Még a járvány előtt láttam a Perfect Sense – magyarul Hétköznapi pár – című filmet. A Glasgow-ban játszódó alkotás főhőse egy fiatal szerelmespár: a férfi séf, az érzékek embere, a nő epidemiológus, a racionalitás és tudomány embere. Kibontakozó szerelmüket egy világjárvány keretezi. A megállíthatatlanul terjedő kór egymás után veszi el az emberek érzékszerveit. Először a szaglásukat, aztán az ízérzékelésüket, majd a hallásukat, a végén pedig a látásukat. Az érzékvesztés egyszerre sújt a földön minden embert, és mindig sajátos érzelmi kitörés előzi meg. Az ízlés elvesztése előtt kielégíthetetlen éhség tör az emberekre. Néhány percen át minden ehetőt magukba tömnek, ami a kezük ügyébe kerül, aztán egy pillanattal később rádöbbennek, hogy nem érzik semminek sem az ízét. Amikor pedig a világ hozzászokik az új helyzethez, jön a következő érzékvesztés. Jóllehet az alkotás dokumentumfilm-szerűen megformált, erős jelenetek által mutatja be a társadalom széthullását, az igazi dráma a két főhős között bontakozik ki. Mindketten traumákkal terheltek és bizalmatlanok.
Nehezen nyílnak meg egymás előtt, de közben egyre inkább érzik, hogy meg akarják osztani magukat a másikkal és be akarják fogadni a másikat, ám félreértik egymás jelzéseit, mert egyre kevesebb eszközük van arra, hogy ezt megtegyék.
Az utolsó képkockákon a főszereplők szemszögéből látjuk, ahogy egymáshoz közelednek, megérintik egymást, közben a kép egyre homályosabb és sötétebb lesz. A film pedig afelől sem hagy sok kétséget, hogy idővel a saját világukba menthetetlenül bezáródó emberek a kapcsolattartás egyetlen eszközét, a tapintást is el fogják veszíteni.
„A valósággal való mindennemű egyezés a véletlen műve” – aztán jött a koronavírus okozta világjárvány, s az első hírekből kiderült: a fertőzöttség félreérthetetlen jele a szaglás elvesztése. Bár esetünkben a történet nem úgy folytatódott, mint a filmben, mégis feltehető a kérdés: mi lett az érzékeinkkel? Hogyan érzékeljük, érzékeljük-e egyáltalán egymást?
A világjárvány felgyorsította azt a folyamatot, amelynek során a számítógép a világhoz való viszonyunk általános metaforájává válik: nem annyira azért, mert modellezi a világot, hanem azért, mert a világ birtokba vételének alapvető eszközévé vált. Miközben szinte mindent elérünk, és a segítségével virtuálisan bárhová eljutunk, ki is szorulunk a közvetlen tapasztalatok világából. Persze, mindez egy nagyobb mintázatba illeszkedik. Maszkot viselünk, s bár látjuk a másikat, de nem érzékeljük azt, ami benne folyik. Virtuális közösségekben veszünk részt, vagy ha néha nem, akkor is távolságot tartunk. Érintés nélküli tranzakciókat részesítünk előnyben. Kapcsolataink pedig egyre inkább mediatizálódnak, vagyis nem ténylegesen a másik emberhez kapcsolódunk, hanem a másik ember egy reprezentációjához: ahhoz, ami belőle a képernyőn megjelenik.
A képernyő-másikkal pedig bármit meg lehet tenni: le lehet némítani, láthatatlanná lehet tenni, ki lehet kapcsolni, el lehet távolítani. Karakterekkel meggyilkolható, törölhető.
Ami megtörténhet, az meg is történik: a közbeszéd fokozatos durvulása, az „alternatív tények” párhuzamosságai által épített virtuális világok, az, ahogyan különböző politikai vagy az egyházon belüli kegyességi csoportok egymást felcímkézik, vagy egymással szemben a verbális erőszak válogatott eszközeit használják, ahogy mindebből a gyűlölet árad, miközben a felek egymással szinte sosem kommunikálnak közvetlenül, csak azokkal a szalmabábokkal vannak kapcsolatban, amelyeket a másik helyett maguk elé céltáblának állítanak – nos, mindez arra utal, hogy a dráma mégiscsak megtörténik, hogy a világunk lassan bezárul, s elvesztve utolsó érzékünket képtelenné válunk egymás megérintésére, befogadására. És még csak az omikronnál járunk. Hol van még az ómega?
A szerző kulturális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia főiskolai docense
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!