részt, majd óvodapedagógusként már ő adott tovább abból, amit kapott. Bekapcsolódott a balatonszemesi hittantáborokba is, miközben egy kerületi önkormányzati óvodában dolgozott. Egy kisfiú egyszer azt kérdezte tőle, ebéd előtt is eléneklik-e azt, „amikor összekulcsoljuk a kezünket”. Az intézmény vezetője engedte, hogy a gyermek családjából hozott elemi igényként az asztali áldás is helyet kapjon a csoport életében.

Amikor a gyülekezet felkérte az épülő Forrás óvoda vezetésére, először nemet mondott. Úgy gondolta, a gyermekek között van a helye, a vezetői feladathoz viszont kevés. Később azonban úgy értette meg: ha Isten látja benne a szükséges talentumot, erőt is ad a kibontásához. A nem után kimondott igenből mára különleges intézményi közösség született. A munkatársak mintegy kilencvenöt százaléka az egyházközségből érkezett, szeptemberben pedig harminchárom új családdal kezdik meg az ötödik nevelési évet.

Az óvodavezető három szóval jellemzi a mindennapjaikat: békesség, szeretet, együtt. A rohanó világból érkező kicsiket lassítani és csendesíteni szeretnék, miközben az „együtt” a gyermekekre, szülőkre, pedagógusokra és a gyülekezeti tagokra egyaránt vonatkozik. Az év során a szüreti mulatságtól az adventi gyertyagyújtásig számos alkalom kapcsolja össze őket. Régi prést, dagasztóteknőt, vasalót vagy népviseletet nem vitrinekben akarnak megmutatni: Némethné Bartha Éva szerint ugyanis a hagyományt nem ápolni kell, hanem megélni a gyermekekkel.

A legfontosabb kapcsolódási pont mégis a vasárnapi istentisztelet. Kezdetben felváltva hívták meg az Olajfa, a Csipkebokor, a Fügefa és a Szőlőtő csoport családjait, mára azonban sokan a külön meghívástól függetlenül is eljönnek. Az óvoda így nem önmagában álló intézmény, hanem híd: a gyermekeken keresztül szülők találnak közösségre Rákospalotán.

A tanévnyitót megelőző héten templomkerti piknikeken fogadják az új óvodásokat és szüleiket. Augusztus 30-án délelőtt az istentiszteleten kérnek áldást az óvodásoktól az egyetemistákig mindenkire, délután pedig családi nappal folytatják. Némethné Bartha Éva olyan alkalmat lát maga előtt, ahol a kilencvenéves Ilike néni és a hároméves Zsófika egyaránt otthon érzi magát. – Ilyenkor az öröm és a kacagás gyakran a kerítésen kívül állókat is kíváncsivá teszi – hangsúlyozza.

A Kossuth rádió élő közvetítése ezen a vasárnapon messze a templomfalakon túlra viszi az Igét. Hekli Katalint fenntartói felelőssége, pedagógus férje és egyetemet kezdő ikergyermekei is személyesen kapcsolják a tanévnyitáshoz. Útravalóul Krisztus feltámadás utáni ígéretét adja: – „Előttetek megyek Galileába.” (Mt 26,32) Legyen valaki óvodás, diák, pedagógus, szülő vagy nagyszülő, nem egyedül indul el: Jézus Krisztus előtte jár – hangsúlyozza. A kapott tudást, tehetséget, időt és egészséget pedig nem elásni, hanem hűségesen kamatoztatni érdemes.

Biger István pedig azokhoz szól, akik a rádió mellett talán már fontolgatják az első lépést, de még nem merik megtenni: – Ne féljenek átlépni Isten házának küszöbét. Nem kell először semmit mondani. Le lehet ülni a leghátsó padba, vagy meg lehet állni az ajtóban. Csak egyszer legyenek bent – teszi hozzá.

A beszélgetések alapján a Rákospalota-Óváros évszázadokon át íródó története ilyen halk és bátor mozdulatokból folytatódik: egy végigsimított szószékkorlátból, egy idegennel kezdeményezett beszélgetésből, egy gyermek kérdéséből, egy meglátott résbe odaálló emberből és abból a reménységből, hogy a megérkezés után mindig nyílik út tovább.