„…és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét” Lk 24,1–12
1 A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 2 A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 3 és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 4 Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 5 Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? 6 Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, 7 hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. 8 Ekkor visszaemlékeztek szavaira, 9 és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 10 A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 11 de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 12 Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.
Bibliaolvasó Kalauz – Bölcsföldi András:
„…és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét” (3). A húsvéthajnali történet két fontos, de látszólag negatív motívumon alapul: a rendetlenségen és a hiányon. Az asszonyoknak dilemmát okozott, hogyan is fogják elhengeríteni a követ a sírról, de abban biztosak voltak, hogy ott találják Jézus testét. Helyette a világtörténelem legnagyobb csodáját élték át a rendetlenségben és a hiányban. A kő elhengerítve, Jézus teste pedig nincs ott. A legnagyobb hiány lett a mi húsvétunk alapja is. Az ünnep „varázslatosan rendhagyó” és hihetetlen nagy öröm lett számukra. Legyen ilyen a mi ünnepünk is!
RÉ 186 MRÉ 228
„…életben hagyjuk őket…” Józsué 9,16–27
16 Három nappal azután, hogy szövetséget kötöttek velük, meghallották, hogy a közelből valók, sőt közöttük laknak. 17 Útnak indultak ezért Izráel fiai, és harmadnapra elérkeztek azok városaihoz. Ezek voltak a városaik: Gibeón, Kefírá, Beérót és Kirjat-Jeárím. 18 De nem koncolták fel őket Izráel fiai, mert a közösség fejedelmei megesküdtek nekik az Úrra, Izráel Istenére. Emiatt zúgolódni kezdett az egész közösség a fejedelmek ellen. 19 De a fejedelmek mind azt mondták az egész közösségnek: Megesküdtünk nekik az Úrra, Izráel Istenére, nem bánthatjuk tehát őket. 20 Ezt tegyük hát velük: hagyjuk életben őket, és akkor nem ér bennünket az Úr haragja amiatt az eskü miatt, amelyet nekik tettünk. 21 Majd azt mondták a fejedelmek: Maradjanak életben, de legyenek favágói és vízhordói az egész közösségnek! Így határoztak tehát róluk a fejedelmek. 22 Józsué pedig hívatta őket, és így beszélt hozzájuk: Miért szedtetek rá bennünket? Azt mondtátok: Nagyon messziről érkeztünk. Pedig közöttünk laktok. 23 Legyetek azért átkozottak! Ne fogyjanak ki közületek a szolgák, Istenem házának favágói és vízhordói! 24 Azok ezt felelték Józsuénak: Mivel tudomásukra jutott a te szolgáidnak, hogy Istenetek, az Úr megparancsolta Mózesnek, az ő szolgájának, hogy adja nektek az egész országot, és pusztítsa ki előletek az ország minden lakóját, nagyon féltettük tőletek az életünket, ezért tettük ezt. 25 Most már a kezedben vagyunk, bánj velünk úgy, ahogyan jónak és helyesnek látod! 26 Józsué pedig ezt tette velük: Megmentette őket Izráel fiainak a kezéből, és így nem gyilkolták le őket, 27 de elrendelte Józsué azon a napon, hogy a közösségnek, valamint az Úr oltárának a favágói és vízhordói legyenek azon a helyen, amelyet majd kiválaszt az Úr. Így van ez ma is.
Az Ige mellett - Steinbach József igemagyarázata
(20) „…életben hagyjuk őket…” (Józsué 9,16–27)
– Ebben az ószövetségi történetben úgy ragyog fel a feltámadott és életet ajándékozó Krisztus evangéliuma, mint pocsolyában a napsugár. Józsuénak ki kellett volna irtani a gibeóniakat, a mózesi törvény szerint (5Mózes 7,1–2). Isten akarata azonban éppen ezzel a történettel írta felül a mózesi törvény ide vonatkozó részét, hogy a feltámadott Jézus Krisztusra, az élet Urára mutathasson, és Isten eredeti, éltető szándékára (16–17).
– Ki kellett volna irtani a gibeóniakat, de nem koncolták fel őket, nem bánthatták azokat, mert eskü kötötte Izráel népét, hogy meghagyja a gibeóniták életét. „Életben hagyni, nem bántani, nem felkoncolni, hanem éltetni!” Ez az Isten akarata. Ezt jelentette ki nekünk húsvétkor (18–20).
– Aki életben maradt, aki megmenekült, az hálával szolgál Isten népének közösségében. A gibeóniakat nem bántja, hogy ők örökre a favágói és vízhordói feladatokat kapták meg. „Alantas” feladat ez? Legfeljebb fárasztó, de életfontosságú szolgálat. Nem is beszélve arról, hogy ők lehettek majd az Úr háza oltárának favágói és vízhordói is (22–27). A gibeónitákat, hazugságuk miatt, átkozottnak nevezik (23). Az emberi átkot azonban mindig leveszi az Úr megváltó szeretete. A feltámadott Jézus Krisztusban ennél sokkal nagyobb dolog történt velünk: Isten levette rólunk a törvény, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának átkát.