Az ünnep a Néprajzi Lexikon meghatározása szerint egy olyan különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. Ünnepi szokásokat hajt végre, más előírásokat és tilalmakat tart be, mint hétköznapokon. A húsvéthoz sok-sok régi szokásunk tartozik, kapcsolódik. Vajon ismerjük még az eredetét? Emlékszünk még? Tartunk ezek közül bármit is? Vagy már csupán abban különbözik a többi hétfőtől, hogy nem kell menni dolgozni? Van még saját emlékünk a hajdanvolt húsvétok szent rituáléiról, vagy csak a kollektív tudattalanból rémlik fel valami ködös sejtelem? Kun Ágnes Anna református lelkész gondolatai.
A régmúltban őseink azért is voltak rendben, mert az évrendben mindig pontosan tudták, minek van ideje. Együtt éltek a természettel a természetben, és nem rúgták fel az Isten adta törvényeket. Igazodtak a környezetükhöz, és ahogy vigyáztak a teremtett világra, az visszahatott a lelkük rendjére is. Ezért nem volt annyi stresszes, neurózisos, pszichés problémákkal küzdő egyén, hiszen ideje volt a munkának, de ideje volt a pihenésnek is. Ideje volt a kifelé és a befelé fordulásnak egyaránt. És ami a legfontosabb, ideje volt a lélek töltekezésének is.
Ma rohanunk egyik feladattól a másikig, nem tiszteljük sem a természetet, sem annak a rendjét, sem a saját testünket, annak igényeit, sem a lelkünket. Esetleg kampányszerűen néha látványos lelkigyakorlatokat végzünk, de legtöbbször azt sem akkor, mikor annak megszentelt ideje lenne, hanem amikor ki tudunk préselni rá pár szabad órát vagy percet.
Hogyan várhatjuk így, hogy a lélek jól érezze magát bennünk?! Hogy várhatjuk, hogy jól legyünk?! Amikor egy kis időnk adódik, akkor is az elmaradásainkkal próbáljuk utolérni magunkat. Már fogalmunk sincs nemhogy a rendelt időkről, de a főbb ünnepeinkről sem…
Jön két szabadnap, amiket megtöltünk tervekkel: akkor majd megírom a beadandót, akkor majd megmetszem a növényeket, akkor majd nagytakarítást végzek, akkor majd szanálom a ruhásszekrényt, akkor majd lemosom a kocsit, ott majd kereket cserélek, ott majd kivasalom a hónapok óta emelkedő ruhatornyot, és sorolhatnám hosszan, mi mindent tervezünk a hirtelen jött szabadnapra. Mert az is már csak úgy elér minket. Már rég nem arról szól a böjt, hogy készítjük a lelkünket a húsvéti feltámadásra. A mindennapi robot közben egyszer csak felemeljük a fejünket, rápillantunk a naptárra vagy a telefonra, és döbbenten állapítjuk meg: „Jaj, te jó ég, jövő hétvége már húsvét!”
Saját magunkkal sincs időnk találkozni, nemhogy az ünnep lelkével!
Aztán esetleg kötelességszerűen letudjuk a templomba rohanást, főzünk sonkát, tojást, kínos röhögések közepette az otthon élő nőneműt meglocsoljuk gyorsan, aki legyünk-túl-rajta alapon elviseli az atrocitást, és másnap rohanhatunk újra a… mi után is?
Ezzel szemben mi volt ez az ünnep négyezer éve?
Akkor még csupán egy természeti ünnepként ismerték. Ma úgy mondjuk, nomád legelőváltó ünnep. A télből a tavaszba való átlépést ünnepelték, örültek annak, ahogy a természet évente újra kivirul, hogy a birkák ellenek, hogy egy új, kvázi mezőgazdasági évet kezdhetnek.
Az ókori Izraelben, a Tóra szerint az izraelita mezőgazdasági ciklus az árpa betakarításával kezdődött, amely munkát a tavaszi nap-éj egyenlőségtől április végéig végeztek. Örömüket lelték hát a föld adományában, az új év reményében, és ezt, ha úgy tetszik, a maguk spiritualitásával is kifejezték. A legelőváltás azt jelentette, hogy a téli legelőkről áthajtották az állatokat a tavaszira ebben az időszakban. A nomád pásztorok és nyájuk élete sok veszélynek volt kitéve, ilyenkor tehát egy (apotropaikus) rítust alkalmaztak, amelynek elsődleges célja a rontáselhárítás volt. Egy fiatal bárányt áldoztak és fogyasztottak el, hogy biztosítsák a nyáj termékenységét, illetve a biztonságos áthaladását a legelőváltás során.
Aztán ahogy egyre inkább letelepedtek, elkezdtek földet művelni és egy néppé váltak, hangsúlyosabb lett a már említett árpaaratás, majd a néppé formálódott zsidóság összekapcsolta ezt az időszakot az egyiptomi szabadulás emlékével.
A zsidó tavaszi ünnepkör első ünnepe a pészah. Az egyiptomi szabadulás előtt tíz csapás érte az egyiptomiakat. Az utolsó az volt, hogy minden házban meghalt az elsőszülött. A zsidó családok otthona úgy menekült meg e vérengzéstől, hogy leöltek egy bárányt, amelynek vérével mintegy jelként bekenték az ajtófélfát. A páskavacsora tehát az erre való emlékezés. Másnaptól pedig egy héten át tart a kovásztalan kenyerek ünnepe. Olyan gyorsan kellett menekülni a „szolgaságból”, hogy nem volt idő kovászos kenyér sütésére, így kovász nélkül, lisztből, vízből készült tésztát vittek az útra, amit a nap szárított ki. Ezt a gyorsan sütött maceszt fogyasztják ilyenkor máig is a zsidók. S mivel a pészah tavaszra esik, pont arra az időszakra, amikor a legelőváltás meg az árpa ideje van, így az „első zsengék” ünnepe is kapcsolódik az ünnepkörhöz, amikor is az első beérett kalászt áldozzák fel az Istennek.
Gyönyörűen épül tehát egymásra a legrégebbi és az immár néppé formálódott Izrael hálaadása és megemlékezése.
S mi a mi keresztyén húsvétunk?
Jézus Krisztus kétezer éve nagypénteken, a zsidók húsvétjának előestéjén az egész világ bűneiért feláldoztatott mint tökéletes páskabárány. Meghalt a bűntelenség kovásztalanságában, sírba tették, majd az új teremtés első zsengéjeként feltámadt a halottak közül, s így betöltötte a korábbi tavaszi ünnepkör minden előképét. Az új teremtés pedig a számunkra megváltott világ, az új, bűntelen élet. Ez a kegyelem.
Az Ószövetség törvényeinek a tanítás, a nevelés a célja, de csupán arra, hogy az is Krisztushoz vezessen minket.
Mert miről szól számunkra nagypéntek? Arról, hogy Krisztussal együtt mi magunk is megfeszíttetünk. Arról, hogy meghalunk a törvényeskedés betűjének, és a továbbiakban, elfogadva az ő megváltását, ő él bennünk. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphat az ember. Ez az a pont, amikor Krisztus feltámadhat bennünk.
Az ember mit sem változott kétezer év alatt. Ugyanúgy szeretünk törvényeskedni, ítélkezni, képmutatók, hipokriták lenni, mint azok az őseink voltak, akik megfeszítették Krisztust. Csakhogy nem a törvényekben, hanem Krisztusban van az igazság!
Hajlamosak vagyunk legalistává válni. Olyan keresztyénekké, akik a szabályok és előírások betartásában látják az üdvösséget, és ezt követeljük meg másoktól is. Holott ez a szemlélet szöges ellentétben áll a kegyelemmel. Némelyek még meghallgatni sem hajlandóak más álláspontot. Vannak, akik úgy vélik, az ember attól válik lelkivé, ha nem iszik, nem dohányzik, nem táncol, nem csinál ezt, nem csinál azt. Pedig a kegyes élet nem pusztán ezek elkerülésétől valósul meg! Magát a megigazulást meg pláne nem ezek az emberi cselekedetek váltják ki.
Jézus volt az, aki maradéktalanul engedelmes volt az Atyához. Makulátlan volt, bűntelen. Hozzá képest nincs ember, aki akár csak részlegesen meg tudna felelni a törvény elvárásainak. De az a jó hír, hogy nem is kell! Mert még egyszer hangsúlyozom: nem a törvényben, hanem Krisztusban van az igazságunk! Nem az emberi parancsok és rendelések számítanak. Kelthetjük ugyan az igaz és szellemi emberek látszatát, de ha a belső átalakulás helyett csupán külsődleges cselekedetekről van szó, akkor az semmit nem ér.
Megértjük-e, felismerjük-e, hogy mi magunk is sokszor a teljesítményben keressük az életünk önigazolását? Ilyen vagy amolyan teljesítményünkben. Ezért nem marad szentelt időnk a valódi ünnepre, annak mélységére. Bizony, ez is a legalizmus egy formája.
Ez alól egyedül Krisztus befogadása szabadít fel. Akkor pedig nem ő lesz a miénk, hanem mi leszünk az övéi, és így az ő tevékeny szeretetének eszközeivé válhatunk. Ettől a változástól lehet teljesítményünk is áldássá a környezetünk számára.
Az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által!
A Krisztus-hit az a „hely”, ahol az ember Istennel találkozik. Csak ebben az élő, tehát szeretetben tevékeny hitben válik valósággá életünkben a megigazítás. Ide nem ér fel a magunk érdemét hajhászó törvényeskedés, sőt, az csupán eltereli a figyelmet Krisztusról.
A törvényre nagy szükség volt korábban a bűnök miatt, de kizárólag Krisztus eljöveteléig. A Krisztusban való hittel többé nem vagyunk ennek a nevelőnek alávetve. Merthogy a Krisztusban való hit által érthetjük meg, hogy mindannyian az Isten fiai vagyunk.
Pál apostol a lelki nagykorúságot nevezi istenfiúságnak. Befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. Itt nincsenek faji, nemi és társadalmi osztálykülönbségek. De a benne való egységhez fel kell öltöznünk Krisztust. Meg kell vele együtt feszíttetnünk, és hagynunk kell, hogy feltámadjon egyen-egyenként mindannyiunkban! Ez tehát az ünnepünk!
A kiinduló, a legelőváltás sikerességéért végzett, rontáskerülő áldozat így változott át fokozatosan, s végül teljesedett be Isten ígéretében és kegyelmében. Majd évszázadokon át ünnepelték ezt eleink minden húsvéton. A természet újul meg? A teremtett világ? Az ember? Lássuk meg, hogy végső soron mind ugyanaz. A feltámadás kinn is, benn is. Ha engedjük. Ha megállunk. Ha szentelünk szent időt. Ha van ünnepünk.
Eleink ezt pontosan tudták. Nem kellettek nekik nagy teológiai körmondatok, nem volt szükség dogmatikára. Csak figyeltek az Isten jeleire. Figyeltek befelé. És meghallották a csöndben, a természetben, a teremtett világban a Teremtő szavát: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14)
Álljunk meg egy kicsit, ünnepeljünk, hogy legyen idő befogadni Isten szavait, hogy Krisztus valóban feltámadhasson bennünk!