Ne engedjük el a szórvány kezét!

Amikor beszélgetünk, éppen Harkányban van. Mennyire lehet elszakadni szűk harminc év után egy ilyen közösségtől, munkától?

Nem könnyű. Hogyha az ember szívvel-lélekkel, lokálpatriótaként végzi a munkáját, akkor összenő vele. Jó előre próbáltam készíteni magamat és a gyülekezetet is, hogy nyugdíjba fogok menni. Azt is fontosnak tartottam, hogy messzebb kerüljek, és az utódomnak ne legyen tehertétel a jelenlétem, tudjon szabadon dolgozni.

Most mégis Harkányban van.

Nagyon jóban vagyunk az utódommal. Horváth Andrea lelki testvérem, lelki gyermekem is, ha megkér, vállalok szolgálatot a gyülekezetben. Az elmúlt évben kétszer helyettesítettem őt, de csak azért, mert nem talált mást. Ezt pedig jól ismerem: hosszú évekig nem volt, aki helyettesítsen, amikor szükségem lett volna rá. Itt mindenkinek megvannak a maga falvai, a lelkészek nem tudnak elszakadni, a nagyobb városoktól pedig messze vagyunk. Az, hogy visszajárok, tulajdonképpen azt jelenti, hogy visszajövök segíteni, ha kell. De például temetést, esküvőt, keresztelőt nem vállalok.

A szórványmunka életre szóló vagy legalábbis hosszú távú hivatás?

A lelkészi elhívás életre szóló. Ennek helyszíne már a következő lépés, a külső-belső elhívástól függ. A külső elhívás, amikor meghívnak valakit egy szolgálati helyre, a belső pedig, hogy az ember ezt megbeszéli Istennel. A parókia szó, ahogyan a lelkészlakást hívjuk, azt jelenti: átmeneti szállás. Érdekes dolog ez: a lelkész több gyülekezettel is lehet olyan szolgálati kapcsolatban, amely szólhat egy életre is, de szólhat egy időre is.

Pályakezdésekor ez a típusú szolgálat száműzetést jelentett, viszont ön magától vállalta a feladatot. Hogy látja, ma is száműzetés a szórványban dolgozni lelkipásztorként?

Másképp fogalmaznék. Akkoriban ez büntetésként merült föl: ha bizonyos dolgokat nem vállalsz, vagy nem úgy viselkedsz, akkor kikerülsz a végekre. Most már nem így működik a rendszer, de az ember érezheti úgy, hogy magára van hagyva. Az elfogyó falvak nemcsak az egyházban elhagyatottak, hanem a társadalmon belül is a peremen helyezkednek el. Nemcsak a szocializmusban, hanem azelőtt is így volt. Trianon után a baranyai falvak a perifériára kerültek, és most is ott vannak.

Jól látható folyamat, ahogy a falvakból elfogynak az emberek. Mennyire párhuzamos ezzel a templomok kiüresedése?

A faluban – legyen az református vagy katolikus – párhuzamos. Valamikor a falvak lélekszáma egyenlő volt a gyülekezetek lélekszámával is. Ha elfogy a falu, elfogy a gyülekezet is. Látni kell ennek a súlyos történelmi hátterét: a második világháború előtt a gyülekezetek presbitériumai jórészt nagygazdákból álltak, akiket a proletárdiktatúrában kulákosítottak, kitelepítettek, tönkretettek. Az egyházi iskolákat, földeket elvették. Így mentek aztán tönkre a gyülekezetek is. A fogyás anyagi oldala, hogy nyolc-kilenc falu sem tud már eltartani egy lelkipásztort. Régen mindenhol volt lelkész, tanító, templom és iskola, és volt hozzá egyházi föld is. A falvak rendelkeztek infrastruktúrával. A rendszerváltás után az egyház visszaigényelhette ugyan az elvett ingatlanokat – amelyek még állami tulajdonban voltak –, de azt a pár hold földet nem. Úgy szoktuk mondani: a borjakat visszakaptuk a tehén nélkül. Ma egyházfenntartói járulékot fizetnek az egyháztagok, azelőtt – itt úgy mondták – „lukmát” adtak. A gyülekezeti tagoknak minden évben be kellett adni bizonyos menynyiségű búzát, kukoricát, zabot, bort stb. Így tartották el a lelkészt, tanítót. A parasztnak volt földje, és volt az egyháznak is. Az egyház földjét a gyülekezeti tagok munkálták meg – sok helyen maga a lelkész is –, és a bevételből gazdálkodtak. Most így mondjuk: vállalkozást folytattak, hogy fenn tudják tartani az egyházközséget. Ez az elnevezés is arról árulkodik, hogy az egyházközség lélekszáma lefedte a község lakosságát. A gazdálkodásra példa Kiskunhalas, ahol tudomásom szerint a mostani gyülekezeti ház annak idején sóhivatal volt, amiből az eklézsiának szép bevétele származott. A kisebb falvakban is kereskedett valamivel a gyülekezet, sok helyen a kocsmát is ők működtették. Nem részletezem tovább: az egyház felépítése működőképesnek bizonyult a falvakban is.

Ha ma lenne ehhez hasonló, komplex módon felépített rendszer, ha lennének „tehenek a borjak mellett”, szembe lehetne menni az elfogyással?

Most már nem. Mégpedig azért nem, mert a falusi életforma lényegében megszűnt. Néhány gép elvégzi tíz falu földjén is a munkát. Az élelmiszerláncok olcsón adják az árut, amivel a kisgazdaságok nem vehetik fel a versenyt. Az állatok tartása sem éri már meg, mert sokba kerül a táp, drágább a leves, mint a hús.

A falusi kultúra is megszűnt?

Azt a felhalmozott óriási kincset, amelyet falusi kultúrának nevezünk, jobbára már csak a templomaink őrzik. Amikor ‘81-ben Baranyába kerültem, még élt az a korosztály, akik szőttek, faragtak, akikhez odavihettük a turistát, hogy megnézze: így szövi Soós Margit néni az ormánsági szőttest Szaporcán. Ezek az emberek kihaltak. Inkább egy-egy visszatelepült városi értelmiségi, néprajzhoz kötődő fiatal őrzi, amit fontosnak tart az örökségből.

Mi az, ami menthető?

Ahol ember van, ott dolgunk is van – függetlenül attól, hogy annak az embernek milyen a bőrszíne. Azt hiszem, a református lelkészek a lelki élet vezetésén túl mindig is vállalták a kulturális missziót, és ezt ma is vállalniuk kell. Olyan falvakban is lehet érdekes programokat szervezni, ahol az emberekben már nincsenek meg a régi kulturális nyomok. Az egyházi épületekhez kapcsolódva föleleveníthetünk valamit abból a kollektív emlékezetből, amely még talán ott szunnyad valahol a faluban. Hogyha valaki belép egy elnéptelenedett vagy elcigányosodott falu kazettás református templomába, megnyílik előtte a világ. Mert ezeknek a falvaknak a templom körül különös szellemisége van. Éppen tegnap beszélgettünk erről az utódommal, aki ormánsági származású. Arra jutottunk, hogy azért sem szabad lebontani üres templomainkat, mert a templom nélkül megszűnik egy-egy település jellege – függetlenül attól, hogy hányan és kik laknak benne. A templomnak kisugárzása van, még romjaiban is. Tudat alatt is hat az emberre.

A szórványok gondozásáról 2004-ben állt elő egy javaslattal. Ebben azt is kimondta, az elcigányosodott falvakban szolgálatot vállaló lelkészeknek speciális képzésre van szüksége. Több szociológiaórára, gyakorlatra, roma kultúrával foglalkozó tárgyra gondolt?

Erre mind szükség lenne. Mielőtt én idejöttem, semmi hasonlót nem tanultam. Az emberekkel találkozva alakítottam ki azt a fajta kommunikációt, amellyel aztán meg tudtam értetni magam. Tudomásul kell venni, hogy nemcsak a falusi, de a hagyományos cigány kultúra is elsorvadt errefelé. Nincs meg a korábbi hierarchia, a vajdák, a sajátos cigány társadalom. Az erőszakos integrálással olyan élethelyzetbe kényszerültek, amely tradicionálisan nem az övék. Tehát a gond alapja az identitásválság? Nincsenek helyükön az emberek: sem a falusiak, sem a városiak. A faluba beköltöző cigányokra visszatérve, generációk nőttek fel abban, hogy nem dolgoznak. A jóléti társadalomnak nincs szüksége olyan hagyományos cigány szakmákra, mint a vályogvetés, bádogozás, drótozás, kosárfonás. A közmunka sokat javított különben, de a probléma nem oldódott meg.

Az ember mégis úgy képzeli, hogyha egy kis faluba egy „lánglelkű prédikátor” kerül, egyből kulturális, hitbeli világítótoronnyá válik. Azonban, ha egyszerre tíz-tizenkét falu jut valakire, nem tud egyhelyben világítani.

A hagyományos lelkészi munkának is át kell formálódnia. Már nem úgy próbálunk dolgozni falun, ahogyan elődeinktől tanultuk – Krisztus ugyanaz, aki volt, de a mi élethelyzetünk megváltozott, ehhez pedig alkalmazkodni kell. Ha nem jön be hozzám a parókiára az egyszeri ember, akkor én megyek hozzá. Mi ezt úgy próbáltuk kezdetben megoldani, hogy az aránylag központi helyzetben lévő, ugyan kicsiny, de élő harkányi gyülekezet tagjaival elindultunk a környező falvakba „vallásos esteket”, ökumenikus imahetet, evangélizációt tartani, templomba, télen faluházba, üres parókiák szobáiba. Nagyon hálásak voltak az ottaniak. Aztán már nemcsak a helybeliek vettek részt az alkalmakon, hanem három társegyházközség lelkészeivel, az alsószentmártoni katolikus plébánossal és a kémesi plébániaigazgatóval összehordtuk a környező falvak népét is, naponta más-más faluba – ugyanis errefelé a cigányok katolikusok. Kölcsönösen próbáltuk meglátogatni, megvendégelni egymást – éreztetni a másikkal, hogy fontos. Volt, hogy ott ült 15-20 cigánygyerek a kisbuszban két református néni mellett. Számunkra elsőrendű volt, hogy közösségben legyenek, történjen velük valami. A szeretetvendégségeken megtanulták, hogy csak akkor kezdünk nekilátni a süteményeknek, ha már közösen imádkoztunk. Előfordult, hogy néma csendben vártak bennünket, lelkészeket, aztán persze megindult a pezsgés. Kialakult, hogy először az idősebbeket kínálják, csak azután esnek neki a finomságoknak. A maradékból aztán mindig jutott az otthoniaknak is. Ahogyan Moltmann mondja: a misszió a hasban kezdődik.

A harkányi munka szolgált mintául a Baranyára kidolgozott javaslatában?

Igen. Öt társegyházközség falusi lelkészeivel készítettünk közös missziói programot. Valójában közös gyülekezetgondozó munkát végeztünk anélkül, hogy ennek a jogi formája adva lett volna. Talán ez a modell valósulhat meg a közeljövőben egyházunkban. Minden évben megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni. Tavasszal és ősszel egy-egy teljes hetes evangélizációt vagy vallásos esteket tartottunk és tartanak ma is az itt szolgálók. Huszonnyolc faluból szedtük össze az embereket, minden este másik településre mentünk. Elindultunk autókkal, kisbusszal, összegyűjtöttük az embereket, az alkalom után aztán haza. A többi hónapban mindig tartottunk közös istentiszteletet, megint más-más faluban. Ennek mintájára 2017-től az egyházmegye gyülekezetei közös reformációi ünnepre gyűlnek össze. Meghirdettük az „evangéliumot minden faluba” programot is. A mai napig vannak közös táborok kisgyerekeknek, konfirmandusoknak, ifiseknek. Minden olyan missziói ág érintve van, amely egy élő gyülekezetben megszokott, csak éppen itt nagyobb területen. Mindenki örült annak, hogy össze lehet fogni. Nekem szerencsém is volt, hiszen a környező lelkészeket, gyülekezeti munkásokat ismertem korábbról. Több elhivatott tanítványom jött a nagykőrösi főiskola után erre a vidékre. Ők preoráns tanítók (a keresztelésen és úrvacsorán kívül lelkészi teendőket ellátó személy – a szerk.) voltak, képzett, hívő emberek, akik ki tudtak menni azokba a falvakba is, ahova én már nem értem el. Szórványszolgálat közben végezték el Komáromban, Pápán a teológiát és lettek önálló lelkészek.

Aztán ezek a tanítványok ott ragadtak a végeken?

Igen. Olyan munkaközösség volt, ahol értettük egymás szavát. Sokan mondták, milyen jó, amit csináltok, de én nem tudnék így összedolgozni a szomszéd lelkésszel. Ezért is lenne arra szükség, hogy megfelelő koncepció mentén kerüljenek lelkipásztorok egy-egy helyre. Emberierőforrás-gazdálkodás nélkül nem lehet rendet tenni. A nagyvárosokban három-négy lelkész is van, sokszor még sincs közös munka. A modellt, amelyet mi itt megvalósítottunk, és amely, túlzás nélkül mondom, minden rétegre nézve működik, úgy lehetne kiterjeszteni, ha a lelkészeket a közös munka fényében küldenék ki terepre.

Közösen jobban megy a munka – egyszerű igazság. De valóban ilyen egyszerű a megoldás?

Lényeges a lelki, szellemi, kulturális felkészültség, amelyet korábban kell elsajátítania egy lelkésznek, hiszen ez muníció lesz majd az évek során. A teológiai képzés mellett vagy után lelkészképző intézetekre, prédikációs szemináriumokra is szükség lenne. Ilyet szeretnénk Pécsett is létrehozni. Az elgondolás szerint: az a teológus, aki lelkész szeretne lenni, az egyetem utolsó két évében kijönne ide, a terepre. Végigvinnénk a falvakon, de ugyanúgy a pécsi, városi panelmisszió területén is. Azután elhívása szerint dönthet arról, milyen munkát vállal. Azután ha valaki kikerül valahová és megtapasztalja a feladat szépségét, hívhatja a barátait is, hogy kövessék – velük később jól össze tud dolgozni. Mi is így csináltuk annak idején, már a teológián barátok voltunk. Tehát ez az egyik oldal: legyen lelki muníció. A másik pedig, hogy ahova lelkész jön, ott az egyház biztosítson valamilyen infrastruktúrát. A mindenkori államnak is segítséget kell nyújtania ebben legalább annyira, hogy ne engedje el ennek a vidéknek a kezét, mert ide nem kell sok pénz ahhoz, hogy működjön az élet, de valamennyi kell. Ezért is volt a témában tartott előadásom címe a nemrég tartott Nagy Péter-emlékkonferencián ez: Sáfárság és szolidaritás. Sáfárkodni kell, azaz jól kell bánni azzal, amink van. Feladat van ránk bízva, amellyel el is kell számolnunk. A szolidaritás annyit jelent, hogy az erősebb segíti a kisebbet. Ezért is fontosak a testvérgyülekezeti kapcsolatok, országon belül is. Ha ez az összehangoltság működik, ha nem a státuszokat finanszírozzuk, hanem az elvégzendő feladatokat, akkor van jövő a szórványban.