A tábori lelkész nem csupán igehirdető, hanem bajtárs: egyenruhát húz, lövészetre megy, sárban, fagyban is jelen van a katonák mindennapjaiban. Mészáros László protestáns tábori püspök szerint csak az vállalhatja ezt a szolgálatot, akit belső, Istentől jövő elhívás mozgat. A hit ereje ugyanis itt nem elvont vallási téma, hanem olyan lelki „fegyverzet”, amely segít feldolgozni a bevetések és a kényszerű távollétek terheit, és gyakran szó szerint életet ment. Az evangélium így válik élő és ható valósággá a laktanyafalak között, ahol egy őszinte beszélgetés vagy közös ima olykor legalább olyan fontos, mint bármilyen harcászati kiképzés.
Miben különbözik a tábori lelkészi a civil közegben végzett lelkipásztori szolgálattól?
A katonák mellett jelen lenni alapvetően másfajta sorsközösséget kíván. Egy gyülekezeti lelkipásztor közösségi alkalmakat vezet – esket, keresztel, hittant tart –, ami fontos, áldott munka. A tábori lelkész viszont szó szerint beöltözik a közösségbe, ami azt jelenti, hogy felvesszük ezt az uniformist, és amikor magamra öltöm ezt a ruhát, akkor kicsit azzá válok, ami ő, vagyis katona. Az egyenruha nemcsak külső megjelenés, hanem belső azonosulás is: részese leszel a mindennapi kihívásoknak. Kimenni lövészetre, sárban gyalogolni, hóban fagyoskodni, órákat várni egy katonai jármű mellett – mindezek azt üzenik, hogy „veletek vagyok”. Olyan ez, mint a malter a téglák között: mindig megtalálod a lehetőséget a misszióra, akár beszélgetés formájában. Ilyenkor a jelenlét válik üzenetté. Ahol ott vagy, ott megszületik a lehetőség a bizalomra, a lelki megnyílásra.
„A katonát ugyanúgy szereti az Isten, mint a nem katonát”
Mi motiválhat ma valakit arra, hogy ezt a hivatást válassza?
A tábori lelkészi szolgálat választása mélyen személyes döntés, amelyet elsősorban belső elhívás vezérel. Van egy frissen végzett fiatal hadnagyunk, Boross Sámuel, aki miután letöltötte a segédlelkészi évet, nemrég érkezett a csapatunkba. Számára harmad-negyedéves korában már teljesen egyértelműen eldöntött tény volt, mivel érezte a belső elhívást. Ezzel arra utalok, hogy nem elég a szakmai érdeklődés vagy a katonai vonzalom – az Istentől jövő, megszólító szándék kell hozzá. Olyan ez, mint amikor egy ajtó kinyílik az ember szívében, és nincs más út, csak előre.
Milyen jellegű nehézségekkel küzdenek a katonák, és ezek mennyiben különböznek a civil élet kihívásaitól?
A katonák problémáinak egy része hasonló a civil társadalomban élők gondjaihoz: családi konfliktusok, szorongás, jövőbeli bizonytalanság. Ami azonban különbözik, az a szolgálat kiszámíthatatlansága, a hirtelen bevetések, a többnapos vagy akár többhetes kiküldetések. A bizonytalanság és az állandó alkalmazkodás sok lelki terhet ró rájuk. A tábori lelkész egyik legfontosabb feladata, hogy ezekben a helyzetekben is biztos pont legyen. Olyan személy, aki nemcsak meghallgat, de ért is. Nem kívülállóként, hanem belső résztvevőként. És igen, vannak olyan pillanatok, amikor a jelenlét önmagában is elég: egy közös teázás, egy mondat a gyakorlóárok szélén vagy éppen egy halk „hogy vagy?”. A sorsközösség vállalása minden lelkészi eszköznél hatékonyabb segítség lehet. Amikor ezt megérzi a katona, akkor megnyílik és megosztja azokat a mély tartalmakat, ami foglalkoztatja, nehézséget okoz neki. Ilyenkor, ha jól működik a parancsnok–lelkész kapcsolat, akkor a lelkész névtelenül jelzi is a parancsnoknak, hogy hol érez feszültséget, hol lehetne javítani a dolgokon. Ilyenkor a parancsnok a visszajelzések alapján már úgy tervezi a következő gyakorlatot, hogy olyan formában terheli meg az adott csoportot, hogy a nehézségekkel küzdőket tudja pihentetni. Ehhez viszont az kell, hogy folyamatos párbeszéd legyen a lelkész és a parancsnok, valamint a lelkész és az állomány között is.
Ha jól értem, akkor mindenképpen szükséges egy oda-vissza kapcsolat a tábori lelkész és a parancsnok között?
Ez nagyban függ az adott parancsnok személyiségétől, hitétől, nyitottságától. Jó esetben valóban kölcsönös kapcsolat alakul ki, ahol a tábori lelkész nemcsak visszajelzéseket ad, hanem tanácsadói, mentálhigiénés szerepet is betölt. De sajnos még ma is előfordul, hogy a parancsnok csupán formai szerepet tulajdonít a lelkésznek. A legjobb tapasztalataink azokból a helyőrségekből származnak, ahol a parancsnok tudatosan bevonja a lelkészt, meghívja értekezletekre, közösen mérlegelnek bizonyos kérdéseket. Ahol a lelkész véleménye súllyal bír, ott a légkör is emberibb, kiegyensúlyozottabb. Az oda-vissza kapcsolat nemcsak hatékonyságot, de mélyebb emberi biztonságot is teremt.
Mik lehetnek az emberi szempontokon túl a gátló tényezők ebben a kapcsolatban?
A legnagyobb gátat sokszor a világnézeti különbségek jelentik. Egy olyan parancsnok, aki soha nem találkozott hitét megélő közösséggel, akinek a családjában a vallás sosem volt jelen, az nehezebben látja meg a tábori lelkész szerepének mélységét. Sokszor hozott minták, hiedelmek, esetenként rossz tapasztalatok akadályozzák a bizalmat. Épp ezért kulcsfontosságú, hogy már a tisztképzés során megjelenjünk – legyen az a Ludovika vagy az altiszti akadémia. Az első benyomások, tapasztalatok hosszú távra meghatározhatják a lelkészhez való viszonyulást. Ha már a képzés alatt természetes a lelkész jelenléte, később is könnyebben válik partnerivé a kapcsolat.
Mennyire egyeztethető össze a lelkipásztori hivatás a katonai esküvel?
Ez a kérdés elsőre ellentmondásosnak tűnhet, de a válaszom egyértelmű: összeegyeztethető, sőt kiegészíti egymást. Az erkölcsi tartás, a lelkiismeret hangja, a remény üzenete: ezek mind fontos kapaszkodók. A katonai eskü elköteleződés a haza védelmére, a lelkész pedig annak biztosítéka, hogy ez az elköteleződés ne embertelenséggé, hanem hivatássá váljon.
Milyen helyzetekben keresik a katonák a lelkész segítségét?
A spektrum rendkívül széles: szociális gondok, párkapcsolati válságok, hitéleti kérdések, gyászfeldolgozás. Van, aki csak beszélgetni szeretne, mások konkrét tanácsot kérnek. Néha nem is a probléma jellege számít, hanem az, hogy a katona tudja: van kihez fordulni. Azt gondolom, hogy nyitott szemmel kell jelen lenni, és nem csak úgy, hogy „az Isten csak azt bízta rám, hogy én az evangéliumot hirdessem”. Ez az attitűd itt nem működik. Egy lelkészkolléga épp arról számolt be, hogy bár nem tudott konkrét segítséget nyújtani, de behívta az irodájába az érintett katonát, majd elmondta neki, hogy „ha akarod, akkor én szívesen imádkozom veled azért, hogy Isten ezt a helyzetet megoldja”. Imádkoztak, majd eltelt két hét, és a katona ismét felkereste a lelkészt azzal, hogy nem hiszi el, megoldódott a probléma. „Vajon az imádság hatására?” – a kérdést már a katona tette fel. Talán mi, tábori lelkészek sokszor nem is gondoljuk, hogy az a kevés, az a maroknyi kis liszt, amit odaszórunk, az kovásszá válik, az dolgozni fog. Nekünk ezt lelkészként újra és újra el kell hinni, és már úgy kell a katonák elé állni, hogy én tudom, Isten meg tud rajta könyörülni, tud rajta segíteni nehéz élethelyzetekben is, mint ahogy rajtam is megkönyörült.
Hogyan illeszkedik a hit a katonai mindennapokhoz?
A hit kitágítja a tudatot, olyan értelemben, hogy a katona is hisz, például abban, hogy működik a fegyvere, hogy képes végrehajtani a kapott parancsot. De mi ennél mélyebb dimenziót hozunk, és hiszem, hogy nem mi, hanem Isten lelke munkálkodik, ami egy sokkal szélesebb spektrum. A lelkész tehát azt mutatja meg, hogy létezik irgalom, bűnbocsánat és remény. Ezek nem katonai erények, de emberi szükségletek. Azok a katonák, akik megnyílnak erre, gyakran stabilabbá, belsőleg erősebbé válnak. Vannak, akik használják ezt az erőforrást, de olyan katonáink is vannak, akik azt kérik, hogy ők ebben nem szeretnének részt venni. Én pedig ilyen helyzetben nem úgy vagyok, mint ahogy az Ige írja, hogy a port is leverem a lábamról, hanem sokkal inkább az van bennem ilyenkor, hogy ő még nem tart ott, őt máshogy kell megkeresni vagy közelebb vinni Istenhez, és ez mindig feladatot ad a lelkésznek.
Milyen kihívásokkal és örömökkel jár a tábori lelkészi szolgálat?
A legnagyobb kihívás, hogy minden helyőrség – Debrecen, Pápa, Veszprém vagy Kecskemét – más, minden parancsnok más, minden gyakorlat más. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a Magyar Honvédségben is elkülönítünk két fegyvernemet – a szárazföldit meg a légierőt –, így teljesen más úton-módon lehet ezeket az embereket megtalálni. Nincs két egyforma nap, de ez a dinamika az, ami egyben örömet is jelent, mert minden nap új lehetőséget ad. Az öröm legtisztább formája, amikor egy katona azt mondja, hogy „köszönöm, hogy ott voltál”, vagy hogy „az a beszélgetés segített”. Ezek az apró visszajelzések visznek előre és igazolják, hogy a jelenlét valóban számít.
A több évtizedes szolgálat alapján van olyan meghatározó élmény, tapasztalás, amire a mai napig szívesen emlékszik vissza?
Több is van, de eszembe jut egy karácsony este Tatán: 1997 körül a laktanyában beszélgettem néhány bent maradt katonával. Egy fiú a beszélgetés után megmutatott egy fát, amire előkészített magának egy kötelet – öngyilkosságra készült. A beszélgetésünk után azonban úgy döntött, nem teszi meg. Azóta családos ember, több gyermek apja. Ez az élmény máig elkísér, és nyomot hagyott annak kapcsán, hogy mi mindent tesz egy tábori lelkész a katonák között. Jó érzéssel tölt el, tudva, hogy ha belesimulsz Isten akaratába, ha engeded, hogy használjon, akkor olyan dolgokba visz bele, ami egy életre szóló emlék lesz.
Milyen üzenetet fogalmazna meg a civil társadalom felé a tábori lelkészi szolgálatról?
A katonát ugyanúgy szereti az Isten, mint a nem katonát, és az ő szeretetének ott kell lennie a gyakorlótéren, a harctéren, a laktanyában is. A katonák a Bibliában is gyakran a legmélyebb hitvallásokat mondják ki, mint például a kapernaumi százados: „Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt az őt követőkhöz: Bizony mondom nektek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.” (Mt 8,10) Ezért úgy gondolom, nagy kegyelem, hogy 1994 óta már a laktanyafalak között is megszólalhat az evangélium.
Hamarosan kezdődik a Bárka tábor nyolcadik nyári szezonja
A református lelkiségre és élménypedagógiára épülő Bárka táborba immár nyolcadik éve érkeznek az ország különböző pontjairól olyan gyermekek, akik az élet különböző területein hiányt tapasztalnak, legyen az anyagi, érzelmi vagy közösségi eredetű. A táborban a kikapcsolódás mellett a gyermekek találkoznak Isten szeretetével, biztonságos, szeretetteljes közegben fedezhetik fel saját értékeiket. Az idei tematika az Istenben való bizalomra fókuszál, a „Van kiben bíznunk” hívómondat kíséri végig a turnusokat. Pálfalvi J. Violával, a Bárka tábor vezető lelkipásztorával beszélgettünk.