„…dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete…” 2Krón 5
1 Amikor befejezték mindazt a munkát, amelyet Salamon végeztetett az Úr háza számára, bevitte Salamon azt az ezüstöt, aranyat és egyéb tárgyakat, amelyeket apja, Dávid szentelt oda ajándékul, és elhelyezte Isten házának a kincsei közé. 2 Akkor összegyűjtötte Salamon Izráel véneit és minden törzsfőjét, Izráel fiainak családfőit Jeruzsálembe, hogy elvigyék az Úr szövetségládáját Dávid városából, azaz Sionból. 3 Összegyülekeztek tehát a királyhoz mindezek az izráeli férfiak a hetedik hónapban, az ünnepen. 4 Amikor Izráel vénei mind megérkeztek, a léviták fölemelték a ládát, 5 és fölvitték a ládát meg a kijelentés sátrát meg a szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt. A papok és a léviták vitték azokat. 6 Salamon király és Izráel egész közössége, amely megjelent nála, ott állt a láda előtt. Olyan sok juhot és marhát áldoztak, hogy sem megszámlálni, de még csak megbecsülni sem lehetett azokat. 7 Azután bevitték a papok az Úr szövetségládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe, a kerúbok szárnyai alá. 8 A kerúbok ugyanis kiterjesztették szárnyaikat a láda helye fölé, és betakarták a kerúbok fölülről a ládát és annak rúdjait. 9 A rudak olyan hosszúak voltak, hogy a ládához tartozó rudak végei láthatók voltak a szentek szentje felől, de kívülről már nem voltak láthatók. Ott vannak még ma is. 10 Nem volt a ládában más, csak a két tábla, amelyeket Mózes adott át a Hóreben, amikor az Úr szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból. 11 Amikor a papok kijöttek a szentélyből – az ott levő papok ugyanis mindnyájan megszentelték magukat, beosztásukra való tekintet nélkül –, 12 fölsorakozott az oltártól keletre valamennyi énekes lévita, tehát Ászáf, Hémán és Jedútún a fiaikkal és testvéreikkel együtt, fehér ruhába öltözve, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal, és velük együtt százhúsz harsonát fújó pap. 13 A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor felzendültek a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, 14 úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.
Bibliaolvasó Kalauz – Nyilas Zoltán András igemagyarázata
„…dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete…” (13) A szeretet szava életünk legfontosabb kifejezése. Isten szájából hallva szabadítást, jóságot, hűtlenségünk ellenére való hűségét és cselekvő szeretetet jelent. „Isten szeretet” (1Jn 4,16) – ez nem egyszerűen definíció, hanem megváltásunk alapja.
RÉ21 183 • IÉ Lk 19,1–10 • Zsolt 125
Úrvacsorai dicséret | 353 | Ó, én lelkem, dicsérjed Istenedet
Heti zsoltárének | 101 | Mindennek előtte irgalmasságról
„…nem féltek…” Zsid 11,23–29
23 Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. 24 Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. 25 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, 26 mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. 27 Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent. 28 Hit által rendelte el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. 29 Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön, és amikor ezt az egyiptomiak is megpróbálták, elmerültek.
Az Ige mellett – Bogárdi Szabó István igemagyarázata
(23) „…nem féltek…” (Zsid 11,23–29)
„Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!” – énekel a szorongatott Dávid (Zsolt 56,5), Ézsaiás próféta pedig így vall küldetéséről: „Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek” (Ézs 12,2). „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten…” – buzdítja Pál a kétségek közt hányódó Timóteust (2Tim 1,7). Mózes életének első szakasza, kezdve ellenszegülésével szüleinek félelem nélkül, amely csodálatos megmenekülését munkálta mindaddig, mígnem ő maga vált népének vezetőjévé és megmenekülésének eszközévé, azt mutatja, hogy az Istenbe vetett hitünk és a bátorságunk titokzatos módon összefüggenek. Csak a hit látja az isteni jutalmat, ezért a hit mértékén nem áll meg sem a politikai karrier lehetősége, sem a birodalom gazdagsága. Itt nem puszta lemondásról van szó. Az Istenre támaszkodás készsége, az Istenhez menekülés alázata, a benne való elrejtőzködés bátorsága – a teljes ráhagyatkozás nem tétlenség vagy öncélú protest; ellenkezőleg, ebből fakad életmentő szeretet, együtt szenvedés, kitartás (önuralom) és vezetői erény egyaránt. Ha a hit a nem láthatókról való meggyőződés (1), ez Mózesre nézve azt jelenti: látta azt, aki láthatatlant (2Móz 33–24). Dicsfényét azonban felülmúlja az örökkévaló Krisztus dicsősége (2Kor 3).
