Érzékeny, átmeneti időszakot él meg minden gyülekezet, amikor addigi lelkipásztora távozik, és helyettesítő lelkész veszi át ideiglenesen a feladatait. Matyó Lajos zsámbéki lelkipásztor, aki csaknem tizenkét éve az Északpesti Református Egyházmegye lelkészi főjegyzője, espereshelyettese is, utóbbi hivatalviselése idején bő harminc lelkészváltást számolt össze, ami ugyanennyi helyettesítő lelkész esperes általi kirendelését is jelenti. Tavaly júliusban ő állt az addigi lelkipásztor nyugállományba vonulása miatt a nagy biai gyülekezet élére a végleges lelkipásztor megtalálásáig és megválasztásáig. Nyolc és fél hónapig viselte két gyülekezet gondját. Biai küldetésének sikerét jelzi, hogy egyharmadával nőtt az istentiszteleti létszám, hálával gondolnak vissza rá. De mi volt a titka az eredményességnek? Interjúnk Matyó Lajossal.
Matyó Lajos zsámbéki lelkipásztor, északpesti espereshelyettes
Miután Nyilas Zoltán északpesti esperes megkérte a lelkészhelyettesítési szolgálatra, volt önnek mérlegelési lehetősége?
Huszonhárom éve szolgálok Zsámbékon, egy viszonylag kis gyülekezetben, a biai volt a harmadik gyülekezet, ahol helyettesítettem. Mindhárom alkalommal megkérdezett az esperes, hogy vállalom-e. Egy lelkész mondhat ilyenkor nemet is, például akkor, ha olyan állapotban van a saját gyülekezete vagy a személyes élete. Ilyen probléma esetemben nem állt fenn.
Miért önre gondolt?
Az esperessel rendszerint „egyfelé” gondolkodunk. Eleve minden fontos ügyet megoszt velem is mint helyettesével, átbeszéljük ezeket, még ha nem is leszek mindenben benne. A biai helyettesítés fontos kérdés volt, egyházmegyénkben egy tekintélyes méretű és nagy hitéleti hagyományú, agglomerációs gyülekezetről van szó. Az adott helyettesítéssel kapcsolatos saját szempontjairól az esperes elmondta: a zsámbéki gyülekezetem ügyei lényegében rendben vannak, és mivel az egy kisebb gyülekezet, szerinte meg tudom tenni, hogy egy időszakaszra másik gyülekezetnek is segítsek. Bián van református iskola és óvoda, és nekem vannak intézményfenntartói tapasztalataim. Zsámbékon mi is működtetünk ugyanis óvodát, tehát az ilyen intézmények működésével, jogi hátterével, szabályzatával tisztában vagyok. Sőt, építkezésekkel kapcsolatos tapasztalataim is vannak a mi templomunk, gyülekezeti házunk építése, bővítése, illetve a pár évvel ezelőtti óvodaépítésünk révén. Egy nap gondolkodási időt kértem, és végül igent mondtam.
Még mindig nem értem, miért nem utasította vissza.
Több oka van. Megértettem, hogy az esperes azért kéri ezt, mert alkalmasnak talál erre, és nem nagyon volt a környékünkön olyan kolléga, aki nem kezdő vagy nem új a gyülekezetében, illetve nem olyan elfoglalt lelkész éppen, mint a százhalombattai gyülekezeté. Százhalombatta kicsit közelebb van Biatorbágyhoz, de épp akkoriban vettek át egy iskolát, ez lekötötte őket. Úgy gondoltam, el tudom látni ezt a szolgálatot, és szívesen segítek. Másik dolog, hogy sokat hallottam erről a gyülekezetről, hiszen tőlünk is járnak a biai iskolába pedagógusok, diákok. A nyugdíjba vonuló lelkipásztorral is jó viszonyban voltam, becsülöm őt, élő hitét. Tisztelem csaknem három és fél évtizedes munkáját is, amely során egy falusias gyülekezetből az agglomerációba való tömeges kitelepüléssel párhuzamosan egy városias, intézményfenntartó gyülekezetet formált. Szívesen tekintettem tehát a szolgálat elébe. Könnyebbség volt, hogy nyáron kezdődött – 2025. július közepén –, amikor éppen kevesebb volt a feladat is. Aztán összesen nyolc és fél hónap lett belőle, mert a lelkészkeresés elhúzódott.
A biai gyülekezet akkoriban viszályforrással felérő iskolaigazgató-választás elébe is nézett, korábbi nézeteltérések, szakadások emléke kísértett a közösségben, főleg a presbitérium tagjai hordoztak kölcsönösen sebeket. Ugyanakkor végre valahára elérhető közelségbe került egy új református iskolaépület felépítése…
Az biztos, hogy ezek komoly kihívások. Átéreztem, hogy fontos volna segítenem, kísérnem mindenekelőtt az iskolaigazgató-választás folyamatát.
Befolyásolni a személyi döntést?
„Ideiglenes játékosként” semmiképpen nem azt akartam befolyásolni, kit válasszon a látókörébe kerülő személyek közül a presbitérium, hanem hogy a döntését előzőleg minden oldalról mérlegelje. Legyen ez átgondolt, megalapozott, a lehető legszélesebb alappal születő határozathozatal, ami mögé mindenki oda tud állni, beleértve a pedagógusokat is. Imádságos szívvel történjen, azok is meghallgattassanak, akiknek más véleményük van. Nem utolsósorban jogszerűen le legyen fektetve, mit várnak a felek – fenntartó, főigazgató – egymástól. Mondhatom, jó kimenetele lett a történetnek, az új főigazgató és a pedagógusok összhangban, egyszerre szakmai alapon és testvéries légkörben működnek együtt a tantestületben, és ugyanez mondható el a presbitérium és az iskolavezetés közötti viszonyról is.
Ugyanígy kísérte a lelkészkiválasztás folyamatát is?
Itt is a folyamat kísérése a jó szó. Úgy látom, ebben is áldott személyi döntést hoztak a presbiterek arról, kit hívjanak meg, és nem lehet véletlennek tekinteni azt sem, hogy maga a gyülekezet ellenszavazat nélkül választotta meg a harmincegy éves Székely Pál Domokos addigi fóti beosztott lelkészt.
Biai tevékenysége idején gondolt a majdani utódjára?
Amikor Biára megérkeztem, elmondtam a presbitereknek az „ars poeticámat”: azért vagyok itt, hogy segítsem a köztes állapotban a gyülekezetet. Addig, amíg még nincs meg a végleges utód, akiről a gyülekezet azt ismeri fel, hogy az Úristen őt rendelte ide, a gyülekezet ügyeit tegyük rendbe. Ami esetleg most hiányzik, készítsük elő úgy az új lelkipásztor munkáját, hogy ő, amikor majd érkezik, lehetőleg akadálytalanul tudjon beleállni. Legyen számára jó a kezdet, tehát ha meg kell harcolniuk valamit, azt – így mondtam a biaiaknak – „még velem tessék megharcolni”. Hogy ne ő kerüljön rögtön konfliktushelyzetbe.
Háromnegyed év, ha úgy nézzük, sok idő, másfelől viszont töredék. Hogyan tekintett erre az időszakra menet közben? Mint valami ideiglenességből adódó másodlagos pásztorkodásra? A biai gyülekezetben azt érezték, teljes értékű lelkipásztoruk volt az adott intervallumban is.
Semmilyen munkát nem tudok úgy elvégezni, hogy ne tekinteném azt sajátomnak. Azt éreztem, nem véletlenül vagyok ott.
Nem volt előzetesen bármilyen tartás önben az egésztől?
De volt. A biai jóval nagyobb gyülekezet, mint az enyém, csomó ügy lesz, amiben majd nyugvópontra kell jutni, feladat, amit el kell végezni. Belülről is megismerve azt a gyülekezetet láttam, azzal is lesz feladatom, hogy a zsámbéki mellé vállalt biai egyházközségben kissé úgy fest, mintha három különálló sziget létezne. Gyülekezet, óvoda, iskola. Szívügyem lett, hogy ezt a hármat lehetőség szerint még inkább közös vérkeringésbe hozzuk. Hiszen az iskolafenntartást azért csinálja a gyülekezet, hogy az általa megélt evangéliumot továbbadja azoknak a családoknak, gyerekeknek, felnőtteknek, akik az intézmény révén hozzánk kapcsolódnak. Az átmeneti időszakban sikerült elindítani egy iskolapedagógusoknak szóló havi áhítatot, amivel orvosoltuk azt a problémát, hogy az óvodabeli, heti rendszerességű áhítatra az időpont miatt nem tudtak elmenni a tanítók, tanárok. A tantestületi értekezletek előtt is van már áhítat, illetve igyekeztem legalább kéthetente igehirdetési tevékenység nélkül is időt tölteni mind az óvodában, mind az iskolában, hogy találkozzam mint a gyülekezet akkori arca a pedagógusokkal, más dolgozókkal. Elkezdtük a családos istentiszteleteket is. Nyomban kiderült, hogy van igény ezekre az összejövetelekre például ünnepeken, tanévkezdéskor, és hogy ez is a gyülekezet erősödését szolgálja, nem kis részt a biatorbágyi református iskolába, illetve óvodába járó gyerekek és szüleik hatékonyabb bevonása miatt. Az áttörés jelképerejű és meghitt mozzanata volt szerintem, amikor a karácsonyi család- és gyermekbarát istentiszteletünkön előrehívtuk a kicsinyeket, hogy ők gyújtsák meg a gyertyákat.
Úgy vélik a biai gyülekezet tagjai, hogy a létszámnövekedés – a teli templom – nagyban következett abból, hogy ön minden istentiszteleten bevonta a gyermekeket a vasárnapi iskolai alkalmuk előtt és után. Egyszerűen elbűvölte a felnőtt korosztályokat is, ahogyan a gyerekekhez fordult.
Hoztam magammal az attitűdömet és a Zsámbékon már bevált módszert, amelyhez hasonlót azért több más református gyülekezetben is alkalmaznak. Az istentisztelet elején van egy ötperces alkalmuk a kisebbeknek, amikor lelkipásztorként kifejezetten őket szólítom meg. Mielőtt elmennek gyerek-istentiszteletre – vasárnapi iskolába –, a gyülekezeti ház csoportszobáiba, az ottani, általam kidolgozott tanmenetüknek megfelelően az aznapi tananyag mondandóját szóba hoztam a templomban, pár nekik szóló kérdéssel, megfigyelési szemponttal motiválva a kicsiket, hogy segítsek fölkelteni az érdeklődésüket a téma iránt. Az is a célom volt ezzel, hogy ők a templomtérben megszólítva, szeretetteljes közegben a gyülekezet részének érezzék magukat. Ahogy a felnőtt hozzátartozóik is, akik így akkor is szívesebben eljárnak templomba, ha eddig távolságot tartottak tőle. Amikor elkezdtük ezt, vagy tucatnyian kapcsolódtak be a gyermekek, de időszakos biai szolgálatom vége felé volt olyan istentisztelet, hogy ötvenen mentek át a templomból a vasárnapi gyerek-istentiszteletre. A templomi záróáldásra persze vissza is jöttek, hozva magukkal, ami rajzot, egyebet a foglalkozásukon készítettek.
A szeretet a kulcsszó?
Azt gondolom, hogy egy felnőttnek és egy gyereknek egyaránt jó érzés odamenni, ahol őt szeretik, ahol mosolyognak rá, ahol örömmel vannak együtt az emberek. Nekem mint lelkipásztornak egyik alapvető feladatom továbbadni személyes példával is, hogy az Úrjézus szeret bennünket. Az első ilyen, a kicsik bevonását is célzó alkalomról megható visszajelzést kaptam: egy gyerek, aki ott volt az istentiszteleten, még este is azt ismételgette lelkesen a szüleinek, hogy „Jézus szeret engem”!
Ahhoz, hogy ezt a gyerek át tudja élni, egy ilyen lelkészi attitűd is kellett minta gyanánt?
Nagy felelősség ilyen értelemben is a lelkipásztorolás, de hadd adjam tovább minden egyes apának a felvetést: az istenképét a gyerek elsősorban az édesapjáról veszi. Ha mi, férfiak családfők is vagyunk, tudomásul kell vennünk, hogy a feladatunk az, hogy szerető istenképhez segítsük a gyermekeinket. Aztán bővíthető a felelősi kör a pedagógusokkal, akár a lelkipásztorral is…
Vannak lelkészek, akiket némelyek a hátuk mögött bűnközpontúnak bélyegeznek. Önre nem mondták még az ellenkezőjét, például hogy nem beszél eleget a bűnről?
Elvétve előfordult másutt, hogy arra célzott valaki, hogy a prófétai igehirdetés kárára hangsúlyozom a szeretetet. De hát – visszatérve helyettesítési szolgálatomra – azt éreztem, mikor már kicsit jobban megismertem a gyülekezetet, hogy ez egy lelkipásztori figyelemre és szeretetre éhes közösség! Nem hinném, hogy az érzelgős nóta csöpögős ürességével tanítanék a szeretetről, a „szeressük egymást, gyerekek” jegyében. De a munkámhoz tartozik figyelni a rám bízottakat, megkérdezni, ha az óvodában az egyik dadus rosszkedvű, hogy nincs-e valami gondja, amit megosztana velem.
Helyettesítőként vállalt lelkigondozói beszélgetéseket is?
Próbáltam proaktív lenni. Ha láttam, hogy könnyes a szeme valakinek az áhítaton, természetes, hogy megkérdeztem, mit jelent ez.
„Arra kaptunk megbízást az Úrtól, hogy az evangélium értékét, erejét megmutassuk és hirdessük.”
Említettük: viszályok is dúltak korábban a különben erős és sok evangéliumi hívőt magában foglaló biai gyülekezetben, ahonnan ezért valaha sokan távoztak.
Magam azt tapasztaltam, hogy itt régi, de máig ható, illetve új sérelmek, súrlódások, sebek egyaránt szép számmal vannak és hatnak. Ezért is gondoltam, hogy Biatorbágyon a bűnről is leginkább a szeretettel összekapcsolva érdemes beszélni. Isten annak ellenére szereti az embert, hogy az ennyire elakadt a bűneiben, a sérelmeire összpontosításban. Annyira szereti az Úr a megkötözötteket, hogy az egyetlen Fiát adta értük is. Komoly bűneink is vannak, és Isten szentségével ezek nem férnek össze, de az ő megoldása nem az volt, hogy „akkor te elkárhozol”. Ehelyett szó szerint áldozatosan rendezte Isten a megváltásunkat – helyettünk.
Volt konfliktuskezelést igénylő helyzet a vezetőségben vagy másutt az ön biai korszakában?
Az első közös presbiteri alkalmon – de csak az elsőn – előállt még egy ilyen egymásnak feszülés. Szembesítenem kellett az egyébként egytől egyig derék keresztyénekből álló presbiteri közösséget: mi azért vagyunk itt, arra kaptunk megbízást az Úrtól, hogy az evangélium értékét, erejét megmutassuk és hirdessük. Már ez hatott közöttük, de a biztonság kedvéért elkezdtem magyarázni – és mutattam is a kezemet hozzá –, hogy ha szétnyitjuk a tenyerünket, az ujjaink ötfelé állnak, és a kezünk üres marad. Ha viszont összeszorítjuk, akkor már egyfelé állnak, és ez erőt sugároz ugyan, de ártó szándék vagy legalábbis indulat van benne. Kulcsoljuk össze – javasoltam –, hogy együtt tudjunk a mindnyájunkat megváltó Úrjézushoz menni! Csak ezzel érünk el eredményt, csak így tudjuk Isten egyházát jól szolgálni: imádságos szívvel! Azzal buzdítottam őket a nézetkülönbségek őszinte és korrekt megbeszélésére, hogy elmondtam, én egyenes vagyok, mint a szög, nem vagyok hajlandó a kása kerülgetésére, és tőlük is ezt várom el. Az alap volt, hogy mindenki mindig akadálytalanul, testvéri légkörben elmondhatta az álláspontját, még ha az kisebbségi vélemény volt is a testületben. Nem is jelentkezett többet ilyen probléma.
Miért ment önnek könnyen a békítés?
Előrebocsátom, máshol is vannak véleménykülönbségek, feszültségek. Emellett pedig kezdettől élvezhettem az előző lelkipásztor, Molnár Sándor munkájának gyümölcseit. Például félszáz lelkes és áldozatos szolgálót, működő rétegalkalmakat hagyott örökül a nyugállományba vonulása után. Komoly lelkipásztori korszak eredményességének a jele, illetve gyülekezeti tagok hitben leélt éveiről, évtizedeiről tanúskodik, hogy a gyülekezet több kisközösségében az alkalom végén minden résztvevővel együtt imádkozhattunk testvéri egységben. Más kérdés, hogy mivel Bia az egyik fellegvára az ébredési örökségnek, és mivel ott régtől és folyamatosan fontos, jó dolgok történnek, ezért ott a sátán is szívesen próbálkozik a konkolyvetéssel. Akárhogy is, Isten megértette velem: a békítés és a hatványozott pásztori odafigyelés lelki teendőit nekem ott el kell végeznem. Ki kell használnom, hogy kívül vagyok a konfliktusokon, élnem kellett azzal a felhajtóerővel, amit az „újdonságom” kölcsönöz számomra, illetve hogy eléggé integratív személyiség vagyok. Hálás vagyok azért, hogy sikerült gyógyító lelkülettel fordulnom az emberek felé. Közben újraindult egy évekkel ezelőtt elhalt közösségi alkalom, a férfikör, de kört szerveztünk a fiatal felnőtteknek is.
Márciusban befejeződött a helyettesítő szolgálata Biatorbágyon, hálatelt szível búcsúztatták, köszöntőjére meghívták a családját is.
Jólesett nekünk a köszöntés. Hadd szögezzem le: ahhoz, hogy én Bián, ahol helyettesítek, helytálljak, bizony kellett a család és kellett a gyülekezetem támogatása, áldozatvállalása is!
Nehéz volt önnek az elválás?
Nehéz volt, de kárpótolt az öröm, hogy ismét az enyéim felé fordulhatok.
Hiányzik a biai szolgálat?
Először hiányzott, mert huszonhárom év lelkészi szolgálat után belekóstolhattam egy nagy gyülekezet, egy roppant gépezet irányításába. Paradox módon a pörgésre is nosztalgikusan gondolok. Vegyünk csak egy átlagos szerdai napot! Reggel fél kilenckor Zsámbékon kezdtem hittannal, két csoportban letanítottam négy órát az állami iskolában, az utolsó óráról kicsit korábban elengedtem a gyerekeket, hogy átérjek Biatorbágyra, az ovis áhítatra, majd fél háromkor káté, fél négytől megint káté, azaz konfirmáció-előkészítő – és gyakran, miután háromnegyed ötkor végeztem, hattól volt valamilyen más alkalom, presbiteri vagy pénzügyi bizottsági ülés, vagy héttől mondjuk férfikör. Amikor az ember kilép az ilyesfajta, olykor tizenkét órás munkamenetből, akkor az hiányzik, a testvérekkel együtt. A biai „kalandom” alatt a magam számára, helyettesítő lelkészként meghatározó jelentőségűvé váltak Keresztelő János bizonyságtévő szavai: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ez érvényes arra a beállítódásomra, hogy a magam előtérbe tolása helyett az Úrjézust igyekezzek felmutatni emberileg is, gyülekezetvezetés-technikailag is, de arra is, hogy a végleges, főállású lelkipásztornak készítem a helyet.
Adódik az a kérdés is: nem nehezteltek meg önre a zsámbéki atyafiak, amikor meg kellett osztania a figyelmét két gyülekezet között?
Az elején azt gondoltam, senkinek nem lesz velem kapcsolatos hiányérzete, megy minden magától tovább. Az első ezzel ellenkező jel egy hónappal a helyettesítés megkezdése után, nyár végén történt. „Tiszteletes úr – mondta szelíd szemrehányással valaki –, nekem nagyon hiányoznak a kézfogások.” Mert hát a zsámbéki istentiszteleten alighogy elmondtam az áldást, a záróének alatt már távoztam, úgyhogy nem tudtam elbúcsúzni a gyülekezetemtől. Autóba vágtam magam, hogy negyed tizenegy körül odaérjek a biai templomba. A megjegyzés hatására azonban kitaláltam azt, hogy következő héttől a zsámbéki istentisztelet elején odamegyek mindenkihez, és kezet fogunk…
Megható, ahogy áthidalták a hiányt. Igen, átjárt Biára, hogy az ottani hívek ne maradjanak ideiglenesen se árvák, de kicsit szinte elárvult a zsámbéki közösség.
Ez azért nem fenyegetett, de a presbiterek is mondták olykor, hogy több idő kellene ennek vagy annak az átbeszélésére. Hálás vagyok az Úrnak a türelmükért, hűséges szeretetükért, illetve azért, hogy együtt imádkozhattunk többször is a többletszolgálatomért és a biaiak lelkésztalálásáért. A biaiakról meg még kikívánkozik: miután kicsit jobban megismertük egymást, én a biai gyülekezetben testvérekre találtam, akikkel jó volt együtt szolgálni. Ez megkönnyítette a helyettesítés szolgálatát, illetve erősítő megtapasztalást adott: élhetünk bár különböző településeken, gondolkozhatunk másképp, eltérhetük felfogásban itt-ott, akár kegyességünkben is, de az Úrjézusban összetartozunk!
Milyen jövője van annak a gyülekezetnek, amelyet egy időszakra pásztorolhatott?
Hiszem, hogy komoly jövő előtt álló egyházközség a biai, mind a gyülekezet Istentől kapott életereje, mind a ma is tartó betelepülés miatt.
Akár felépül az új református iskola, akár nem?
Reméljük a legjobbakat, azt, hogy az iskolaépület égető szükségét a majdani új kormány is átérzi. De hozzáteszem, a biai gyülekezet prosperálása döntően nem attól függ, lesz-e épület vagy nem. Attól függ: odatalálunk-e egészen Istenhez, a kegyelmébe kapaszkodva leszünk-e együtt? Ez minden gyülekezetünkre igaz. Egyre nő bennem a bizonyosság, hogy rendkívüli éhség van az emberekben nemcsak Biatorbágyon, hanem másutt is az országban az Isten békességére, szeretetére.
Békesség, ilyen politikai megosztottság idején, ami akár az egyházat is megoszthatja?
Az ember szeretne az őrjítő rohanásban és a közéleti pártoskodások közepette is szilárd békességre találni. Kézenfekvő, hogy ezt egy-egy hívő gyülekezeti közösségben leljék meg – már ahol az Istentől kapott békességet élik a gyülekezeti tagok.
