Ülök a kocsiban és mérgelődöm. Mit kívántatják itt magukat? Hány családot tettek már tönkre? Miután lenyugszom, kérdések merülnek fel bennem: vajon az ő lelküket ki gondozza? Végez-e szolgálatot az egyházunk a körükben?

Egymás után mennek a telefonok, hogy ki ismer prostitúcióból szabadult református gyülekezeti tagot vagy a lányok közötti szolgálattevőt. Telnek a napok, lassan hetek, de nem jutok egyről a kettőre. Végül az ökumenikus Névtelen Utak Alapítvány vezetőjétől kapok ígéretet, hogy megkérdezi református önkénteseit, vállalnának-e egy interjút. Így jutok el Noémihez, akinek csak a keresztnevét közölhetjük. Az érintett lányoknak azonban semmiképpen nem ajánlották, hogy interjút adjanak.

Noémi egy református gyülekezet szolgálattevője, aki több olyan keresztyén szervezet munkájában is önkénteskedett, amelyek az érintettek rehabilitációját vagy reintegrációját igyekeznek elősegíteni. – Az Üdvhadsereg utcai megkereső szolgálatában sötétedés után látogatjuk meg a lányokat. Teával, kávéval, csokival és nedves törlőkendővel kínáljuk meg őket. Örülnek nekünk, szívesen beszélnek magukról, persze van, aki elutasítóan viselkedik. A legtöbben be vannak drogozva, többnyire felpörgetve, kevesen szedálva. A legtöbben csak így tudják végezni a munkát. Többnyire a futtatóik szoktatták rá őket, nem ők választották a függő életet – mondja Noémi, aki egészségügyi állapota miatt jelenleg szünetelteti a lányok között végzett szolgálatát, de ha felépül, akkor szívesen folytatná.

Találkozott olyan lánnyal, aki az egyik végletet testesítette meg: fel van pörögve, csak pár naponta alszik, akkor is csupán néhány órát, lakhelye sincs, ahova hazamehetne. A másik véglet viszont nem tesz mást, csak áll, és üres szemekkel néz maga elé. Noémi mégis vallja, van értelme a látogatásuknak: a cél a bizalom kiépítése, hogy a lányok érezzék, fontosok azoknak, akik hetente-kéthetente meglátogatják őket, tudják, van kitől segítséget kérniük, ha készek a változásra.

Sokféle út vezet az utcára: nemcsak nevelőintézetből lehet oda kerülni, de rendezett családból is. Ha egy túl erős akaratú szülő mellett nem tud erős énképet kialakítani a gyermek, akkor könnyen befolyásolható marad, tudjuk meg az önkéntestől. Több diplomás, több nyelven beszélő lánnyal is találkozott már közöttük. – Ha megjelenik egy loverboy, aki szerelmet ígér, vagy csak egy ember, aki biztonságot, pénzt és ruhákat, akkor a szeretetéhségük miatt lassan egyre több mindenre mondanak neki igent. Sokakat meg egyszerűen megvezetnek, külföldi takarító- vagy mosogatói állásra utaznak ki, majd egy szobába bezárva találják magukat. Találkoztam olyan lánnyal, aki az ablakon ugrott ki, és mivel nem a lába, hanem a keze tört el, el tudott futni, így menekült meg – meséli.

Noémi már nem sok mindenen tud meglepődni. Nem ritka, hogy családon belül zajlik a futtatás, vagy maga a nő a családfenntartó, aki a fővárosban dolgozik, és vidéken neveli a gyermekét. Olyan lányokkal is megismerkedett, akik „családként” élnek együtt. Karácsonykor drága ajándékokat kapnak, nagy születésnapi partikon vesznek részt, de minden délután kivezénylik őket az utcára. Mindenesetre van közöttük olyan is, aki szereti a munkáját – teszi hozzá Noémi.

A lányokat a továbblépéstől a lehetőségek meglátásának, nem pedig meglétének a hiánya tartja vissza. – Nem tudnak bízni az őket segítő szervezetekben, főként, ha gyermekért vagy családtagért tartoznak felelősséggel. Egyszerűen nem hiszik el, hogy ők is élhetnek másképpen – hangsúlyozza.

Szinte minden lány hisz Isten létezésében, sokan hittanórára is jártak gyermekkorukban, némelyek ma is gyülekezetbe. Többen megosztották Noémivel az istenélményüket; van közöttük olyan, aki minden este a kézitáskájában viszi magával a Bibliáját. Kilépni azonban nincs ereje, de Istent valahogyan mégis magához akarja kötni, hogy az Úr vigyázzon rá.

Noémi évekig tartott az alapítvány nappali programjának keretében bibliaórát. – Számos felekezetet és gyülekezetet látogattam meg, hogy egy közösségbe is becsatlakozhasson a bibliaóráról az, aki szeretne. Sajnos még nem találtam olyan gyülekezetet, amely elég nyitott lenne rájuk, ahol sajátos helyzetű, problémás embereket is szívesen fogadnának. Talán nem is kellene minden gyülekezetnek ilyennek lenni, elég lenne egy, amely kifejezetten az ők igényeiket venné figyelembe – vélekedik az önkéntes.

Hosszú munkának tartja a lelki felépülést, amelyben a legfontosabb felismerni az ellenük elkövetett bűnöket, megfogalmazni a haragjukat a beszervezőik ellen, és ha tudnak, akkor megbocsátani nekik. A saját hibáikkal és gyenge pontjaikkal is szembe kell nézniük, hogy mindez ne ismétlődhessen meg még egyszer.

Nem bűncselekmény a prostitúció, annak elősegítése viszont, valamint a keresetből való haszonszerzés már annak számít, ezért is furcsa a futtatók pozíciója. – Tulajdonukként kezelik a lányokat, ők döntik el, hogy részesül-e, és ha igen, milyen mértékű fizikai bántalmazásban – jegyzi meg Noémi.

Együttérzően beszél a lányokról. – Nekik is szép álmaik voltak, amikor kislányok voltak – magyarázza. – Ez az életút nem egy teljesen szabad akaratból hozott döntés a részükről. Lépésről lépésre sodródnak bele egy rossz társaság vagy a mérgező kapcsolataik miatt. Nem tudják felmérni a helyzetet, hova vezet ez az út, és nincs elég önbizalmuk, hogy merjenek nemet mondani akkor, amikor még viszonylag könnyen kihátrálhatnának belőle. Az is probléma, hogy nem tanultak meg bánni a pénzzel, azt beosztani. Többen ezért sem mennek el dolgozni; ismerve önmagukat, a fizetésüket egy hét alatt elköltenék – állapítja meg.

A pénz is számít, hiszen jól fizető szakma; egy „rossz” nap három-négy, a „jó” akár tíz–tizenöt ügyfelet is jelenthet, tudjuk meg Noémitól. Mi az igazán rossz ebben a munkában az ő szemszögükből? – teszem fel a kérdést. – A kiszolgáltatottság. Nem ők rendelkeznek az idejükkel, a tevékenységeükkel és a saját testükkel sem. Azok élnek a segítség lehetőségével, akik már nagyon megjárták, amikor a biztos rossz már annyira elviselhetetlen, hogy elindulnak a bizonytalanba – magyarázza. Az igazi mélység alatt nem csupán bántalmazást ért Noémi, hanem például drogtúladagolást, súlyos érzelmi csalódásokat vagy azt, amikor a gyermekvédelem elveszi a gyereküket, akit ilyen munka mellett nem kaphatnak vissza.

– Az átlagos Krisztus-keresőket leginkább a bűn fogalma választja el Istentől – fogalmaz Noémi –, nehezen fogadják el bűnös mivoltukat, hiszen a közfelfogás szerint erkölcsös életet élnek. A lányok ezzel ellentétben egyértelműen bűnösnek érzik magukat. Számukra a bizalom okoz nehézséget, hogy rá merjék bízni önmagukat egy keresztyén alapítvány munkatársaira, hogy elhiggyék, valóban számíthatnak rájuk, és rábízzák magukat Istenre, aki ráadásul a legtöbbször csak a következő lépést és nem a teljes utat világítja meg.

Edina történetével isteni véletlenként találkoztam. Édesapja kisiskolás kora óta küzdött alkoholproblémákkal, édesanyja, mondja, nem tudott bánni a pénzzel. A család adósságból adósságba keveredett, olykor víz, máskor fűtés nem volt az otthonában. A családi házat elvitte a bank. Az elemiben évet ismételt, csúfolták, kiközösítették az osztálytársai, a középiskolában sokkal inkább igyekezett beilleszkedni, de a problémái megmaradtak.

– Megtörtént, hogy bérletet hamisítottam, hogy eljussak iskolába, negyven kilométerrel arrébb. Többször kértem pénzt az osztálytársaimtól buszjegyre vagy a büfében ennivalóra, ha nem volt befizetve az ebédem, vagy kértem szendvicset a többiektől. Boldog voltam, ha péksüteményt kaptam az osztályfőnökömtől, vagy ha nyáron az udvaron megengedtem a kádban a vizet, és a nap felmelegítette – eleveníti fel gyerekkori emlékeit.

Legnagyobb problémájának mégis azt véli, hogy magára vette a szülei gondjait, megoldást keresve a változás reményében. Édesapja az utcára került, ő pedig a kollégiumban rossz társaságba keveredett, ahol megismerkedett egy férfival, aki elhúzta előtte a mézesmadzagot: „Vehetnél apukádnak egy lakást, ki tudnád fizetni az adósságotokat.”

Edina huszonkét évesen, az érettségi előtti év nyarán azt hazudta az édesanyjának, hogy vidékre megy diákmunkára, ehelyett Írországba repült. Egy masszázsszalonnak álcázott piros lámpás házban találta magát két nő társaságában, az őt beszervező személy „családi vállalkozásában”. – Soha nem jártam külföldön, fel akartam fedezni a világot. Nem így lett. Új személyiséget kaptam: névvel, nemzetiséggel, élettörténettel. Hetente egyszer használhattam a nyomógombos telefonomat, amikor felhívtam édesanyámat, hogy fenntartsam a diákmunka-hazugságomat. Nem hagyhattam el az épületet, amit azzal indokoltak: félnek, hogy eltévedek. Többnyire csak ültem az ablakban, és néztem a járókelőket, amikor nem dolgoztam – meséli, majd megjegyzi, hogy egy alkalommal azért segíthetett bevásárolni. Miközben előadja a vele történteket, a mosoly, amely a találkozásunk óta az arcán ül, nem múlt el, csupán a könnyei árulkodnak a szemében arról, mindez milyen nehéz volt.

– A beszervezőnk törődött velünk. Elvitt pizzázni, cigivel, ruhával kedveskedett, egy-két hét múlva már elkezdte mondogatni, hogy a lányok, akiket korábban segített munkához jutni, mennyire hálásak neki. Egy találkozót is szervezett egy korábbi „kliensével”, aki csupa jó dolgokat mondott – részletezi Edina. – Voltak ugyan aggályaim, csak már annyira kilátástalan volt a helyzetem, gyászoltam az egyik szerettemet, nem akartam édesapámat az utcán tudni, féltem, legközelebb mit kapcsolnak ki otthon. Segíteni akartam – magyarázza, miért is sodródott bele ebbe a munkába.

Megkérdezem, tudott-e nemet mondani. – Mindennek meg volt a felára, de valójában azzal a fejemmel semmire sem mertem nemet mondani, úgy éreztem, nem érdemes. Eleinte azt hittem, hogy gyorsan elrohan a nyár, de ahogy jöttek egymás után a férfiak; egy hét után éreztem, nem bírom tovább. Esténként sírtam és imádkoztam, hogy Isten küldjön segítséget. Remegve tettem a dolgokat, rosszul voltam a szagoktól, már attól is, ha hozzám értek. Az egyik kliens megérezte ezt, és számonkérte a hely vezetőjét, hogy kényszerítenek-e. Ekkor mertem először kimondani, hogy nem akarom tovább csinálni – vallja be. Edina elkezdte keresni a lehetőséget a hazajutásra. – Amikor telefonhoz jutottam, titokban írtam egy sms-t a testvéremnek, hogy bajban vagyok, és nem tudom, hogyan juthatnék haza. Mondogatni kezdtem, bár nem volt igaz, hogy az édesanyám kerestet a rendőrökkel, és fizikai rosszulléteket produkáltam. A második hét elején aztán megvették a repülőjegyemet azzal a feltétellel, hogy a maradék napokban le kell dolgoznom a rám költött pénzt. Úgy véltem, amíg hasznomat látják, nem bántanak, nekiálltam hát takarítani – meséli. Edina végül pénz nélkül tért haza, azzal a hazugsággal, hogy még ő tartozik nekik.

A repülőtéren derült ki, hogy a magyar konzulátus ekkor már valóban kereste. A kihallgatásakor mindent tagadott. – Féltem, szégyelltem magam, azt nyilatkoztam, hogy csak takarítani voltam kint. Szégyenemben nem mertem édesanyjám szeme elé kerülni. Szigorúan nevelt, tizennyolc évesen még időre kellett hazaérnem. Nem akartam keseríteni a lelkét azzal, hogy a lányát kihasználták, bántalmazták. Előtte sem ismertem el semmit – mondja. Edina sokáig nem tudott tükörbe nézni, aludni sem, minden arra a két hétre emlékeztette. Édesanyja a történteket két évvel később ismerte meg.

A lány az emlékek elől az éjszakába menekült, előszőr injekciós droghasználó, majd drogdíler társat választott párul magának. – Úgy éreztem, nem érdemlek jobbat, meg akartam menteni őket, de csak hasonlítani kezdtem rájuk. Ha kedden beestem az iskolába, csütörtök-péntekre az elvonási tüneteimtől a pad alatt maguktól mozogtak a lábaim. Bármilyen gyógyszert bevettem, pánikrohamaim voltak, az élményeimet csupán fesztiválozó idegeneknek meséltem el. Végül a barátnőm révén keresztyén fiatalokkal ismerkedtem meg, és idővel ifjúsági órákra, istentiszteletre kezdtem járni – adja elő. – Egy csoda volt, közösségben voltam, szerettek. Észrevettem magamon, hogy már nem volt szükségem drogokra, a bulizás is elmaradt, az egy évig tartó pánikrohamaim elmúltak, egyre jobban voltam – osztja meg Edina, hogyan változott meg lépésről lépésre az élete. Egy ifjúsági táborban érezte először, hogy vállalnia kell a történetét, hogy hogyan szabadította meg Isten.

– Az Áttörés elnevezésű tábor bontotta le a szégyen falát – árulja el. – Hallgatva a többi fiatal bizonyságtételét, úgy éreztem, nekem is meg kell osztanom a történetemet, de féltem az ítélkezéstől. A szobámba menve tusakodtam magamban, random kinyitottam a Bibliámat. Kértem az Urat, hogy szóljon hozzám: a negyvenedik zsoltár szavai álltak előttem. Rólam szólt: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.” Írországban minden este, ha némán is, de azért kiáltottam, hogy valaki mentsen meg – eleveníti fel emlékeit.

Edina azóta minden lehetőséget megragad a szolgálatra, a történetét több alkalommal is megosztotta már fiatalokkal, fél éven át javítóintézetben is szolgált csoportfoglalkozásokkal. – A gyermekvédelemben dolgozva azt tapasztaltam, hogy a történetem miatt hitelesebbnek látnak a nehéz helyzetű tinédzserek, jobban hallgatnak a szavamra, mint a jó családból származó kollégáiméra. Némelyek rendezett életet szeretnének élni, de nevelőotthonból nevelőotthonba dobálják őket, nem tanulják meg otthon, hogyan kell élni – hívja fel a figyelmet.

Nem hárítja másra a felelősségét a történtekért. – Istentől szabad akaratot kaptunk, én a rossz úton indultam el – jelenti ki. Az interjú után még hosszan beszélgetünk az azóta megélt istenélményeiről. Meg is jegyzem, hogy árad belőle a könnyedség és a felszabadultság érzése. – Mesélek a múltról, de mintha nem is az én életem lenne. Ma már teljesen új ember vagyok – jegyzi meg. Megöleljük egymást és elbúcsúzunk.