A reformáció 505 éves öröksége

Október 31-én ünnepeljük a reformáció napját annak tiszteletére, hogy 1517-ben Luther Márton Wittenbergben kiszögezte kilencvenöt tézisét a vártemplom ajtajára és ezzel elindította a reformációt. Az egyedül hit általi megigazulás bibliai üzenetének újrafelfedezése megváltoztatta az egyház életét és tanítását. Ma már sok mindent magától értetődőnek tartunk a reformátorok gyakorlati teológiájából kikristályosodott gondolatokból. Hétköznapjainkra az egyház egyetemes papsága gyakorolja a legnagyobb hatást, amely azt vallja, hogy Isten népén belül minden hívő osztozik Krisztus papi tisztében. Jézus Krisztus ismeretét, jelenlétét és bocsánatát a keresztyén gyülekezet közvetíti, ahol a hívők közösségben olvassák, értelmezik és alkalmazzák a Szentírás tanítását.

Keresztyén közösségünk alapja nem a rokonlelkűség, az azonos társadalmi állás, a hasonló műveltség, még csak nem is a helyi vagy családi hagyomány, hanem a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat, amely átformálja az emberek életét. Harmathy András szentendrei lelkipásztor saját tapasztalatából vallja: gyülekezetének élete az imádság által újul meg.

Gyülekezetvezetés a 21. században – Az egyetemes papság

Hogyan alakul Isten népének küldetése változó világunkban?

Fontos, hogy kérdésünket Isten szemszögéből közelítsük meg, mert így válik világossá, kik vagyunk. Már a reformáció korában is használt fogalom, az egyetemes papság segít meghatározni identitásunkat, továbbá feladatot, szolgálatot és küldetést is ad. Ma pluralista, posztkeresztyén, posztmodern társadalomban élünk, és ebben a megváltozott közegben kell meghatározni magunkat. Az individualista gondolkodásban a bibliai kifejezések és fogalmak gyakran deformálódnak. Szeretnénk kibújni az isteni tekintély és az emberi felelősség alól. A lelki ajándék önfejlesztő eszközzé, a gyülekezet az egó kiteljesedésének színterévé válik. Természetesen szükség van a növekedésre, de nem csak egyénileg. A Biblia a test képét használja, amely szeretetben együtt épül fel. Pál apostol az első korinthusi levél 12., 13. és 14. fejezeteiben a lelki ajándékokról úgy beszél, mint amelyeket Isten egymás építésére adott. A gyülekezet közössége formálódásunk színtere. Ha nehéz helyzetek, konfliktusok támadnak, némelyek kritikával a szívükben elhagyják a közösséget, arra hivatkozva, hogy a lelki ajándékaikat itt nem tudják kamatoztatni. Ennek hatására az egyetemes papság és a Krisztus-test értelmezése eltorzul, mint ahogy a Krisztussal való kapcsolatból táplálkozó élet értelme is módosul, és az önzés lép a helyére.

IMG_0620-2.JPG

„Nem a lelkész, hanem a gyülekezet közössége mutatja be Isten jelenlétét a világban.”

Fotó: Sebestyén László

Az elmúlt években mindezt csak felerősítette a koronavírus-járvány, és az online lehetőségek kiszélesedésével a jelenléti gyülekezeti közösség háttérbe szorult, sokak számára inkább önmaguk táplálására helyeződött a hangsúly. A fizikai bezártságban szélesre tárult a virtuális tér, és mindenki megkereshette a hazai vagy akár a nemzetközi palettán a fülének kedves tanítót, akit érzése szerint Isten a legjobban tud használni az életének és lelkének építésére. Sokat várunk a technikától. Úgy tűnik, minden probléma megfelelő kommunikációval, stratégiával, menedzsmenttel megoldható. Mintha az imádságra, a Lélek munkájára, az összetöretésre, a szolgálat áldozathozatalára nem lenne szükség. Ez így nem Krisztus követéséről szól, és a Lélek útja nem ilyen. Az egyház, az egyetemes papság élete nem csak technika kérdése. Hiába az aktuális trend, hogy mindent profikra bízzunk. A hívők helyi közössége a szakértője annak, hogy megmutassa, Isten köztünk él, és ma is azért küldi a világba népét, hogy hirdesse mindenható nagy tetteit.

Mi az egyetemes papság jelentősége?

A papság kulcsfogalom mindkét szövetségben. Az Ószövetségben a főpap áldozatot mutatott be Isten előtt, közbenjárt, engesztelést szerzett a nép számára, és megtanította nekik Isten törvényét. A különbségtételt tiszta és tisztátalan, szent és profán között. Mózes második könyvének 19. fejezetében az igeszakasz magáért beszél: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek. Ezeket az igéket kell elmondanod Izráel fiainak.” A papok királysága kifejezés szövegösszefüggésben hangzik el. Ha Isten kiválaszt, pappá tesz valakit, azt mindig a népre vagy az egész emberiségre tekintettel teszi. Tehát Izráel papi tiszte, királyi méltósága a többi népre nézve nyeri el értelmét. Isten választottai azért kapják szerepüket, mert az ő közvetítésükkel látja az egész világ, hogy kicsoda Isten, hogyan ítél, miként szabadít. Az Egyiptomból való szabadulás az egyiptomiaknak is szól, hiszen nekik is meg kell ismerniük, hogy az Úr az Isten. Jákób leszármazottai közvetítők a többi nép és Isten között. Hasonló megközelítést találunk az Újszövetségben. Péter első levelének második fejezetében így olvassuk: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” Ismét a népek sokasága jelenik meg, és a Mindenható azért választja ki az egyházat, hogy hatalmas tetteinek legyen hirdetője.

_vsz_dsc04413.jpg

Harmathy András: A Mindenható azért választja ki az egyházat, hogy hatalmas tetteinek legyen hirdetője

Fotó: Sebestyén László

Milyen az egyetemes papi szerep az Újszövetségben?

Az Ószövetséghez képest alapvető változás, hogy a pap többé nem mutat be áldozatot, hiszen Jézus betöltötte a főpapi szerepet, és önmagát áldozta föl. Isten népének küldetéseként a közvetítő és a tanítói szerep azonban továbbra is megmaradt. Szeretem a latin pontifex szót, amely hídépítőt jelent. Az újszövetségi pap is Isten és az ember között közvetít. A középkorban az egyházat tartották a kegyelem eszközének. Ezen változtatott a reformáció: tisztázta, hogy az egyház intézményként nincs kitüntetett szerepben, mert nem az egyház bocsátja meg a bűnöket, hanem Jézus áldozatáért Isten. A Szentlélek az Egyház által végzi a szolgálatát a világban és jeleníti meg Isten tisztaságát, igazságát. Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek írott első levelében a híveket Isten templomának nevezi. Csodálkoztak az első keresztyéneken, hiszen nem volt szent helyük, nem voltak szent papjaik, rítusuk. Hol van ebben Isten? – kérdezték. Pál válasza pedig az: rajtatok látszik meg, milyen Istennel élni, hogyan kerülünk kapcsolatba vele, és miként formál át bennünket. A Római Birodalomban mindenki láthatta és bámulta, hogy a keresztyéneknél a rabszolgatartó és a rabszolga egy asztalnál ülnek. Nem létezik olyan vallás – mondták –, amelyik rá tudná venni az urat és a szolgát, hogy testvérként nézzenek egymásra. De Isten Lelke meg tudja tenni. Ma mint egyház azt kell megmutatnunk a világnak, hogy egykor mi is hozzájuk hasonlóak voltunk, de megismertük Istent és megváltoztunk. Tehát az egyetemes papi szerep nem csupán az egyéni üdvösségünkről, hanem az egész földkerekség számára megjelenő küldetésünkről szól. Nem érti a világ az áldozat szót, így Krisztus igazságért és megigazulásért hozott áldozatát sem. Az áldozatot leginkább a szeretet nagyságával igyekeznek megmérni: Krisztus annyira szeretett, hogy odaadta az életét. Csakhogy itt Isten igazságosságáról, a bűnről és a bűnös helyreállításáról van szó. A bűnt a vér törli el, nincs más megoldás, helyettes elégtételre van szükség. Értékvesztett világunkban nincs ehhez hasonló, Isten örök igazsága marad változatlan. Közösségeink feladata ennek újratanítása, amely jóval több, mint egy viselkedési minta formális továbbadása.

Hogyan kerülhető el a formalitás?

A lényeg megértésében segít, ha különbséget teszünk tiszt és tisztség között. Az egyetemes papi tiszt méltósága egyáltalán nem zárja ki a tisztségeket az egyház életében, sőt kiteljesíti. Pál is beszél erről, amikor a maga apostolságát igazolja, bár formálisan nem tartozott az apostolok közé. Hiszen kik is az apostolok? Jézus tizenkét tanítványa. Tisztségük lezárt, félretett fogalom. Az apostolok cselekedeteiben látjuk, hogyan próbálják pótolni Iskáriótes Júdást, amikor Mátyást választják. Pál mégis apostolnak tartja magát, hiszen találkozott a feltámadt Úrral, él az apostoli tekintéllyel, de számára ez nemcsak titulus, hanem küldetés is. Az ő tiszte az evangélium hirdetése, hogy amit megélt Krisztussal, azt átadja másoknak, és ennek nyomán születnek a gyülekezetek.

Megmaradt a gondolataimban egy régebben hallott mondat: „Nekünk presbitériumaink vannak, de presbitereink nincsenek.” Vagyis a presbitérium mint intézmény, mint tisztség létezik és formálisan működik, mégis kiüresedhet.

Szükséges, hogy legyenek benne olyan emberek, akik hitben járnak és vezetik a közösséget, akiknek nemcsak tisztségük van, hanem betöltik tisztüket is, mert Isten felhatalmazta őket, megbízást kaptak. Veszélyes, ha tisztünk betöltése elől az intézményes működés, a törvényi előírások mögé bújunk, és hiányoznak azok, akik az életükkel, a kiállásukkal élővé teszik a gyülekezetet. A szív a lényeg, az, hogy Krisztus új emberré tesz, és kijelenti, te az enyém vagy, megváltottalak, neveden szólítottalak. Ebből a méltóságból, kapcsolatból születik a királyi papság. Tudom, mennyire értékes vagyok Krisztus miatt. Tudom, hogyan éltem nélküle, és most új lehetőséget kaptam. Nem azért élek így, mert rám hagyományozták a nagyszüleim, és ha már ehhez a családhoz tartozom, viszem tovább. Ez is szép dolog, de itt valami radikálisan többről van szó: azért élem így az életem, mert Jézussal élő kapcsolatban vagyok.

refromáció.jpg

Fotó: GettyImages

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?

Jelentős változásokat élhetünk át, ha egyházi tisztségekkel nem sajátítjuk ki az egyetemes papi tisztet. Lelkészként szeretünk egyszemélyes zenekart alakítani, amolyan one man show-t. Kesergünk, hogy minket senki sem segít, nincs mellettünk ember, mindent egyedül kell elvégeznünk, de sokszor mi magunk hozzuk létre ezt a helyzetet. Ha a lelkész a küldetésbe nem vonja be a gyülekezet tagjait, nem hatalmazza fel, nem tanítja, kíséri, vezeti és nem gondozza őket, akkor sokat mulaszt. Magára marad a közösség, és nem tudja betölteni az egyetemes papság szerepét. Nem a lelkész, hanem a gyülekezet közössége mutatja be Isten jelenlétét a világban. Pünkösdkor konfirmált az egyik gyülekezeti tagunk, és arról számolt be: többekkel hazafelé menet a buszmegállóban egy néni állította meg őket. „Honnan jönnek? Sugárzik valami magukból. Hol van ez a hely? Oda akarok tartozni.” Szinte alig tudom elhinni. Akárcsak a másik történetet, amelyben valaki arról vallott: azért jött el a közösségünkbe, mert feltűnt neki, hogy amikor az emberek kijönnek a templomból, nem sietnek haza, a mobiljukat sem nyomkodják, sőt elő sem veszik. Ilyet még nem látott. Vége az istentiszteletnek, és utána mindenki itt marad, és beszélget az udvaron. Ez keltette fel az érdeklődését. Mint az újszövetségi időkben: Isten ott van köztük, és elkezdenek ragyogni. Ez Isten népe, a választott (királyi) papság. A titok maga Jézus, akihez nincs fogható. Ha szeretetről beszélünk, az Jézus, ha igazságról, az Jézus, ha útról vagy életről, az szintén ő. Nem én rendelkezem mindezzel, ezért akarom őt megismertetni az emberekkel. S ez minden hívőnek egyetemes papi tiszte.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!