„Az Úr hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött…” 1Sám 7
1 Ekkor elmentek a kirjat-jeárímiak, elvitték az Úr ládáját, és bevitték Abínádáb házába, a magaslatra. Fiát, Eleázárt pedig fölszentelték, hogy őrizze az Úr ládáját. 2 Attól a naptól fogva, hogy a láda Kirjat-Jeárímba került, sok idő, mégpedig húsz esztendő telt el. És Izráel egész háza sóhajtozott az Úr után. 3 Akkor ezt mondta Sámuel Izráel egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből. 4 Akkor eltávolították Izráel fiai a Baalokat és az Astartékat, és egyedül az Úrnak szolgáltak. 5 Majd ezt mondta Sámuel: Gyűjtsétek össze egész Izráelt Micpába, és imádkozni fogok értetek az Úrhoz. 6 Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Úr előtt. Böjtöltek azon a napon, és ezt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen! Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Izráel fiai között Micpában. 7 Amikor azonban meghallották a filiszteusok, hogy Izráel fiai összegyűltek Micpában, fölvonultak a filiszteusok városfejedelmei Izráel ellen. Meghallották ezt Izráel fiai, félelem fogta el őket a filiszteusok miatt, 8 és ezt mondták Izráel fiai Sámuelnek: Kiálts értünk szüntelenül Istenünkhöz, az Úrhoz, hogy szabadítson meg bennünket a filiszteusok kezéből! 9 Sámuel fogott egy szopós bárányt, és feláldozta teljes égőáldozatul az Úrnak. És Sámuel az Úrhoz kiáltott Izráelért, az Úr pedig meghallgatta. 10 Mialatt Sámuel az égőáldozattal foglalatoskodott, előrenyomultak a filiszteusok, hogy megütközzenek Izráellel. Az Úr azonban hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött, akik úgy megzavarodtak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől. 11 Ekkor az izráeliek kivonultak Micpából, üldözőbe vették a filiszteusokat, és vágták őket csaknem egészen Bét-Kárig. 12 Sámuel pedig fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Az Úr segített el bennünket egészen idáig! 13 Így kellett a filiszteusoknak megalázkodniuk, és nem hatoltak be többé Izráel területére, mert az Úr keze sújtotta a filiszteusokat Sámuel egész életében. 14 Visszakerültek Izráelhez azok a városok is, amelyeket elvettek a filiszteusok Izráeltől, Ekróntól egészen Gátig. Azok határát is kiszabadította Izráel a filiszteusok kezéből. Így lett béke Izráel és az emóriak között. 15 Sámuel egész életében Izráel bírája volt. 16 Évről évre körbejárta Bételt, Gilgált és Micpát, és igazságot szolgáltatott Izráelnek mindezeken a helyeken. 17 De mindig visszatért Rámába, mert ott volt a háza, és ott is igazságot szolgáltatott Izráelnek, és ott épített oltárt az Úrnak.
Bibliaolvasó kalauz – Csűry István igemagyarázata
„Az Úr hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött..." (10). Amikor hallgatásra kényszerül Isten, mindig felfedezhető népe méltatlan viselkedése. A frigyláda hányattatása a bálványimádat következménye, a mennyei szótlanság az engedetlenségé. Mindig lesznek, akik a megjavulást keresik, és másokat is maguk mellé állítanak. Sámuel bűnbánó imádságát megelőzte a nép megtérése, amely ragaszkodással és szolgálattal járt. Ezután szólalt meg Isten mennydörgő szava, amely akkor a filiszteusokat, azóta Isten gyermekeinek ellenségét győzi le.
RÉ 166 MRÉ 168
„Én nyomorult ember!” Róma 7,14–25
14 Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. 15 Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. 16 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. 17 Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. 18 Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. 19 Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. 20 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. 21 Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. 22 Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, 23 de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. 24 Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? 25 Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(24) „Én nyomorult ember!” (Róma 7,14–25)
– Miért nyomorult az ember? Milyen nyomorúságról van itt szó?
– Ez a nyomorúság a bűnös, halandó ember nyomorúsága. Itt a már megtért Pál kiált fel így. Ez a szakasz a már megtért, megigazult, újjászületett, hívő ember felkiáltása: „Én nyomorult ember!” Valójában Jézus Krisztus megváltó szeretete előtt leborulva látja az ember igazán a maga nyomorúságát: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát. Hit nélkül az ember nem látja a maga valós, nyomorult állapotát, ezért saját magát önhitten erősnek gondolja, „aki mindenre képes...”
– Ugyanakkor ez a nyomorúság a hit harcának folytonos küzdelmét is jelenti: azt a kettősséget, hogy már megújultunk, de a beteljesedés még nem a miénk. A megtért Pál ebben az igeszakaszban a hit harcát is elénk tárja, amelyet a teológia megszentelődésnek nevez, és amely földi életünk legvégéig tart. Ez a „már igen és még nem” feszültsége. Luther így mondta: „Egyszerre megigazult és bűnös” (Simul justus et peccator). Barth Károly ugyanezt így fogalmazta meg: „Amaz régi ember voltam, és még vagyok; amaz új ember vagyok és még lenni fogok”. A legszebben azonban Pál apostol vallott erről, éppen a mai igeszakaszban.
– Ez a nyomorúság, hitben járva is, ebben a „hasadt” világban egy „hasadt” állapot. Gyönyörködünk az Isten törvényében, az Ő üdvösséges rendjében az értelmünkkel, a szívünkkel, a lelkiismeretünkkel, vagyis a „belső emberünkkel”, mint megtért emberek (22). De a testünk, a tagjaink még fogva tartanak a bűnnek (14–23). A testünk – hívő emberként is – éhes, szomjas, elfárad, kimerül, elgyengül, beteg lesz, fáj, kísérthető, zsarolható, gyötörhető, kínozható. A test itt a „hústest”: a tagjaink, a zsigereink, az ösztöneink, a genetikai örökségünk, az idegeink, a hajlamaink. Szintén a már megtért Pál mondja: „…amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól…” (2Korinthus 5,6)
– De ez a nyomorúság, mindezek ellenére, a már végérvényesen megszabadított ember nyomorúsága. „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (25) A bizonyosságunk mennyei erőt ad a hit harcához, mert az üdvösség végérvényesen a miénk. Isten, aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt a Jézus Krisztus napjára (Filippi 1,6).