„...mert Aháb leánya volt a felesége. Azt tette, amit rossznak lát az Úr” 2Kir 8
1 Egyszer Elizeus így szólt ahhoz az asszonyhoz, akinek a fiát életre keltette: Indulj útnak házad népével együtt, és tartózkodj jövevényként ott, ahol lehet, mert az Úr éhínséget támaszt az országban hét esztendőre, és az már kezdetét is vette. 2 Az asszony el is indult, és azt tette, amit az Isten embere mondott. Elment háza népével együtt, és a filiszteusok földjén élt jövevényként hét esztendeig. 3 A hetedik esztendő végén visszatért az asszony a filiszteusok földjéről, és elment a királyhoz, hogy segítséget kérjen a háza és mezeje dolgában. 4 A király éppen Géhazival, Isten emberének a szolgájával beszélgetett, és ezt mondta: Beszéld el nekem mindazokat a nagy tetteket, amelyeket Elizeus véghezvitt! 5 Ő éppen arról beszélt a királynak, hogyan keltette életre a holtat, amikor megjelent az az asszony, akinek a fiát életre keltette, hogy segítséget kérjen a királytól háza és mezeje dolgában. Géhazi így szólt: Uram, királyom! Ez az az asszony és ez a fia, akit életre keltett Elizeus. 6 A király kikérdezte az asszonyt, az pedig elbeszélte neki az ügyét. Ekkor a király egy udvarnokot adott mellé, és elrendelte, hogy adják vissza mindenét, sőt a mező egész jövedelmét is attól a naptól számítva, amikor elhagyta az országot, egész mostanáig. 7 Elizeus ezután elment Damaszkuszba. Benhadad, Arám királya éppen beteg volt. Amikor jelentették neki, hogy az Isten embere odaérkezett, 8 ezt mondta a király Hazáélnak: Végy magadhoz ajándékot, és menj az Isten embere elé! Kérdeztesd meg vele az Urat, hogy felépülök-e ebből a betegségből! 9 Hazáél tehát eléje ment, vitt magával ajándékul mindenféle damaszkuszi drágaságot, amennyit negyven teve elbír. Amikor odaért, megállt előtte, és így szólt: Fiad, Benhadad, Arám királya küldött hozzád, hogy megkérdezze, felépül-e ebből a betegségből? 10 Elizeus ezt mondta neki: Menj, és mondd azt neki, hogy bizonyosan felépül. Bár az Úr velem megláttatta, hogy meg fog halni. 11 Akkor az Isten embere mereven maga elé nézett, azután sírva fakadt. 12 Hazáél megkérdezte: Miért sírsz, uram? Ő így felelt: Mert tudom, hogy milyen veszedelmet hozol Izráel fiaira. Erődjeiket fölperzseled, ifjaikat fegyverrel ölöd meg, csecsemőiket sziklához vágod, és terhes asszonyaikat felhasogatod. 13 Erre azt mondta Hazáél: Ugyan micsoda a te szolgád, ez a kutya, hogy ilyen nagy dolgokat vihetnék véghez? De Elizeus így felelt: Megláttatta velem az Úr, hogy te leszel Arám királya. 14 Elizeustól eltávozva bement urához, aki megkérdezte tőle: Mit mondott neked Elizeus? Ő így felelt: Azt mondta nekem, hogy bizonyosan fölépülsz. 15 Másnap azonban fogott egy takarót, vízbe mártotta, és urának az arcára terítette, úgyhogy az meghalt. Utána Hazáél lett a király. 16 Jórámnak, Aháb fiának, Izráel királyának ötödik évében, amikor Júda királya Jósáfát volt, kezdett uralkodni Jórám, Jósáfátnak, Júda királyának a fia. 17 Harminckét éves volt, amikor király lett, és nyolc évig uralkodott Jeruzsálemben. 18 Izráel királyainak az útján járt, ugyanúgy élt, mint Aháb háza népe, mert Aháb leánya volt a felesége. Azt tette, amit rossznak lát az Úr. 19 De az Úr nem akarta elpusztítani Júdát szolgájáért, Dávidért, mert megígérte neki, hogy mécsest ad neki és fiainak mindenkor. 20 Az ő idejében pártoltak el az edómiak Júdától, és királyt választottak maguknak. 21 Ezért Jórám Cáírba vonult összes harci kocsijával együtt. Éjjel fölkelt, átvágta magát az edómiakon, akik bekerítették őt és a harci kocsik parancsnokait, a hadinép pedig otthonába menekült. 22 Így pártoltak el az edómiak Júdától mindmáig. Ugyanebben az időben pártolt el Libná is. 23 Jórám egyéb dolgai és mindaz, amit véghezvitt, meg van írva a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. 24 Azután Jórám pihenni tért őseihez, és eltemették ősei mellé Dávid városában. Utána a fia, Ahazjá lett a király. 25 Jórámnak, Aháb fiának, Izráel királyának tizenkettedik évében kezdett uralkodni Ahazjá, Jórámnak, Júda királyának a fia. 26 Huszonkét éves volt Ahazjá, amikor király lett, és egy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Ataljá volt, Omrínak, Izráel királyának az unokája. 27 Ő is Aháb házának az útján járt, és azt tette, amit rossznak lát az Úr, éppúgy, mint Aháb háza, mert Ahábnak a veje volt. 28 Jórámmal, Aháb fiával együtt háborút viselt Hazáél, Arám királya ellen Rámót-Gileádért, de az arámok megsebesítették Jórámot. 29 Ezért Jórám király visszatért Jezréelbe, hogy meggyógyíttassa sebeit, amelyeket az arámok ejtettek rajta Rámában, amikor Hazáél, Arám királya ellen harcolt. Ahazjá, Jórám fia, Júda királya pedig elment, hogy meglátogassa Jórámot, Aháb fiát Jezréelben, mert beteg volt.
Bibliaolvasó kalauz – Agyagási István
„...mert Aháb leánya volt a felesége. Azt tette, amit rossznak lát az Úr” (18). Keresd a nőt! – szól a francia eredetű közmondás. Természetesen sántít ez a megállapítás, amelyet igei alapon sem lehet elfogadni. Nem lehet és nem szabad minden mögött a nőt mint okot keresni, vagy éppen a felelősséget reá hárítani. Nem mindegy, hogy ki a házastársunk. Mindannyian hatással vagyunk a másikra, alakítjuk egymást. Történjen mindez az Istenbe vetett közös hit igei légkörében!
RÉ 65 MRÉ 65
„Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához…” Márk 11,1–14
1 Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél Jézus elküldött tanítványai közül kettőt, 2 és így szólt hozzájuk: Menjetek be az előttetek lévő faluba, és amint beértek, találtok egy szamárcsikót megkötve, amelyen még nem ült soha senki: oldjátok el, és hozzátok ide! 3 Ha pedig valaki szólna nektek: Miért teszitek ezt? – mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá, de azonnal vissza is küldi. 4 Azok elmentek, megtalálták a szamárcsikót az ajtó elé kötve kinn az utcán, és eloldották. 5 Az ott álldogálók közül néhányan megkérdezték tőlük: Mit csináltok, miért oldjátok el a szamárcsikót? 6 Ők pedig úgy válaszoltak, ahogyan Jézus mondta, és elengedték őket. 7 Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. 8 Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; 9 az előtte haladók és az őt követők pedig ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében! 10 Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban! 11 Jézus bement Jeruzsálemben a templomba; mikor pedig már mindent megnézett, és mivel már későre járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel. 12 Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, 13 és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. 14 Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(1) „Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához…” (Márk 11,1–14)
Márk a lényegre koncentrál, a részleteknél nem időzik, a földrajzi pontosság sem fontos számára: Betánia Jeruzsálemtől három kilométerre feküdt, Bétfagé pedig már Jeruzsálem külvárosának számított, tehát a sorrend fordított, mint ahogy Márk említi. Valamikor fontosak a részletek, de amikor élet-halál kérdésről van szó, akkor minden részlet eltörpül a lényeg mellett. Isten kijelentésének – amely az érettünk virágvasárnap Jeruzsálembe bevonuló Jézus Krisztusban lett teljessé, – az a fő üzenete, hogy Isten az életre váltott meg bennünket, emellett pedig minden földi részlet eltörpül (1).
Márk lényeglátása a húsvét utáni gyülekezet Szentlelket vett bizonyosságának ajándéka. Ennek a lényeglátásának része, ahogy Márk kiemeli azt, hogy Jézus mindent pontosan előre tudott, mert mindent kijelentett neki az Atya, ahogy ezt háromszor a tanítványoknak is hangsúlyozta már (10,32–34). A szamárcsikó említésénél is az a legkiemeltebb szempont, hogy azon még soha nem ült ember. Ez is Jézus személyének egyetlenségére, páratlanságára utal. Ő, az ember Jézus, az Isten Fia, amely nagypénteken, húsvétkor lesz nyilvánvalóvá; számunkra pedig akkor, amikor hitre jutva, végre látunk és hallunk. Életünk akkor lesz „páratlan”, ha Őbenne meglátjuk az Urat, életünk szabadítóját (2).
Jézus Úrként való megjelölése is istenfiúi méltóságára utal, de még nem ez a hangsúlyos, hanem éppen e méltóság elrejtettsége, miszerint az Úr szükséget szenved és „kölcsönre” szorul, amelyet majd visszaad, mert visszaküldi a szamárcsikót. Még egy szamara sem volt az Úrnak. Mennyi mindenünk van viszont nekünk! Ő szükséget szenvedett, hogy a mi szükségeinket betöltse. Aki ezt a bőséget átélte, az meghallja a hívó szót: az Úrnak szüksége van ránk, felhasznál minket, megváltottjait, hogy javainkkal az Ő dicsőségére éljünk. Ez életünk egyetlen értelme, miközben saját örömünkre is ebben az átadottságban élhetünk (3).