„...mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé” Róm 14,5–12
5 Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. 6 Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek. 7 Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 8 mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 9 Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. 10 Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé. 11 Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten.” 12 Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek.
Bibliaolvasó Kalauz – Fekete Károly igemagyarázata
„...mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé” (10). Az ítélet nem a testvérek jogköre, hanem a családfőé. Sokszor ülünk be úgy a bírói székbe felebarátunk megítélésére, hogy elfelejtjük: egyszer együtt fogunk megállni Isten ítélőszéke előtt. Akkor Isten fog ülni a bírói székben, tökéletes ítéletével és bűnt gyűlölő igazságával. Ennek tudatában hajtsunk térdet előtte, és valljuk meg, hogy ő az Isten!
RÉ 90 RÉ21 90 • IÉ Lk 11,(1–4)5–13 • Zsolt 90
Napi ének: Miatyánk-imádság | 331 | Mi kegyes Atyánk, kit vallunk hitünkben
Heti zsoltárének | 90 | Tebenned bíztunk
„…ajándékul a nagy királynak.” Hós 10,1–11
1 Dús lombú szőlőtő Izráel, gyümölcsöt is bőven terem. Minél több gyümölcse lett, annál több oltárt épített; minél szebb lett országa, annál szebb szent oszlopokat állított. 2 Csalárd a szívük, de most meglakolnak. Isten lerombolja oltáraikat, elpusztítja szent oszlopaikat. 3 Akkor majd azt mondják: Nincs nekünk királyunk, mert nem féltük az Urat! De mit is tehetne értünk a király? 4 Hangzatosan fogadkoztak, hamisan esküdöztek, még szerződéseket is írtak, az igazság pedig olyan lett, mint a burjánzó mérges gaz a szántóföld barázdáiban. 5 A bét-áveni borjú miatt aggódnak Samária lakói, meggyászolja azt a nép, jajgatnak miatta a bálványpapok, mert odalett dicsősége. 6 Azt is elviszik Asszíriába, ajándékul a nagy királynak. Megszégyenül Efraim, szégyent vall tervével Izráel! 7 Elpusztul Samária, királya olyan lesz, mint forgács a víz színén! 8 Elpusztulnak a bét-áveni áldozóhalmok, ahol Izráel vétkezik, gaz és bogáncs növi be oltárait. Azt mondják majd a hegyeknek: Takarjatok el! – a halmoknak pedig: Omoljatok ránk! 9 Gibea óta vétkes vagy, Izráel! Ellenem lázadtak ott, de majd eléri őket Gibeában a háború a gonosz emberek miatt. 10 Megfenyítem őket tetszésem szerint, összesereglenek ellenük a népek, és megbűnhődnek kettős bűnükért. 11 Efraim betanított üsző, szeret gabonát nyomtatni. Én megkíméltem szép nyakát, de majd igába fogom Efraimot, Júda szántani fog, Jákób meg boronál.
Az Ige mellett – Csűrös András igemagyarázata
(6) „…ajándékul a nagy királynak.” (Hós 10,1–11)
Az Asszír Birodalom kedvelt szokása volt, hogy egy leigázott országból elvitte az istenek szobrait, és bevitte a főtemplomba, mintha az asszír főisten előtt borulnának le. Ez a pszichológiai hadviselés, megalázás része volt. Hóseás szerint Izráel bálványszobrait is így fogják elvinni Asszíriába. Több ez, mintha semmivé lennének: az ellenség kezébe kerül a sok pénzből megépített szobor. Ezt az Ige „ajándéknak” nevezi, amely mutatja, mennyire megalázó lesz a megszállt ország helyzete. Érdemes felidéznünk az Újszövetség lapjait; keletről nem hódítók jönnek, hanem olyanok, akik leborulnak Isten Fia előtt. Nem visznek, hanem hoznak. Méghozzá igazi ajándékokat: aranyat, tömjént, mirhát. Nem öntömjénező, gátlástalan néphez jönnek, hanem családhoz, ahol alázatos édesanya ad életet a Fiúnak, és csendes édesapa figyel az égi szavakra. A két történet párhuzamba állítása helyreteheti a mi szerepünket. A hívő nem arra törekszik, hogy megalázza ellenfelét. Nem legyőzni akarjuk a másikat: a mi célunk imádni Istent. Imádni Istent a sikerünkkel, a céljainkkal, a családi életünkkel. Nem ajándéknak nevezni azt, amit elkobzunk a másiktól – legyen az akár lelki kifosztása a másiknak. Hanem ajándékot szeretnénk adni: méghozzá Krisztusnak.