Válását követően kapott elhívást Horváth Krisztina arra, hogy nevelőszülővé váljon. Kilenc évvel ezelőtt találkozott Leventével egy csecsemőotthonban. Két sajátja mellett azóta három nevelt gyermeket indított el a kiegyensúlyozott élet felé azáltal, hogy megadta számukra az első néhány életévben elengedhetetlen biztonságos, kötődő szeretetet. A Nyugat-Magyarországi Református Gyermekvédelmi Központ Nevelőszülői Hálózatának munkatársa elmondta, az vezeti hivatásában – még ha sokszor nehéz is (például az elválás) –, hogy mindig a rábízott gyermek érdekeit tartja szem előtt.
„...amikor a kisfiammal egyedül maradtam, éreztem, most jött el a pillanat, hogy gyermekeket fogadjak magamhoz”
Horváth Krisztina Budapesten, egy rózsadombi napfényes lakás nappalijában fogad két saját és egy nevelt gyermeke és a kilencvenéves dédmama társaságában. Forró almás-fahéjas rétes és házi ribizliszörp mellett ismerkedünk, mielőtt a pici álomba szenderülne és az iskolásokat edzésre vinné. A rövid beszélgetés során kiderül, hogy elsőszülött kisfia, Palkó imádja a logikai játékokat, testvére, Levente pedig vízilabdázik, és hogy igyekeznek szinte teljesen kiiktatni a videójátékok és egyéb, képernyőn át érkező káros hatást az életükből. Nyáron például egész nap ki sem lehet őket szedni a kertjükben található úszómedencéből.
Az első hívás: találkozás Leventével
Válás után, egy pici gyermekkel hogy fordult meg a fejében, hogy nevelőszülővé váljon?
A szüleim indítottak el ezen az úton, gyerekkoromban ők is elhatározták ugyanis, hogy nevelőszülők lesznek: emlékszem, alig vártam, hogy pici babák érkezzenek a családunkba. Végül akkor ők nem lépték meg ezt a dolgot, de bennem mindig is munkált ez a gondolat, és tisztában voltam vele, hogy mi a különbség a nevelőszülőség és az örökbefogadás között. Aztán, amikor a kisfiammal egyedül maradtam, éreztem, most jött el a pillanat, hogy gyermekeket fogadjak magamhoz. Mindig is nagy családot szerettem volna, igaz, fogalmam sem volt, hogy alakul a jövőm. Besétáltam Szombathelyen a helyi gyermekvédelmi szakszolgálathoz és elmondtam, hogy ezt szeretném. A család és a barátok támogatása nagy erőt adott a döntésemhez.
Mi történt ezután?
Miután elvégeztem a nevelőszülői képzést és lezárult az engedélyezési folyamat, rövid időn belül kaptam egy telefont, hogy van egy két és fél hónapos kisfiú a csecsemőotthonban. Elküldtek egy négyoldalas anyagot a történetéről, átolvastam, és megírtam válaszként, hogy minden további nélkül várjuk szeretettel. Másfél hónapig tartott az ismerkedés, jártam Leventéhez hetente többször a csecsemőotthonba, és mire az adminisztrációs folyamat is véget ért, vihettük haza.
Hogy fogadta a kisfia a testvért?
A kisfiam másfél éves volt akkor, jól felkészítettem, így nagyon várta már. Az érkező Levente játékot is hozott neki, azóta is megvan. Természetesen és könnyedén ment az első találkozás, és azóta is nagyon jó testvérek Palkóval.
Átmeneti otthon, maradandó kötődés
Ennek már kilenc éve. Ki volt a következő baba?
Rá másfél évvel érkezett Jázmin, aki koraszülött babaként maradt a pécsi klinikán. Egy hónap után hozhattam haza, és mivel három hónappal korábban született, egészen pici volt. Tudtuk, hogy örökbe adható lesz nagyon hamar, végül egyéves koráig volt velünk. Őt követte hamarosan Kornél, aki háromnaposan került hozzánk, majd kétévesen fogadta örökbe egy házaspár, de itt nem ért véget a vele való kapcsolatunk. Ezután lépett be az életembe a párom és született meg a kislányunk Elena, aki most hároméves, szóval mindig három gyermek vett körül.
Horváth Krisztina gyermekeivel, Palkóval, Leventével és Elenával
Hogy lehet jól megélni azt, hogy amikor éppen kialakul az anya-gyermek kötődés, megszereti a gyermeket, akkor kell elköszönni tőle egy vér szerinti családba történő hazagondozás vagy örökbefogadás kapcsán?
Fontos tudatosítani azt, hogy ez a hivatás a gyermekekért van és nem értem: nem azért, hogy teljessé tegyem a családom, hanem hogy egy olyan gyermeknek tudjak segíteni, aki szorult helyzetben van, nincs család a háta mögött, kiemelték. Ha ilyen szemüvegen keresztül nézzük, akkor semmi nem számít, csak az ő szempontjai.
Amikor el kell engedni a gyermeket a családból, félreteszi az érzéseit, amelyek a kötődés közben alakultak ki?
Máshogy sajnos nem működik. Amikor megismertem a hazai problémákat és elvégeztem a hatvanórás képzést, akkor azt mondtam, hogy én olyan nevelőszülő akarok lenni, aki sok gyermeket indíthat el, és ha örökbe fogadnak egyet vagy hazamehet, akkor jöjjön a következő, minél többeknek segítsek. Aztán, amikor Levente és Jázmin hozzám került, átértékeltem ezt a szándékomat, merthogy érzések nélkül nem lehet végezni ezt a szolgálatot. Az egészséges kötődés kialakítása ugyanúgy történik, mint mindenkinek a vérszerinti gyermekével. Az elváláskor a könnyek mögött arra kell gondolnom, hogy ők a legjobb helyre kerülnek, ez az útjuk, és hogy én egy olyan állomás voltam az életükben, aki az adott időszakban az akkori személyiségemmel a legtöbbet tudtam értük tenni.
Megnyugvás volt Kornél és Jázmin további útja?
Amikor letelt az első hat hónap, – ennyi ideig nem találkozhat a nevelőszülő az örökbeadott gyermekekkel, hogy sikeres legyen az átkötődés –, óvatosan felvettem a kapcsolatot az új családdal. Kétévesen Kornélnak még voltak emlékképei az addigi életéről, és beszélgettek is rólunk a szüleivel. Szoros családi és baráti kapcsolat alakult ki a két család között – épp jövő hétvégén jönnek hozzánk egy hétvégére –, ráadásul Kornélnak én lehettem a keresztanyukája… Azt hiszem, ennél többet egy nevelőszülő nem kívánhat.
„...a jókat könnyű szeretni, de azokat kell igazán szeretni, akiket nehéz”
Anyának szólítják a nevelt gyermekei?
Mivel Palkó fiam édesanyának hív engem, nem volt kérdés, hogy Levente is így szólít. Egyébként a gyám és a nevelőszülői tanácsadó álláspontja is az volt, hogy úgy szólítsanak, ahogy nekik a legtermészetesebben, belülről jön.
Nem ítélni
Hogy tekint a vér szerinti szülőkkel való kapcsolatrendszerre?
Itt is a gyermek érdeke a legfontosabb. Úgy gondolom, hogy az is az ő érdeke, hogy legyen valamilyen kötődése a vérszerinti családjához is, függetlenül attól, hogy örökbefogadó szülőkhöz kerül, vagy hozzájuk megy vissza. Hiszen egyszer eljön az idő, hogy érdekelni fogja, miért nem náluk van. És ha a vér szerinti szülőkhöz kerül vissza, akkor főleg fontos a kapcsolattartás.
Azt éreztem Leventén, hogy az első években távolságtartó volt velük, mintha a zsigereiben tudta, érezte volna, hogy miért került el tőlük. Nem lehetett egyedül hagyni, nem engedett el ezeken az alkalmakon, és bár elvileg a nevelőszülő nem lehet ott ilyenkor – külön engedéllyel – mégis kivételt tettek. Aztán, amikor biztos volt benne, hogy én nem fogom otthagyni, akkor átfordult ez a dolog benne, és először csak a mosdóig mentem ki, majd a boltig, végül eljutottunk addig, hogy már csak a kapcsolattartás végére megyek érte. Felépítettünk tehát egy olyan szoros kapcsolatot, hogy Levente kilencévesen már várja ezeket az alkalmakat.
A nevelőszülő örökbe fogadhatja a nála nevelkedő gyermeket?
Volt és van is precedens erre. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon kevés a nevelőszülő. A szakellátásba került gyermekeknek pedig az lenne jó, ha nem csecsemőotthonba, hanem nevelőszülőhöz kerülnének. A nevelőszülő alapvetően azért vállalja a hivatását, hogy addig gondoskodjon egy kisgyermekről, amíg a gyermek hazagondozása, örökbefogadása meg nem történik, illetve szakellátásban történik a gondozása. Persze lehetnek olyan esetek, mikor a gyermek érdeke azt kívánja, hogy az őt nevelő nevelőszülő fogadja örökbe. Ezt mindig a szakemberek alaposan átgondolt mérlegelése előzi meg. Első mindig a gyermek mindenekfelett álló érdeke.
Óriási empátia kell ahhoz is, hogy a nevelőanya megértő legyen a vér szerinti anyával szemben. Ebben mi segít?
Az egyik legfontosabb dolog, hogy nem szabad ítélkeznünk. Egyikünk sem bűntelen, és nem tudjuk, hogy az az anya miért került nehéz helyzetbe. Ha hibázott is, nem szabad elítélnünk. Ahogy a Biblia is írja, a jókat könnyű szeretni, de azokat kell igazán szeretni, akiket nehéz. A legtöbb esetben ezek az anyák sem kaptak többet, mint amit ők tudtak adni a gyermeküknek, hiányos eszköztárral élnek a gondoskodásról. Ha úgy tekintünk rá, hogy nem akart rosszat, hanem ennyit tudott adni, akkor könnyebb elfogadni a döntését, még akkor is, ha nem értünk vele egyet és tudjuk, mekkora puttonyt rakott a gyermeke hátára. Azt vettem észre, ha szeretettel fordulok a vér szerinti anyához, akkor ő is bizalmat ad.
„A szüleim attól féltettek talán a legjobban, hogy így nem fogok párt találni”
Társ az úton
Az ön példája is azt mutatja, hogy nem lehetetlen párt találni egyedülálló szülőként, nevelt gyermekekkel.
Természetesen ez volt az első dolog, amit elmondtam magamról, amikor megismertem a páromat. Hálás vagyok és szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a vállalást – amiből ő is kiveszi a részét – pozitívan fogadta. A szüleim attól féltettek talán a legjobban, hogy így nem fogok párt találni, és hogy egyedül fogom leélni az életemet. Azt mondtam nekik, hogy higgyétek el, az Úr mellém fogja rendelni azt az embert, aki ebben valóban a társam lesz.
Ez az erős bizalom segítette a nevelőszülőség kezdeti nehéz pillanataiban is?
Mindvégig éreztem, hogy fentről támogatnak. Így élünk, és a gyermekeim lelkében is, úgy érzem, sikerült elültetnem, hogy ha nehézségeink vannak, a Mennyei Atyánkra támaszkodunk. Mivel mi is az ő gyermekei vagyunk, ő is a legjobbat szeretné nekünk. A mai napig érzem ennek az áldását. Ha az altatásnál én el is felejtem, hogy imádkozzunk, ők nem felejtik el: együtt imádkozunk, elmondjuk, hogy miért vagyunk hálásak vagy mi volt rossz, és megköszönjük az együtt töltött napot.
Ennél régebbre nyúlik vissza a hite?
Istenhívő családban nőttem fel, minden vasárnap mentünk a templomba. De néhány éve érzem azt, hogy erős, élő kapcsolatom van Istennel, mióta egy keresztyén közösségbe kerültem. Amikor segítséget kérek tőle, minden esetben kapok választ, útmutatást. Egyszer a kisfiaimat vártam az iskola előtt, és egy férfi adott nekem egy miniatűr zsebbibliát: egy tenyérben elfér, azóta is benne van a táskámban, ha utazom a metrón, azt olvasom. Mivel nem akartam meghajtani a lapját, mindig arra gondoltam, milyen jó lenne egy icipici könyvjelző. Utaztam, és éppen leszállás előtt becsuktam, amikor egy hölgy, aki mellettem állt, annyit mondott nekem, hogy „tessék, ez jó lesz bele könyvjelzőnek”. Egy kis, laminált lapot nyújtott nekem, amin Józsuétól volt egy megerősítő, bátorító idézet. Annyi jelet kapok, ha jól figyelek, hogy minden kételyem elszáll.
Milyenek a hétköznapok a családjukban?
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre pörgősebbek, mert a fiúk egyre komolyabban veszik a sportolást. A délutánjaink az edzésekről szólnak. Korán fekszünk, így ügyesen kelnek korán reggelente. Iskolába, oviba viszem őket, itthon megfőzök, rendet rakok, kitakarítok, hogy mire értük megyek, minden rendben legyen. Nagymamám, a dédi, aktív segítőm a mindennapokban, ez óriási dolog a gyerekeknek is, nagyon szeretnek vele játszani.
És a vidéki nagyszülők milyen szerepet töltenek be az unokák életében?
Amikor annak idején elvittem édesanyámat Leventéhez, a csecsemőotthonba, átadtam a karjába, és azt mondtam neki: „Nézd, itt a mami!” A második alkalom óta odavannak egymásért. Emlékezetes az első találkozás a dédivel is, akkor még ő is Vas megyében lakott, egy zsákfaluban. Neki nem is mondtam el, mibe vágtam a fejszémet. Tél volt, Levente egy bundával volt betakarva, beléptünk hozzá, a kicsi konyhába, és mondtam neki, hogy hoztunk valakit. Ránk nézett Palkóval és a kisbabával, összecsapta a kezét, és annyit mondott: „Jaj de jó!”