„Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám!” Jób 29
1 Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: 2 Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám! 3 Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam; 4 mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban; 5 amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim; 6 amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj. 7 Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, 8 ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. 9 A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket. 10 A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. 11 Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam. 12 Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza. 13 Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. 14 Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. 15 A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. 16 Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. 17 Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. 18 Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek. 19 Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll. 20 Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben. 21 Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. 22 Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk. 23 Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. 24 Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. 25 Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.
Bibliaolvasó Kalauz – Szabó Sándor Péter igemagyarázata
Mire gondol vissza és mit hiányol Jób a régi szép időkből? Először is az Istennel való közvetlen kapcsolatot (2–6), másodszor a másoktól kapott tiszteletet (7–11), harmadszor a másoknak tett szolgálatokat (12–17), negyedszer azt, hogy mennyire bízott a jövőben (18–20), végül pedig azt, hogy bátoríthatott és segíthetett másokat (21–25). Ha életed mélypontjain visszatekintesz, te mit hiányolsz a régi szép napokból? Mennyire hasonlít a tied Jób felsorolására?
RÉ21 89
Napi ének | 617 | A mi szívünk csak tehozzád
„…és így szóltak: Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz.” Jel 11,15–19
15 A hetedik angyal is trombitált, és hatalmas hangok szólaltak meg a mennyben: A világ felett a királyi uralom a mi Urunké és az ő Krisztusáé lett, és ő uralkodni fog örökkön-örökké. 16 Ekkor a huszonnégy vén, akik Isten előtt ülnek trónjaikon, arcra borultak, és imádták Istent, 17 és így szóltak: Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz. 18 Haragra lobbantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és azoknak, akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a földet. 19 És megnyílt az Isten temploma a mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája, és villámlás, zúgás és mennydörgés, földrengés és nagy jégeső támadt.
Az Ige mellett – Bella Violetta igemagyarázata
(17) „…és így szóltak: Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz.” (Jel 11,15–19)
A vének hódolatát harmadszor látjuk, de nem ugyanolyan módon. Megfigyelhető a fejlődés. Először a negyedik fejezetben még Isten mint teremtő előtt borulnak le, hiszen a rész kérdésköre az, kitől származik mindez. A Bárány méltósága előtt hódolnak az ötödik fejezetben, ahol az a kérdés, ki méltó arra, hogy véghezvigye Isten üdvözítő tervét. Itt pedig már Isten és az ő Krisztusa nyilvánvalóvá vált uralma váltja ki a hódolatot. A hetedik trombitaszó is teljesség érzetét kelti bennünk, nyugvópontra jut az ítélet, az isteni rend helyreállítása. Korábban úgy beszélt a könyv Istenről, mint aki volt, van és eljövendő. A csendességeink, hódolatunk, istentiszteleteink kívülről unalmasnak és ismétlődőnek tűnhetnek. Tulajdonképpen csak ülünk. Mégis: neurobiológusok igazolják, micsoda erőteljes agymunka történik a passzív külcsín alatt. Bennünk is épp hódolatfejlődés történik: Isten új és új csodálnivalót mutat magából, míg egyszer mi is a mennyeiekkel együtt borulhatunk le előtte jelen időben nézve, látva terve beteljesedését.