Ugyanazt, máshogy

Miért a húsvéthoz, a feltámadáshoz köti Pál azt, hogy a megváltottakra már nem nehezedik rá a bűn terhe? Azt mondja egy helyütt: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.”

Pál apostol ezt a korinthusiaknak mondta, akik körében az a tévtan terjedt, hogy a halottak nem támadnak fel testben. A páli logikai okfejtés innen indul: „Ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel.” Csak ezután jön az idézett igerész. Az apostol egyrészt így bátorítja a korinthusiakat, hogy higgyenek az emberek feltámadásában, Krisztuséból eredeztetve, hiszen az Isten fia volt ebben az „első zsenge”. Másrészt ugyanez az Ige világít rá a húsvéti esemény nagypéntek jelentőségét bizonyító erejére. Hiszen mi emeli ki azt, hogy Jézus Krisztus kereszthalála nem szerencsétlen véletlen volt? Mi száműzi a kézenfekvő értelmezést: na tessék, már megint kiderült, hogy a rossz mindig legyőzi a jót ebben a világban? Jézus feltámadása bizonyítja, nem naiv emberi képzelgés volt, amit korábban mondott: „Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de miután megölték, a harmadik napon feltámad.” Ráadásul mi más bizonyíthatná, hogy Jézus valóban az volt, akinek mondta magát – az Atya küldte ebbe a világba, ő Isten fia, aki azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett? És kifejezetten a bűn vonatkozásában: ha Jézus nem támadt volna fel, legfeljebb az emberi szeretet és önfeláldozás példája, de nem megváltó. Ám keresztre feszítése megváltó halál, helyettes áldozat, tökéletes elégtétel a mi bűneinkért, amit az Atya azzal igazolt, hogy feltámasztotta őt.

Amikor ön a feltámadás valóságát hirdeti, hangsúlyozza azt is, mennyire tényszerű történetileg is ez az esemény?

A meggyőzésnek – láttuk az iménti páli Igénél is – van helye a keresztyén igehirdetésben és az istenkeresőkkel folytatott lelki beszélgetésekben. Emlékszem, egy hajdani húsvéti igehirdetésem, amelyben én is hangsúlyosan alkalmaztam ezt, élénk hatást gyakorolt valakire. Azt mondta, sőt kiáltotta lelkesen az a fiú, aki éppen akkor indult el a hit útján: „Ez ennyire világos meg érthető és megragadható?!” De visszautalva az ön által imént szóba hozott páli Igére, miután az apostol végigviszi a logikai bizonyítás menetét, ez a végső konklúziója: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” De mi a következő mondata? „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” Ez viszont proklamáció! Meghirdeti Jézus feltámadásának tényét. Érvelhetsz és meggyőzheted a hallgatóságot, a beszélgetőpartneredet azzal, hogy mindaz hiábavaló, amiben reménykedünk ebben a világban. De miután ezzel kihúztad a világ dolgaiban bízó ember lába alól a talajt, jönnie kell a proklamálásnak. Hirdesd meg: de Krisztus feltámadt! Hidd el, kérd és várd, hogy amikor ezt kimondod, akkor – mivel ez az evangélium – a Szentlélek működik, és képes hitet adni. Krisztus feltámadt a halálból, és ez nagyobb erő, mint a bűn, a kárhozat, a halál, a pusztulás – mindaz, ami körülvesz minket a világban.

Tegyük tisztába: máshogyan kell beszélni a feltámadásról az adott kulturális vagy szociológiai közeg szerint?

Maga az örömhír mindig ugyanaz. Az üdvtörténet, amelynek központi üzenete az evangélium, négy nagy fejezetben mondható el: teremtés, bűneset, megváltás, új teremtés. A megváltás fejezetén belül a három kulcsmozzanat Jézus Krisztus testté létele, halála és feltámadása – hogy azután az új teremtésben az, ami Krisztussal megtörtént, egy nap azokkal is megtörténjen, akik őt befogadták, valamint az egész teremtett világgal. Ám azt, hogy hogyan közvetíti mindezt embertársainak a hívő, valóban attól kell függővé tennie, hol, milyen közösségben kiket akar elérni. Pál különböző helyszíneken másképpen hirdette ugyanazt az evangéliumot. Az apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, a piszidiai Antiókhia zsinagógájában elkezdi az atyák történetével, onnan érkezik el Krisztushoz. Nem úgy Athénban, ahol megtekinti valamennyi pogány szentélyt, majd miután az Aeropágoszra viszik, az ismeretlen istennek épített oltárra utal, illetve helyi költők sorait is beveszi a prédikációjába, így szól egyértelműen, kérlelhetetlenül feltámadásról, Krisztusról. Azaz: maradéktalanul ugyanazt, máshogy.

Abban a világban, amelybe ön „belefúrta” magát, mit jelentsen a máshogy?

A maga idején sokat gondolkodtunk a budapesti XI. kerületi Bartók-negyed Református Közösségben az adaptáción. Hogyan fogalmazd meg az evangéliumot itt? Ezek a többnyire fiatal, gyakran jól szituált, szellemi emberek, művészek tényleg értelmesek, érzékenyek, intelligensek, kedvesek, szociálisan érzékenyek. Sokan részt vesznek valamiben, amitől a világ jobb lesz, valamint tudatosan megélnek egyfajta spiritualitást is, például meditálnak. De hogyan ragadd meg a tiszta, mindent felülíró evangélium értékét nekik? Arra jutottunk, közelítsünk onnan: akármennyi jót tesz a világban, vagy legalábbis így akar tenni, hasznos ügyeket támogat, meg meditál és jólétben él – végső, megnyugtató válasza mégsem lesz az élet-halál kérdésére. Belénk van kódolva: mindez és minden elmúlik. Azt ismertük fel tehát, hogy nekünk éppen a feltámadás és az új teremtés felől kell megszólaltatnunk az evangéliumot. Ha a bűn oldaláról kezdenénk azt megfogalmazni, először süket fülekre találna. Ha a mulandóság, a hiábavalóság oldaláról közelítve mutatjuk fel az Úr Jézus Krisztust, és ez megragadja a mai embert, el fog jutni a Megváltó bűneinkért való helyettes szenvedésének szívbeli megragadáshoz is.

Benne van a korszellemben: az ember megengedheti magának, sőt az a menő, hogy kicsit szakadt, hasadt legyen az élete…

A rossz minták hatványozottan érvényesülnek manapság, de eljön az a pont, amikor a közénk járóknak bűnről is lehet és kell beszélni. Első körben talán így: különböző dolgok rabja vagy. És így már érdekli, mert ezt azért homályosan maga is tudja… De valójában amíg az emberek élete viszonylag kerek, amíg teljes bőség van és még a szociális érzékenység sem hiányzik, sőt tevőleges, addig tapasztalatunk szerint az evangélium magyarázatát jobb onnan megragadni, hogy akármennyi jót akarsz tenni, ez a világ minden gyönyörűségével együtt lecseng, és ezt te is tudod. Ezért örömhír, hogy Krisztus feltámadt, mint az új teremtés zsengéje. Ez az evangélium egyik lehetséges, a Bartók-negyedben is érvényes megfogalmazása.

Valaha először a panelmisszióba vetette bele magát. Eltagadhatatlan, hogy teljesen szűz terepen alig több mint két évtized alatt élettől duzzadó gyülekezet jött létre Gazdagréten!

Kezdettől a gyülekezetépítés érdekelt. Új típusú teológiai szemlélettel gondolkodtam arról, milyen az egyház egy városban. Amerikai ösztöndíjam idején is az evangelizációs gyülekezetből írtam a mesteri dolgozatomat. Ebben már ott voltak azok az alapok, amelyeket később Gazdagréten elkezdtünk lefektetni és megélni: mit jelent a vezetői közösség, a lelki ajándékok szerint szolgálni, a kiscsoportokra épülő gyülekezet, mitől válik kulturálisan maivá, de teológiailag abszolút biblikussá, hűségessé, mit jelent megtalálni az új missziói formákat.

A gazdagréti történetet eddig nem idézte még fel lapunknak. Hogyan kezdődött?

Nem én kezdtem. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kezdtek el oda kijárni a külső-kelenföldi gyülekezet presbiterei. Felismerték, hogy ha már az újonnan felépült gazdagréti lakótelep területileg hozzájuk tartozik, törődni kell az ottaniakkal. Eredetileg a külső-kelenföldi gyülekezetbe akarták hívogatni az embereket, ahova viszont elég nehéz lett volna nekik az átjárás, az utazás. Így hamar megfogalmazódott az igény a helybeli istentiszteletre. Hosszabb ideig Balázs Károly bibliakutató vitte a gyülekezetplántálói munkát, majd súlyos betegsége miatt utódot kerestek. Amikorra Hegedűs Loránt püspök megkeresett, nem venném-e át ezt a missziót, már létezett egy mini gazdagréti gyülekezet, az egyik panelház aljában lévő apró bolthelyiségben tartották az alkalmaikat. Akkoriban én Budafokon beosztott lelkészként szolgáltam. Előzetesen hallottam, mire szemelt ki Hegedűs Loránt, és nemet akartam mondani. Szépen haladt ugyanis a budafoki munkánk, nem éreztem annak az idejét, hogy befejezzem ott a szolgálatomat, otthagyjam például a harminc-negyven fős ifit. Szabó István akkori Külső-Üllői úti lelkipásztor azonban azt tanácsolta, kérjek egy hét gondolkodási időt. Azalatt elkezdtem imádkozni és gondolkodni. Teljesen megvilágosította Isten, hogy olyan lehetőség nyílt meg előttem, amelyről én a teológián álmodtam: új gyülekezet alapítása új helyen – erre a nyolcvanas években még nem volt lehetőség. 1994 szeptemberétől már Gazdagréten voltam.

Milyen szellemi alapokra épült a gyülekezet?

Számos evangéliumi, teológiai és lelkiségi hatás ért, például a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségen vagy annak európai szervezetén keresztül. A gyülekezeti életre vonatkozó látásmódomra Lesslie Newbigin skót missziológus gyakorolt nagy hatást. Az ő munkái is erősen formálták bennem azt a meggyőződést, hogy a misszió nem program, nem körülhatárolható aktivitás, ugyanis egy gyülekezet egész létének Isten küldetésében kell megvalósulnia. A keresztyénség természetében missziói, azaz küldött: Isten képviselője a világban. Próbáltuk minden értelemben következetesen végiggondolni, mit jelent ez budapesti lakótelepi jelenlétünkben. Öt pontot fogalmaztunk meg. Az első a tanítványság. Nem feltétlenül a nagy létszám a fő cél, hanem hogy az emberek Krisztushoz térjenek, és utána benne növekedjenek egész életükben. A második a dicsőítés: egyrészt törekvés arra, hogy egész életünket Isten dicsőségére éljük, másrészt Isten magasztalása, mai zenével is. Harmadikként említem a közösséget: milyen módon építünk bibliai értelemben vett koinoniát. Nem tudom a mai számokat, de amikor eljöttem Gazdagrétről, tizenöt-húsz házi csoport működött. A végén csaknem ötszázan jártak a gyülekezetbe a gyerekekkel együtt.

A házi csoportokkal szemben ezek szoktak fölmerülni: a hagyományos gyülekezetekben túl művinek hatna a bevezetésük, a rétegalkalmak felcserélése ilyen, lakásokon összejövő egységekre embereket vonna el a gyülekezet központi teréből, illetve hogy a vezető lelkész könnyen kiszorulhat a laikusok vezette csoportok pásztorolásából.

Egészen vázlatosan azt felelhetem, a lelkész, illetve a lelkészek feladata a házicsoport-vezetők képzése, tanítása és folyamatos támogatása havi együttes találkozókon, illetve hetente az alkalmakra vonatkozó anyagokkal. Azután: a gyülekezethez tartozás része az istentisztelet, ahol az Ige szól, ahol a sákramentumokkal élünk, ahol összejövünk Istent magasztalni, másrészt viszont a kisebb közösség, a házi csoport is. Ott történhet meg, amit maga az Újszövetség ír le: biztassátok, intsétek, bátorítsátok egymást, egymás terhét hordozzátok. Ezeket az „egymásokat” nem tudjuk megélni több száz fő jelenlétében, csak kisebb struktúrákban, különösen igaz ez a városi közegre. Ott ez a fajta közösségépítés nagyon is látható hiányt tölt be, illetve odatartozás-tudatot ad. Gyönyörű történetek emlékét őrzöm, például amikor keresztszülői kapcsolatok alakultak ki a házi csoporton belül. Ott tudják megélni az emberek a testvérré válást, megismerik egymást, értesülnek a másik gondjairól, örömeiről, hitbeli megértéseiről.

Mi volt a további két gazdagréti pont?

Az egyik a szolgálat. A házicsoport-hálózat mellett a másik nagy rendszer éppen a szolgálati csoportoké. Dicsőítők, házicsoport-vezetők, gyerekek között és az ifikben szolgálók, diakóniai csoport – ők is rendszeresen összejöttek. Kialakítottuk annak a gyakorlatát, hogy nekik is jusson folyamatos képzés, támogatás. Azután a misszió: a templom küszöbétől a világ végéig Krisztus tanúi vagyunk. Helyi képzésünk révén évente átlag nyolc-tíz felnőttet konfirmáltunk, többnyire névleges keresztyén vagy szekuláris háttérből megtérő felnőtteket. Másfelől több gyülekezeti tagunk jutott el külmisszióba.

Manapság más keretek között foglalkozik gyülekezetépítéssel...

Gazdagréten 2016-ig voltam vezető lelkész, azóta főállásban az egyházkerületnél dolgozom missziói referensként, ahol nemcsak szerteágazó képzési, mentorálási és szervezési munkát végzek, hanem most már plántálásban is részt veszek, Vígh Eszter lelkésztársammal a már szóba került Bartók-negyed Református Közösséget vezetjük. Bár 2021-ig „negyedlábbal” még Gazdagréten is szolgáltam, azt a gyülekezetet kilenc éve már Thoma László testvérem vezeti.

A dunamelléki püspök kereste meg önt 2016-ban, vagy fordítva?

Én kerestem meg Szabó István akkori püspököt azzal, hogy gyülekezeteket szeretnék plántálni Budapesten. Ő első körben főként azt várta tőlem, hogy a már meglévő eredményes agglomerációs plántálások – például Diósd, Tököl, Csömör – mögé álljak mentorálási, képzési támogatással. És hogy milyen új gyülekezet lesz, majd meglátjuk – mondta; nyilván érzékelte, hogy nagyvárosban a parókiális rendszer miatt nehezen alakítható ki új közösség, ha azt nem anyagyülekezet kezdi el.

Ön szerint talán gyengíteni kellene a parókiális rendszert?

Dehogy, nagyon is szükség van a hagyományos gyülekezetekre, ugyanakkor ez a rendszer bomlik magától. Az emberek stílus, lelkész, közösségi jellemzők alapján választanak, illetve váltanak gyülekezetet. Emellett túl kicsi szám, hogy összesen tízezren mennek el hatvan-egynéhány budapesti egyházközségbe vasárnapi istentiszteletre, ha azt vesszük, a főváros összlakossága egymillió-hétszázezer! Sokkal-sokkal több embert kellene, lehetne elérni, s ez annál is sürgetőbb, mivel fogy a reformátusok száma a szekularizáció nyugat-európai mintája szerint. Az evangéliumnak egyre inkább át kellene járnia a várost, és ehhez a vonzó, erős és nagy hagyományos gyülekezetek, egyáltalán a parókiális rendszer mellett más formára: átlag hatvan-nyolcvan fős missziói, családiasabb jellegű református közösségek hálózatára volna szükség, amelyek egymást segítve megsokszorozódnak. Ez a forma különösen a fiatalabb felnőtt korosztály számára megragadhatóbb. Ezt a feltételezést látszik igazolni a harmadik éve működő Bartók-negyed Református Közösség is.

Hogyan volt képes megválni mindattól, amit társaival Gazdagréten felépített?

Addigra csakugyan felnövekedett és virágzott az a gyülekezet, amelyben nagyon szerettem lenni, s ahol engem is szerettek. Felépült a templom, de korántsem úgy, hogy előre le volt téve a milliárd... Közben azonban mocorgott bennem a régi belső figyelmeztetés: élnek Istentől távoli, szekuláris emberek, fiatal felnőttek a városban, akiket nem érünk el az evangéliummal! Évekig hezitáltam, nem akartam feladni a gazdagréti gyülekezetet olyan munkáért, amelynek nagy része kevésbé közvetlen, hiszen inkább arról szól, hogyan támogassak másokat a gyülekezetplántálásban. De fölerősödött bennem: és ha Isten erre hív? Eugene H. Peterson parafrázis-bibliafordításából megszólítottak az alábbiak: „Kockáztasd mindazt, amid van – és többet nyersz, mint bármikor álmodtad volna! Utazz a biztonságra, és egy üres nylonzacskóval a kezedben végzed!” Nekem a biztonságos játék az lett volna, ha élvezem több mint két évtizednyi szolgálat gyümölcseit, de azt láttam, ha elengedem a meglévőt, a vele járó biztonságot, ismertséget, presztízst, és kockázatot vállalva ismeretlen útra, új típusú szolgálatba lépek, talán több gyümölcsöt terem az életem Isten országában.