„Én vagyok, ne féljetek!” Jn 6,16–21
16 Estefelé lementek tanítványai a tengerhez, 17 hajóra szálltak, hogy átmenjenek a tenger túlsó partjára, Kapernaumba. Sötét volt már, és még nem ment oda hozzájuk Jézus; 18 a tenger pedig háborgott, mert nagy szél fújt. 19 Közben eljutottak mintegy huszonöt vagy harmincfutamnyira, amikor meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz. Megrémültek, * 20 de ő így szólt hozzájuk: Én vagyok, ne féljetek! 21 Fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.
Bibliaolvasó kalauz – Steinbach József
„Én vagyok, ne féljetek!” (20). Életünk „hajózására” emlékeztethet ez a történet. Nem az a csoda, hogy Jézus a tengeren jár, hanem az, hogy tud tanítványai félelméről, akik nélküle indultak útnak, és mégsem hagyja őket magukra, hanem közeledve hozzájuk, biztatóan szólítja meg őket. A tengeren járás csodája „csak” annyit hivatott bizonyítani, hogy kicsoda az a Jézus, aki itt szól. Ő a megváltó Úr, akinek szava teremt és újjáteremt, így a félelmeket is elveszi, biztos partra vezet.
RÉ 300 MRÉ 388
„Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni!” Habakuk 1
1 Fenyegető jövendölés. Habakuk próféta látomása. 2 Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! 3 Miért kell látnom a romlottságot és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van szemem előtt. Folyik a per, és viszály támad. 4 Azért nem érvényesül a törvény, nem hoznak soha igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat: ezért hoznak igazságtalan ítéletet. 5 Nézzétek a népeket és lássátok, ámulva csodálkozzatok, mert olyan dolgot viszek véghez napjaitokban, amit nem is hinnétek, ha elbeszélnék! 6 Mert most útnak indítom a káldeusokat, ezt a kegyetlen és szilaj népet. Bejárja a széles földet, birtokba veszi mások hajlékait. 7 Rettenetes, félelmetes ez a nép, önmaga szabja meg törvényét és méltóságát. 8 Lovai gyorsabbak a párducoknál, és vadabbak a pusztai farkasoknál, vágtatnak lovasai. Noha messziről jönnek lovasai, repülnek, mint a zsákmányra lecsapó sasok. 9 Erőszakos szándékkal érkeznek mindnyájan, arcuk csak előre néz, annyi foglyot ejtenek, mint a föveny. 10 Csúfot űz a királyokból, kineveti a hatalmasokat. Nevet az erődítményeken, sáncot emel a földből, és elfoglalja őket. 11 Azután mást gondol, és továbbmegy. Vétkes ő, mert a saját erejét isteníti. 12 Uram, ősidőktől fogva te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni! Uram, te az ítélet eszközévé tetted őt! Kősziklám, te arra szántad, hogy büntessen! 13 Szemed tiszta, nem nézheti a rosszat, nem tudod elnézni az elnyomást. Miért nézed hát el a hűtlenséget, miért hallgatsz, amikor a bűnös tönkreteszi a nála igazabbat? 14 Olyanná tetted az embert, mint a tenger halait, mint a férget, amelynek nincsen gazdája. 15 Mindenkit kifog horoggal, hálójába terel, és kerítőhálójába gyűjt; azután örül és vigad. 16 Ezért áldoz hálójának, és tömjénez kerítőhálójának, mert velük szerez gazdag jövedelmet és bőséges élelmet. 17 Hát örökké kivetheti hálóját, és gyilkolhatja a népeket kíméletlenül?!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(1) „Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni!” (Habakuk 1)
A Kr. e. 612. évben rombolták le a babiloni és méd seregek Ninivét, Asszíria fővárosát, és ezzel véget vetettek Asszíria uralmának. Az egyiptomiak kihasználták a lehetőséget, és ellenőrzésük alá vonták a Közel-Keletet. Ekkor, Kr. e. 605-ben a babiloniak, Nebukadneccar vezetésével Karkemisnél legyőzték az egyiptomiakat. Ezzel elkezdődött a térségben a babiloni uralom. Habakuk Jeruzsálemben prófétált, Kr. e. 605–597 között, amikor a babiloniak a déli országrészt megtámadták és az első fogságra vitel megtörtént (2Királyok 24,10–16). Az északi országrészről már nem esik szó. Habakuk a közeljövőben számol a teljes babiloni megszállással. Habakuk kérdéseket tesz fel az Istennek, ő így gyakorolja prófétai tisztét. Babilon kíméletlen hatalmi törekvései komoly kérdéseket ébresztenek a prófétában, Isten történelemben való cselekvését illetően. Habakuk könyve a próféta és Isten párbeszédéből áll. Gyakran értelmezték a prófétai könyv első két fejezetét az utolsó időkre nézve.
A próféta imádsága, kérdések özöne. A próféta így könyörög népéért, miközben egy hatalmas, idegen sereg közeledik feléjük, és ők tele vannak félelemmel. Ez a prófétai könyv is bizonyság arra nézve, hogy kérdezhetjük az Istent, amikor kétségek gyötörnek, amikor nem értjük mindazt, ami történik velünk és körülöttünk. Kegyelmi állapot, ha kérdéseinkkel az Úrhoz fordulunk, mert Ő az egyetlen, aki megoldást ajándékozó, megnyugtató választ adhat kérdéseinkre.
A próféta először saját népének bűnei miatt kérdezi kiáltva az Urat (1–4): Meddig tart még népe hitetlensége és engedetlensége? Hiszen a megmaradt országrészben erőszak, romlottság, nyomorúság rombol, miközben perek és viszályok támasztanak feszültséget mindenütt, és nem érvényesül az igazság.
Isten válasza közli a prófétával az eljövendő ítélet hírét, miszerint nem lesz igaza senkinek sem, mert mindenki vétkes és egyaránt büntetést érdemel (5–11). Nagy és félelmetes nép közeledik. Így írja le a babiloniakat a próféta: kegyetlen és szilaj nép, gyorsabb a párducnál, vadabb a farkasnál, elevenebb a zsákmányra lecsapó sasnál. Ez a nép birtokba veszi azt, ami nem az övé, hajlékokat, vagyonokat, értékeket. Ez a nép önmaga szabja törvényét, erőszakos szándékkal jön, önmagát isteníti, foglyul ejt más népeket és királyokat.
A próféta magasztalja az Urat (12–13). Nagy és félelmetes nép lesz az Isten ítéletének eszköze, mert Isten nem nézheti tétlenül a rosszat, az elnyomást, a hűtlenséget. De a próféta, Urára tekintve mégis kifejezi reménységét arra nézve, hogy Ő majd könyörül népén: „Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni!” (12) Aki az Úrra tekint, az reménységgel telik meg.
A próféta újra kérdez, kifejezve a veszély, az ítélet közeledtével érzett félelmét (14–17). A próféta többet kérdez annál, mint ami a saját népének idegenek általi sanyargatására vonatkozik. Itt a próféta az emberlét mindenkori kérdését fogalmazz meg: bűnösök vagyunk, de ennél még nagyobb a nyomorúságunk, tehetetlen férgek vagyunk, horoggal kifogott, partra vetett halak, akiket kerítőhálóba gyűjtöttek a pusztulás előtt, és örvendeznek azok romlásán. Érzékenyen érint a kép. Valaki említette nekem, hogy ő soha nem szerette a horgászok és a vadászok viselkedését, a lelkületet nem bírja elviselni; szórakozva mészárolni… Enni kell, de mások kárára szórakozni tilos, meggazdagodni még inkább. A próféta kérdése megváltás, Krisztus után kiált, mert emberi bölcsesség, „vélt jóság” és forradalmi vagy reformeri erőlködés nem hozza el soha a megoldást; hanem csakis az Úr megváltó cselekvése.