Öt egyszerű mondat, amivel be lehet fogadni egy menekültet a gyülekezetünkben

Mit érdemes mondani, és mit nem, ha egy idegen  a templomodba lép … – Aaron Stevens, a menekülteknek is lelki otthont nyújtó gyülekezetünk, a Skót Misszió lelkésze saját tapasztalatait osztja meg azokkal a gyülekezetekkel, akik nyitottak a menekültek befogadására.

Immár kilenc éve vagyok lelkésze egy olyan gyülekezetnek, amelyik elkötelezett a más országokból érkező emberek közötti szolgálatban. Remélem, hogy amit ezalatt megtanultam, más gyülekezeteknek is segíthet abban, hogy jóindulattal és nyitottan forduljanak az idegenek felé.

1. Amikor köszöntöd őket, legyél egyszerű

Ámulatba ejtő, hogy milyen hatásost válthat ki egy egyszerű, kedves szó. Egy szimpla „Isten hozott”, egy mosoly kíséretében, bátorítólag hat egy félénk vendégre anélkül, hogy több információval terhelné őt, mint amennyire az első pillanatokban szüksége van. Még a jó szándékú kérdésekkel is zavarba hozhatunk valakit, mint például: „szeretne inkább egy nagy-betűs gyülekezeti újságot?”. A nyelvi nehézségek, vagy az egyházi háttér hiánya miatt ugyanis lehet, hogy nem is tudja, mi az a gyülekezeti lap és valószínűleg el sem tudná olvasni. A hozzánk betérőknek csupán arra van szükségük, hogy érezzék: jó helyen vannak, ahol örömmel fogadják őket.

2. „My name is XY„

Elvileg tudod, mire van szükség a bemutatkozásnál, ugye? Tudom, hogy annyi mondanivaló lenne még, mégis, a találkozás első perceiben a kevesebb sokszor több. Miután üdvözöltük, a hozzánk betérő külföldi vendég esetleg biccent, meghajlik, kézfogásara nyújtja a kezét, vagy csak annyit mond: „Hello”. A legjobb, ha azzal a gesztussal viszonozzuk a köszöntést, amit tőle láttunk (ha nincs ellenérzésünk ezzel szemben), és csak a nevünket említjük. Ezt viszont vezessük fel így: „My name is …”. Ha ugyanis rögtön a nevünkkel kezdjük, a rövid felvezetés nélkül, az összezavarhatja a vendéget.

Ha valakit, aki először lépi át a templomunk küszöbét, ebben az egyszerű formában köszöntünk és ő legalább egy gyülekezeti tag nevét tudja, az már nagyon sokat jelent. (Voltam olyan gyülekezetben, ahol mindenki kitűzőt hordott, rajta a nevével. Ez nagyon megkönnyíti az idegenként betérők helyzetét.)

3. „What’s your name?” – „Am I saying it right?”

Azaz: mi a neve? Jól ejtem ki? Megint nyilvánvaló dologról beszélünk, tudom. Alapvető dolog, hogy a megszólított vendég, akinek bemutatkozunk, maga is bemutatkozik, anélkül, hogy ezt külön kérdeznünk kellene. Van itt egy trükk, ugyanakkor. Addig ismételgetni a nevét, amíg meg nem tanultuk. Vannak, akik halkan beszélnek, és eleve vannak nevek, amiket nem ismerünk, sőt, kiejteni is nehéz őket. Ismételd el a betérő nevét hangosan és kérdezz vissza, hogy helyesen mondtad-e.

Jobb az elején zavarban lenni és mosolyogni a névtanulás nehézségein, mint hat héttel később amiatt, hogy egész idő alatt rossz nevet használtunk. Ha pedig megtanultuk a nevét, miért ne nyugtázzuk egy mondatban: „XY, I’m glad you’re here” – azaz örülök, hogy itt vagy.

4. ”Here is our minister.  Rev. XY, may I introduce you to XY”

Azaz: „íme, a lelkészünk. Nagytiszteletű úr, engedje meg, hogy bemutassam XY-t”. Talán nem ez az első dolog, amit a hozzánk betérőnek hallania kell, de az első látogatása alkalmával mindenképp jó, ha sor kerül a bemutatkozásra. A legtöbb helyen csak az istentisztelet után nyílik erre alkalom, de jó tudni, hogy aki először keres fel minket, általában szeretne találkozni a lelki vezetővel. Minthogy nem tudják, kik a presbiterek és gyülekezeti munkatársak, általában azt az embert fogadják el a közösség vezetőjeként, aki az istentiszteletet vezeti.

A lelkész személyes találkozót is megajánlhat későbbre, akár helyben is bemutathatja a vendéget valakinek, aki majd gondját viseli. De el is vonulhat vele egy csendes sarokba beszélgetni és adott esetben imádkozni.

Ha egy vendég abban a reményben érkezik a gyülekezetbe, hogy ott figyelmesen fogadják, akkor a lelkésznek való bemutatás és a köztük lévő beszélgetés biztosítása önmagában is egy lelki szolgálat.

 

5. Hallgasd meg és figyelj oda

Rendben van, ez nem valami, amit mondunk. De paradox módon az odafigyelés, a másik meghallgatása nagyon is beszédes lehet és sok mindenre fényt vet. A csend nagyon kínos is tud lenni, ugyanakkor lehetőséget ad a másiknak, hogy megfogalmazza a fejében lévő gondolatot. Elvégre nem magától értetődő mindenki számára, hogy egy új helyzetben legyen elég bátorsága megszólalni. Talán lehetetlennek tartod, hogy semmit se mondj, és ez érthető. De megér egy próbát, hogy ne töltsük ki szavakkal a csendet, legalábbis ne hamarkodjuk el.

Amit ne kérdezzünk: ”Where are you from?” – azaz honnan jössz

Még akkor is, ha őszinte érdeklődésből tesszük, ez a kérdés nagyon terhelt lehet egy betérő idegennek. Vannak, akik kész örömmel megosztják velünk ezt az információt, anélkül, hogy kérdeznénk, valahogy így: ”Hello, my name is Eva. I’m from Ukraine.” – Éva vagyok Ukrajnából. Mások számára ez a téma bonyolult és fájdalmas. Talán félnek megnevezni egy országot, amit mi a terroristákkal azonosítunk. Az is lehet, hogy hazájuk egy vitás terület. Vagy a szülei máshol születtek, mint ahol ő felnőtt, most pedig egy harmadik országban él. Ezekben az esetekben nem is olyan egyszerű megmondani, hogy honnan származik valaki.

Ráadásul egyesek sírva fakadnak, ha otthonukról kell számot adniuk. Inkább fogadjuk őket szeretettel ott, ahol éppen vannak, mintsem hogy azon aggódnánk, honnan is jöttek.

Íme, néhány nagyon egyszerű tanács az idegenek, betérők fogadására. Visszanézve talán feltűnik, hogy egyik esetben sem említettem kifejezetten a menekülteket. Ránézésre senkiről sem tudjuk megmondani, hogy bevándorlóként milyen jogi státusszal bír, és nincs is erre szükség. Fogadjunk minden betérőt úgy, ahogy szeretnénk, hogy minket befogadjanak. Ha így teszünk, akkor – tudtunkon kívül is – angyalokat vendégeltünk meg (Zsid. 13,2).

  kép

Aaron Stevens, a St. Columba Skót Misszió, az MRE és a Skót Egyház közös gyülekezetének lelkésze

Fordítás: Külügyi Iroda