„Amikor Dávidnak tudomására jutott ez a beszéd, nagyon félni kezdett Ákístól, Gát királyától” 1Sám 21
1 Dávid ezután útnak indult, Jónátán pedig visszament a városba. 2 Dávid Ahímelek paphoz ment Nóbba. Ahímelek remegve ment Dávid elé, és ezt kérdezte tőle: Miért vagy egyedül, és miért nincs veled senki? 3 Dávid ezt felelte Ahímelek papnak: A király megbízásában járok, de azt mondta, hogy senki se tudjon meg semmit arról, amiért elküldött, és amivel megbízott. A legényeket is ezért rendeltem máshová. 4 Most azért mi van kéznél? Adj nekem öt kenyeret, vagy ami éppen akad! 5 A pap ezt felelte Dávidnak: Közönséges kenyér nincs nálam, van azonban szent kenyér, de csak akkor, ha a legények megtartóztatták magukat az asszonytól. 6 Dávid pedig ezt válaszolta a papnak: Valóban el volt tiltva tőlünk az asszony egy ideje. Amikor elindultam, szent volt a legények teste. Ez az út közönséges ugyan, de a testük meg van szentelve. 7 Ekkor odaadta neki a pap a szent kenyereket, mert nem volt ott más, csak áldozati kenyér, amit el szoktak venni az Úr színe elől, és frissen sült kenyeret tesznek oda, ha amazt elvették. 8 Saul egyik udvari embere, név szerint az edómi Dóég azon a napon éppen ott volt, mert el volt különítve az Úr színe előtt. Ő volt Saul pásztorainak a felügyelője. 9 Dávid azután megkérdezte Ahímelektől: Nincs itt kéznél lándzsa vagy kard? Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyvereimet, olyan sürgős volt a király megbízatása. 10 A pap így felelt: A filiszteus Góliát kardja, akit te vágtál le az Élá-völgyben, köpenybe csavarva itt van az éfód mögött. Ha el akarod vinni, vidd el, de ezen kívül nincs itt egyéb. Dávid ezt mondta: Nincs annál megfelelőbb. Add ide! 11 Dávid még aznap elindult, és Saul elől Ákíshoz, Gát királyához menekült. 12 Ákísnak ezt mondták udvari emberei: Hiszen ez Dávid, az ország királya! Róla énekelték a körtáncban: Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert! 13 Amikor Dávidnak tudomására jutott ez a beszéd, nagyon félni kezdett Ákístól, Gát királyától. 14 Félkegyelműnek tettette hát magát előttük, és amikor köztük volt, úgy viselkedett, mint egy eszelős: firkálgatott az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. 15 Akkor ezt mondta Ákís az udvari embereinek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? 16 Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?
Bibliaolvasó Kalauz – Fekete Károly igemagyarázata
„Amikor Dávidnak tudomására jutott ez a beszéd, nagyon félni kezdett Ákístól, Gát királyától” (13). Isten megengedi, hogy Dávid a hit apályával a szívében nehéz helyzetbe jusson, de idegenben is hűségével hordozza. Ha Góliát legyőzője félni kezdett élete egy nehéz pillanatában, akkor egyáltalán nincs csodálkoznivalónk a magunk félelmeire és nehézségeire gondolva. Ilyenkor Isten nevelő bölcsessége az önmagunkkal való szembenézésünket serkenti. Nem ő lett erőtlenebb, hanem mi nem tudtunk igazán őreá nézni.
RÉ 294 MRÉ 380
„A türelem és a vigasztalás Istene…” Róma 15,1–13
1 Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. 2 Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. 3 Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.” 4 Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. 5 A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, 6 hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. 7 Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére. 8 Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, 9 a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” 10 Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” 11 Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.” 12 Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” 13 A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(5) „A türelem és a vigasztalás Istene…” (Róma 15,1–13)
– Az apostol írásértelmezése, bibliamagyarázati elve egyértelmű és világos! Miért adta Isten nekünk a Bibliát? Tegyük fel „emberiesen” a kérdést: Hogyan kell értenünk ezt a hosszú évszázadok alatt, különböző korokban keletkezett iratgyűjteményt? Elsősorban erre a kérdésre válaszol itt az apostol.
– Amit korábban megírtak, azt azért írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást nyerve reménykedjünk (4).
– Az apostol abból indul ki, hogy az embernek türelemre, vigasztalásra, reménységre van szüksége. Igen, elsősorban ezekre van szükségünk, ebben a „zaklatott, aggasztó, halál-felé-való-létben” (Heidegger). A többi szükségletünk kielégítése csak egy időre kitolja, vagy éppen elüti magától az alapvető problémákat.
– Az apostol ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy valóságos türelmet, vigasztalást, reménységet egyedül az élő Isten adhat nekünk, aki a halál felett is Úr, és aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, hogy a mi életünket megtartsa az Úr.
– Minden bibliaértelmezés elsődleges szempontja csakis ez az „optika” lehet. Ebből fakadhatnak egyéb szempontok is, ezt a fő sodrást követve. Az Írások értelmezését Jézus Krisztus is ugyanígy határozta meg (János 10,10), és a próféták is ekként fogalmazták meg azt (12; Ézsaiás 11,10). Az apostol „csak” az előtte járókhoz igazodott itt.
*
– A reménység Istene betölt bennünket hit által örömmel és békességgel, hogy az örök élet tágasságában bővelkedjünk már e-világban is (13).
– Akinek életét a reménység Istene tölti be, az mindenkivel, aki csak Jézus Krisztust megváltónak vallja, együtt dicséri az Urat (5–12).
– A krisztusi ember nemcsak a maga kedvére él, nemcsak magának kedvez, hanem felebarátjának is (1–3). Ne feledjük, hogy Jézus Krisztus példázata a belkörű felebarát-értelmezést kiterjesztette az idegenre is (Lukács 10,36–37). Ne dobáljuk egymásnak a labdát, felelőst keresve a világ nyomorúságait illetően, mert a jóléti társadalmakban éppen az a legnagyobb baj, hogy csakis a magunk kedvére akarunk élni, miközben életünk türelmetlenül ideges, szomorú és reménység nélküli…