„Miért is küldtél ide engem? [...] semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet” 2Móz 5
1 Azután bement Mózes és Áron a fáraóhoz, és ezt mondták neki: Így szól az Úr, Izráel Istene: Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szentelhessen nekem a pusztában! 2 A fáraó azonban ezt felelte: Kicsoda az az Úr, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat, úgyhogy nem is bocsátom el Izráelt. 3 Erre ők ezt mondták: Találkoztunk a héberek Istenével. Hadd menjünk ki azért háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, hogy ne sújtson bennünket dögvésszel vagy fegyverrel. 4 De Egyiptom királya ezt mondta nekik: Mózes és Áron! Miért akarjátok elvonni a népet a munkájától? Menjetek, folytassátok a kényszermunkát! 5 Már így is sok a mihaszna nép az országban – mondta a fáraó –, és ti még abba akarjátok hagyatni ezekkel a kényszermunkát?! 6 A fáraó még aznap megparancsolta a nép sanyargatóinak és felügyelőinek: 7 Ne adjatok többé szalmát a népnek a vályogvetéshez, ahogy eddig: Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát! 8 De hajtsatok be rajtuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellett készíteniük! Ne engedjetek el belőle, mert lusták ezek, azért kiáltozzák: Menjünk és áldozzunk Istenünknek! 9 Ha nehezebb lesz az emberek munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek majd hazug beszédekkel. 10 Kimentek tehát a nép sanyargatói és felügyelői, és azt mondták a népnek: Így szól a fáraó: Nem adok nektek szalmát. 11 Menjetek, szedjetek magatoknak szalmát ott, ahol találtok! De a munkátokból semmit sem engedünk el. 12 Ekkor a nép szétszéledt egész Egyiptomban, hogy a tarlón szalmát szedegessen. 13 A sanyargatók pedig folyton csak hajszolták őket: Végezzétek el a napi munkátokat úgy, mint amikor még volt szalma! 14 Meg is verték Izráel fiainak felügyelőit, akiket a fáraó sanyargatói rendeltek föléjük, és azt mondták: Miért nem végeztétek el sem tegnap, sem ma a vályogvetést úgy, mint eddig, az előírt mennyiségben? 15 Akkor bementek Izráel fiainak felügyelői a fáraóhoz, és így panaszkodtak: Miért bánsz így szolgáiddal? 16 Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel. 17 De ő így felelt: Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. 18 Menjetek csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok! 19 Izráel fiainak felügyelői látták, hogy bajban vannak, mivel ezt mondták: A napi vályogmennyiségből nem szabad engedni! 20 Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, 21 ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket! 22 Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! 23 Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet.
Bibliaolvasó Kalauz – Szentgyörgyi László igemagyarázata
„Miért is küldtél ide engem?” (23) – kérdezi, sőt számonkéri Mózes az Istent, mintha nem lenne egyértelmű a válasz, majd rátesz egy lapáttal: „semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet” (23). A kudarc után jön az értetlenkedés, a hárítás, a vádaskodás, pedig elég lett volna komolyan venni az Isten szavát. Mennyire emberi ez: elvárni, számonkérni azt is, amit soha nem ígért meg az Isten. Ki az közülünk, aki még soha nem tette fel a kérdést egy-egy történés kapcsán: „Hogyan engedhette meg ezt az Isten?”
RÉ21 31
Napi zsoltárének | 777 | Az Úr az én jó pásztorom
„Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont [...], aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.” Mk 15,20–32
20 Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék őt. 21 Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét. 22 Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, 23 és mirhás bort adtak neki, de ő nem fogadta el. 24 Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. 25 Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. 26 Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. 27 Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. 28 És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.” 29 Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, 30 mentsd meg magadat, szállj le a keresztről! 31 Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. 32 A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
Az Ige mellett – Bella Péter igemagyarázata
(21) „Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont [...], aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.” (Mk 15,20–32)
„Semmi közöm nekem ehhez” – ezt mondhatta Simon, amikor megszólította a római katona. Nem volt Jézus tanítványa, senkije sem volt. „Semmi közöm azokhoz” – mondhatta volna, amikor a római katona a lándzsa sima részével ráütött a vállára. Ez azt jelentette, muszáj megtennie, amit a hódító kér. „Nincs közöm azokhoz, akik elítélték: a hataloméhes főpapokhoz, a pöffeszkedő vezetőkhöz, Jeruzsálem kicsinyes nagyjaihoz, sem ezekhez” – mutat a bámészkodó tömegre, a nevetőkre, gúnyolódókra, a néhány síróra. Valóban, most érkezett a mezőről, hamarosan aratás, biztosan dolog volt, a termés nem vár. Nem tudjuk, mikor fordult meg benne valami, de megtörtént. Lehet, akkor, ott, lehet, a húsvéti negyven nap alatt, vagy utána, de ráébredt arra, hogy az a kereszt, amelyet vitt azon az úton, nem a názáreti Jézusé volt, még akkor sem, ha rá volt írva a neve. Az az ő keresztje volt. Nem ő vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus vette át Simon minden elrontott szavát és tettét, minden félrevivő gondolatát, minden bántását, minden tévedését. Átvette, elvette, halálába zárta. Nem Simon vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus halt meg Simon keresztjén. Ráébredt: köze van azokhoz, akik oda juttatták, mert zsidók és pogányok együtt vitték oda. Vagyis dehogy vitték – engedte, hogy vigyék, közben minden fájdalmas lépéssel a titokzatos, mindent átalakító győzelem felé közeledjen. Köze lett Jézushoz. Hitt. Hálából pedig odaadta az életét neki, Jézusnak, aki átvette a halálát, az ítéletét. Jézusnak, aki visszaadta neki Istent.
