„A király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak.” 2Krón 7,1–10
1 Amikor Salamon befejezte az imádságot, tűz szállt alá az égből, és megemésztette az égőáldozatot és a véresáldozatokat, az Úr dicsősége pedig betöltötte a templomot. 2 A papok nem tudtak bemenni az Úr házába, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. 3 Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földet érintve letérdeltek a kőpadlóra. Imádták és magasztalták az Urat, mert jó, és örökké tart szeretete. 4 Azután a király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak. 5 Salamon király huszonkétezer marhát és százhúszezer juhot mutatott be véresáldozatul. Így avatta fel az Isten házát a király és az egész nép. 6 A papok pedig a helyükre álltak, a léviták is az Úr minden hangszerével, amelyeket Dávid király készíttetett, hogy magasztalják az Urat, mert örökké tart szeretete. Miközben ők előadták Dávid dicséretét, a papok velük szemben trombitáltak, és egész Izráel ott állt. 7 Fölszentelte Salamon az udvar középső részét, az Úr háza előtt, mert ott készítette el az égőáldozatokat és a békeáldozatok kövérjét. A rézoltáron ugyanis, amelyet Salamon készíttetett, nem fért el az égőáldozat, az ételáldozat és a kövérje. 8 Így ünnepelt akkor Salamon hét napig egész Izráellel együtt. Igen sokan gyűltek össze a Hamátba vezető úttól egészen Egyiptom patakjáig. 9 A nyolcadik napon záróünnepet tartottak, mert az oltár fölavatását hét napig végezték, és az az ünnep is hét napig tartott. 10 A hetedik hónap huszonharmadik napján hazabocsátotta a népet. Örültek és jókedvűek voltak azért, mert jót cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel.
Bibliaolvasó Kalauz – Nyilas Zoltán András igemagyarázata
„A király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak.” (4) Az áldozat a hívő ember életében nem az „istenmanipuláció” része, hanem a háláé. Igénk szépen tanítja: az áldozatvállalás nem nyomasztó teher, a hálaadás pedig az öröm. Ezért kell megtanulnunk elvárás nélkül, jó szívvel adni.
RÉ21 104
Asztali áldás | 675 | Hálát adunk, jó Istenünk
„…javunkra teszi…” Zsid 12,4–11
4 Mert a bűn ellen való harcban még nem ontottátok véreteket, 5 és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, 6 mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” 7 Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? 8 Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. 9 Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? 10 Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. 11 Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.
Az Ige mellett – Bogárdi Szabó István igemagyarázata
(10) „…javunkra teszi…” (Zsid 12,4–11)
Istengyermekségünket hajlamosak vagyunk nagy lelki dínomdánomként elképzelni, elfeledve, hogy a zarándokútját járó egyház küzdő egyház. Szívesen előlegezzük meg magunkat a mennyei dicsőséget, és aligha gondoljuk meg: a bűn elleni harcunknak része az is, hogy alázatosan felvesszük a fenyítéket (a lelkipásztorok fogadalomtételében még benne van). Máskor pedig nem keressük meg a bátorító mozzanatot (vigasztaló intést) abban, ha megfedd az Úr. Holott, akit ő szeret, megfeddi és megfenyíti (Jel 3,19). Isten tehát megedz, hogy gyakorlottak legyünk a jó és rossz megkülönböztetésére (5,14). A szüleinknek hálásak vagyunk, mert a formálták a jellemünket, és nem engedtek elkorcsosulni, pedig leginkább a saját belátásuk, tetszésük szerint jártak el. Az istengyermekség iskolája magasabbra mutat: a bűn elleni harc nem puszta védekezés, hanem igyekezet a szent életre, engedelmesség az igazságnak (Gal 5,7), és ennek gyümölcse a békesség. Szabad hát elszenvedni az isteni fenyítést, állhatatosnak maradni keserves órákon, még ha olykor megengedi is Isten, hogy ellenségei gyötörjenek minket. Kálvin szerint ezzel is arra késztet, hogy elhagyjuk a bűnt. Mindez pedig része annak, hogy kitartással fussunk, egészen a beteljesítő célig (1).
