„Áldj meg engem is, apám!” 1Móz 27,34–46
34 Amikor meghallotta Ézsau apja szavait, hangosan és igen keservesen fölkiáltott, és azt mondta apjának: Áldj meg engem is, apám! 35 De ő ezt felelte: Öcséd álnok módon bejött, és elvette az áldásodat. 36 Ézsau így felelt: Méltán nevezték el Jákóbnak, hiszen már másodszor csapott be engem! Elvette az elsőszülöttségi jogomat, most pedig elvette az áldásomat is. Majd ezt kérdezte: Nem tartottál meg nekem az áldásból valamit? 37 Izsák ezt felelte Ézsaunak: Már úrrá tettem őt feletted, és szolgájává tettem valamennyi testvérét. Gabonával és musttal is őt láttam el. Mit tehetnék hát érted, fiam? 38 Ézsau ezt mondta apjának: Csak az az egy áldásod volt, apám? Áldj meg engem is, apám! És Ézsau keserves sírásra fakadt. 39 Apja, Izsák erre megszólalt, és ezt mondta neki: Nem zsíros földön lesz a lakóhelyed, nem hull rád égi harmat. 40 Fegyvered éltet, öcsédet szolgálod. De ha nekifeszülsz, letöröd igáját nyakadról! 41 Ézsau azonban bosszút forralt Jákób ellen az áldás miatt, amellyel megáldotta őt az apja. Ezt mondta magában Ézsau: Közelednek már a napok, amikor majd apámat gyászoljuk. Akkor majd megölöm az öcsémet, Jákóbot. 42 De Rebekának hírül vitték nagyobbik fiának, Ézsaunak a szavait, ezért magához hívatta kisebbik fiát, Jákóbot, és ezt mondta neki: Bátyád, Ézsau bosszút forral ellened, és meg akar ölni. 43 Azért, fiam, hallgass a szavamra: indulj, menekülj bátyámhoz, Lábánhoz Háránba! 44 Maradj nála egy ideig, amíg bátyád haragja elmúlik. 45 Ha majd elfordul rólad bátyád haragja, és elfelejti, hogy mit követtél el ellene, akkor majd érted küldök, és hazahozatlak onnan. Miért veszítenélek el mindkettőtöket ugyanazon a napon? 46 Izsáknak pedig ezt mondta Rebeka: Megutáltam az életemet a hettita leányok miatt. Ha Jákób is a hettita leányok közül vesz feleséget, olyat, mint ezek, ennek az országnak a leányai közül, mit ér akkor az életem?
Bibliaolvasó Kalauz – Sebestyén Győző igemagyarázata
Ézsau az ösztönlény, aki először mindig csak a kézzel megszerezhetőkre koncentrál, most, amikor valóban komoly értékvesztés előtt áll, keservesen könyörög. „Áldj meg engem is, apám!” (38) Ha az életében mindig ez volt a sorrend, szinte természetes, hogy az elsőszülöttségi jog után az áldásról is lecsúszik. Sajnos Ézsau nem változik, az áldatlan állapotából sem az áldást keresi, hanem ismét saját kezébe készül venni a dolgokat, mert bosszúra szomjazik.
RÉ21 18
Napi ének | 799 | Mindig velem, Uram
„…a szívük kemény maradt.” Mk 6,45–56
45 Jézus azonnal sürgetni kezdte tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előre a túlsó partra, Bétsaida felé, amíg ő elbocsátja a sokaságot. 46 Miután pedig elbocsátotta őket, felment a hegyre imádkozni. 47 Amikor beesteledett, a hajó a tenger közepén volt, ő pedig a parton egyedül. 48 Amikor látta, hogy mennyire küszködnek az evezéssel, mert szembefújt a szél, hajnaltájban elindult feléjük a tengeren járva, és el akart menni mellettük. 49 Amikor meglátták őt, amint a tengeren jár, azt hitték, hogy kísértet, és felkiáltottak. 50 Mert mindnyájan látták őt, és megrettentek. De ő azonnal megszólította őket, és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! 51 Beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak magukban. 52 Mert a kenyerekből még nem okultak, és a szívük kemény maradt. 53 A túlsó partra átkelve megérkeztek Genezáretbe, és kikötöttek. 54 Amikor kiszálltak a hajóból, az emberek azonnal felismerték őt, 55 és körbefutották a hírrel az egész környéket; kezdték a betegeket oda hordani, ahol hallomásuk szerint éppen volt. 56 Ahova csak bement, falvakba, városokba vagy tanyákra, letették a tereken a betegeket, és kérték őt, hogy azok legalább a ruhája szegélyét érinthessék; és akik csak megérintették, meggyógyultak.
Az Ige mellett – Bereczky Ildikó igemagyarázata
(52) „…a szívük kemény maradt.” (Mk 6,45–56)
A Balatonban, ha nem jut ki idejében a partra, a legügyesebb hajóst is elnyelhetik a hullámok. A tanítványok egyszer már átélték a hasonlóan kiszámíthatatlan Genezáreti-tavon, hogy Jézus segített. Azt is látták, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kenyeret szaporít. Akkor láthatóan velük volt, de most nincs sehol. Miért hagy magunkra éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá, amikor kétségek közt hányódunk, és mentségre nincs módunk? Hányszor mondjuk szemrehányón: ha itt lettél volna... Pedig ott volt, elment mellettünk, de mi csak bajt, kísértetet láttunk, őt nem. Nem hisszük el, hogy nem ok nélkül halogatja a segítséget az Úr, hiszen az nála mindig kéznél van. Látjuk ugyan, mi mindent tesz, de még kemény a szívünk (Márk szerint), vak annak meglátására, kicsoda ő valójában. „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Benne a hozzánk a legnagyobb mélységekbe is lehajoló, szabadító Isten arcát ismerhetjük fel. „Közelebb van hozzám, mint az ingem” – döbben rá életének villámcsapásai között Luther. Bonhoeffer pedig a börtönből üzeni: „Azért hagy el az Úr sokszor, hogy annál inkább velünk legyen.” Kemény szív ellen egyetlen orvosság van: a bizalom!
