Krisztussal való titokzatos közösség

Bár mindannyian gyakoroljuk, mégis fontos újra feltenni a kérdést: mit jelent az úrvacsora a református egyház tanítása szerint?

A legfrappánsabban a Második Helvét Hitvallás 21. fejezetének 3. bekezdése foglalja össze: „Ezzel a szent szertartással az Úr frissen emlékezetünkben akarja tartani az emberiségnek adott jótéteményét, tudniillik azt, hogy testének feláldozásával és vérének kiontásával minden bűnünket megbocsátotta, az örök haláltól és az ördög hatalmától megváltott minket, most is etet az ő testével és itat az ő vérével, s ha ezeket igaz hittel lelkileg elfogadjuk, az örök életre táplálnak minket. És ez az ajándék mindig megújul, valahányszor az úrvacsorát kiszolgáltatják. Mert így szólt az Úr: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (1Kor 11,24). Ebben a szent vacsorában Isten azt erősíti meg, hogy az Úr teste érettünk valóban halálra adatott, vére pedig bűneink bocsánatára kiontatott, hogy a mi hitünk ne ingadozzék.”

Van-e különbség az úrvacsorai felfogásban a magyarországi és a határon túli részegyházak között?

Semmilyen teológiai különbség nincs az úrvacsoráról vallott felfogásunkban. Összetartozásunk nélkülözhetetlen eleme, hogy a Szentírás és a hitvallásaink alapján ugyanazt valljuk az úrvacsoráról.

Részesülhetnek-e a református úrvacsorában más keresztyén hívők, illetve reformátusok úrvacsorázhatnak-e más felekezet istentiszteletén?

Lelkipásztorként tapasztalom, főként városokban vagy népesebb ünnepeken, hogy nem tudjuk pontosan, kik járulnak elénk. Falun, egymás felekezeti hovatartozását ismerve, az emberek tiszteletben tartják a sákramentumi fegyelmet. Európa többi egyházát megelőzve a nagygeresdi egyezmény nyomán már 1833-ban létrejött és működött az evangélikus–református szószéki és úrasztali közösség, azaz egymás szolgálatának elfogadása. A Protestáns Egyházak Európai Közössége 1973. március 16-án írta alá Svájcban a Leuenbergi konkordiát, ami ezen a szinten is létrehozta a szószéki és úrasztali közösséget. Ennek alapja, hogy közös az evangéliumértelmezésünk, és valljuk az ember megigazulásának felszabadító üzenetét, amelyet az igehirdetés, a keresztség és az úrvacsora segítségével adunk tovább. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például a református egyháztag élhet az úrvacsorával az evangélikusoknál és fordítva, valamint egyháztagok lehetnek a másik egyház gyülekezetében, sőt presbiteri tisztséget is vállalhatnak.

Némely gyülekezetekben kérik, hogy aki nem konfirmált, ne vegyen úrvacsorát. Máshol az egyénre bízzák. Mi a történelmi előzmény e tekintetben egyházunkban?

Egyházunk rendje szerint a konfirmáció nemcsak azért fontos, mert az feltétele a teljes jogú egyháztagságnak, hanem azért, mert a konfirmációi felkészítés során van lehetőségünk elmondani és értelmezni az úrvacsora jelentőségét, értelmét, üzenetét. Őseink ezzel akarták megelőzni a sákramentumokhoz kötődő középkori babonás elképzelések terjedését, illetve újratermelődését. Az úrvacsora értelmének átgondolása azóta is feladatunk. Elvárás az illendő felkészülés az úrvacsorához járulás előtt. Ezért alakult ki az úrvacsorát megelőző héten a bűnbánati istentiszteletek alkalma. Mára sok helyen ez néhány estére csökkent, de – nagyon helyesen – még mindig élő gyakorlat. Ahol a lelkipásztor ismeri a gyülekezete tagjait, és a tagok is egymást, ott az úrvacsorához járulás fegyelmét be lehet tartani. Városokban, ahol a társadalmi mobilitás nagy, ott ez viszonylagos.

Szükséges-e megújítani, modernizálni a konfirmáció gyakorlatát?

Egyházunk már az 1900-as évek eleje óta újra és újra vívódik a konfirmáció problematikájával. Csak a XXI. században már legalább kétszer-háromszor kezdtünk el konferenciázni, felméréseket végezni, nemzetközi kutatásban részt venni, konfirmációs anyagokat kidolgozni, hogy változtassunk. Nem kristályosodott ki harmonikus megoldás a református közoktatási intézményeink konfirmációs felkészítése és a tanulók anyagyülekezetében folyó felkészítése kérdésében. Már sok fájdalmas seb keletkezett ebből. De egyéb anomáliák is vannak. Még mindig a problémafelvetésnél tartunk, de a zsinatunk elé még mindig nem jutott el olyan kiérlelt javaslat, amely átfogóan és kötelezően előírná, hogy hatékonyabb legyen a felkészítés, ne kelljen a „kikonfirmálás” miatt bosszankodnunk. A hagyományos felkészítő csoportjainkban nehéz személyiségfejlődési fázisban kell végezni lelkipásztori feladatunkat. Nem volt eddig annyi erő és elszánás bennünk, hogy a konfirmandusok életkorát átgondoljuk, de a felkészítés futamideje sem egységes, és a lezárás vizsgajellege is makacsul tartja magát. Jelenlegi gyakorlatunk elsősorban nem az egyházi élet kipróbálását, megszerettetését, felfedezésének élményszerűségét szolgálja. Inkább azt várjuk el, hogy a fiatalok alkalmazkodjanak. Mondják vissza szolgaian – szinte gondolkodás nélkül – mindazt, amit a memoriterekben elvárunk, meg amit elmondtunk, tanítottunk nekik. Mernünk kellene változtatni. A konfirmációi felkészítés nem kisebb feladat, mint a gyülekezeti életre nevelés, amely egyben az élet istentiszteletére is készítget. Ennek az eseménynek belépésnek kellene lennie az Isten dolgaival való élethosszig tartó foglalkozásra. Manapság – tisztelet a kivételeknek – vizsgával és „bizonyítvánnyal” lezárja a hit kérdéseivel való foglalkozást. Nem mérföldkő, hanem végállomás. Veszteségünk, hogy a részt vevő fiatalok létszámához és a befektetett energiához, munkához képest csekély az életre váltás, a gyülekezetben (lelki) otthonra találás, a közösségben maradás arányszáma.

A református gyülekezetekben hagyományosan évente négyszer tartanak úrvacsorát, de sok gyülekezetben ettől eltér a gyakorlat. Vannak, akik szerint a gyakoribb biblikusabb lenne, mert az első keresztyének is rendszeresen megtörték a kenyeret. Mi az egyház álláspontja, milyen gyakran kell élni ezekkel a szent jegyekkel?

Nincs kötelezően megállapított száma az úrvacsorázásnak. Változó az alkalmak száma. A kialakult rend sok helyen az évente biztosított hat lehetőség: karácsony, böjt első vasárnapja, húsvét, pünkösd, újkenyér és újbor. Értékes és szép szokás, hogy nagycsütörtökön este, az úrvacsora szereztetésének estéjén is megterítik az úrasztalát, illetve a konfirmációkor és a reformáció napján is, akár közösen véve a szent jegyeket az evangélikus testvérekkel. Az 1985-ben bevezetett ágenda alapján elég sok gyülekezet havonta úrvacsorázik, de így zárulnak evangelizációk, nyári gyülekezeti táborok és csendesnapok is. Számomra felszabadító, nyugodt szívvel támogatom a gyakoribb élést a szent jegyekkel, mert az megegyezik Kálvin szándékával, aki a strasbourgi időszakában – a Martin Bucer által meghonosítottak szerint – minden vasárnap úrvacsorás istentiszteletet tartott a gyülekezetében. Kálvin 1541-ben az erről szóló rövid értekezésében azt írta: „Ami az úrvacsorával való élés idejét illeti, nem lehet mindenkire nézve érvényes szabályt felállítani. Mert vannak néha különös körülmények, melyek mentik az embert, ha tartózkodik attól. Sőt nincs világos parancs, amely minden keresztyént kötelezne arra, hogy azzal minden napon, valamikor csak kiosztatik, éljen. Mindamellett, ha jobban megvizsgáljuk a célt, mely felé az Úr minket vezet, befogjuk látni, hogy mindenesetre többször kell azzal élnünk, mint némelyek; mivel mennél jobban szorongat erőtlenségünk, annál inkább szükséges ahhoz gyakorta menekülni, amely képes minket erősíteni a hitben s tartozik elősegíteni a szent életben. Ennélfogva minden jó rendben levő egyházban annak a szokásnak kell lennie, hogy az úrvacsora annyiszor osztassék ki, ahányszor a nép képessége megengedi. S minden egyes hívőnek kötelessége a maga idején előkészülnie az úrvacsora elvételére, valahányszor azt a gyülekezetben kiosztják, ha nincs valami nagy akadály, mely arra kényszerítené, hogy attól távol maradjon; jóllehet nincs világos parancsunk, amely az időt és a napot meghatározná számunkra, mégis elégnek kell lennie ránk nézve, ha tudjuk, hogy Urunk óhaja az volt, hogy vacsorájával gyakorta éljünk, különben nem ismerjük jól a hasznot, mely abból ránk származik.” Kálvin második genfi korszakában – minden erőfeszítése ellenére – nem tudta megvalósítani az úrvacsora hetente történő kiszolgáltatását. Az 1541. évi genfi egyházi szabályrendeletek szerint évente négyszer élt ezzel a sákramentummal a gyülekezet.

Teológiailag elfogadható-e, vagy torzítja az úrvacsorai rendet, ha bor helyett szőlőlé kerül a kehelybe?

A szőlő, szőlőtő, szőlővessző, szőlőskert fontos szimbólum a Bibliában, főként Isten és a választott nép közötti kapcsolat metaforikus ábrázolásában. A pohár vétele, felemelése hozzátartozott a szabadításra emlékező páskavacsora ünnepi asztalához. Abban a pohárban a kor szokása szerint vízzel elegyített ital volt. Mi ezt nem követjük, sőt elvárjuk, hogy az úrasztalára kerülő bor legyen tisztán kezelt, minőségi. Ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy az alkoholtartalom miatt valaki távol maradjon az úrvacsorai közösségtől. Látásom szerint nem vétünk a szőlőlé használatával. Maga Jézus mondta a Máté evangéliumában feljegyzett szereztetési Igében: „…vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,27–29) A szőlőlé a szőlőtő terméséből készül. Egyébként is az úrvacsoránál a bor mint szőlőből készült ital csupán jel, hogy rámutasson a lényegre, a jelzett dologra, Jézus Krisztus áldozatára, értünk kiontatott vérére. De ez azt is jelenti, hogy akármilyen itallal, folyadékkal nem veszünk úrvacsorát, mert annak nincs köze a bibliai üzenethez.

Ki szolgáltathatja ki az úrvacsorát?

Egyes gyülekezetekben a presbiterek, gondnokok is részt vesznek benne, másutt a kiszolgáltatás módja is eltér a hagyományostól, például körben állnak, és egymásnak adják a jegyeket. Református egyházunk úrvacsorai tanításától távol áll mindenféle mágikus értelmezés, de az úrvacsora szentségét, vagyis Istennek elkülönített jellegét valljuk. A „Krisztussal való titokzatos közösség” (unio mystica cum Christo) körülményeit nem zavarhatja meg semmi. A jegyek kiosztását a lelkipásztor mellett arra felkért, egyházi főhatóság által megbízott és a gyülekezet által elfogadott személy segítheti. A kiosztás módjában végképp nincs megkötés, mert a templomaink, gyülekezeti házaink adottságai különbözőek, de az átgondolt, ékes és szép rendnek itt fokozottan kell érvényesülnie, hiszen az úrvacsora hitünk titkát hordozza. Ebben a rendet irányító presbiteri szolgálat igazán nagy segítség.

Néhány éve, a Covid-járvány idején vitát szült, lehet-e online vagy otthon úrvacsorázni. Még televíziós istentisztelet is volt, amelyben bátorították a nézőket erre. Önnek mi erről a véleménye?

Ne feledjük, hogy a járvány ideje analógia nélküli veszélyhelyzet volt, illetve a biztatás nem arra vonatkozott, hogy csak úgy bármikor, magunkban vegyük a kenyeret és a bort, és nyilvánítsuk úrvacsorának. Arról szólt a kérés, hogy az istentisztelet előtt otthon előkészített jegyeket, követve az istentisztelet egészének menetét, a készüléken át látott-hallott lelkipásztori vezetés segítségével, együtt mondva az imádságokat, a hitvallást, a bűnvallást, a személyes válaszokat – mintha együtt lennénk a templomban – vegyük magunkhoz az erre szánt kenyeret és bort. Hála Istennek, hogy ez csupán időleges megoldás volt, már mögöttünk lévő esemény, amely még inkább tanít bennünket az úrvacsora személyes és közösségi gyakorlatának megbecsülésére és őrzésére.

Ha a felismert bűnt nem tudom szívből megbánni, élhetek-e az úrvacsorával?

Én ezt nem ajánlanám. A bűnbánat előfeltétele a bűnbocsánatnak. A kegyelem asztalánál nincs helye a színlelésnek, ott az őszinte bűnbánat nélkülözhetetlen. A Heidelbergi Káté 81. felelete szerint azok vehetnek úrvacsorát, akik tudnak bűneikről, és tiszta szívből, őszintén bánják azokat. A résztvevők méltó vagy méltatlan volta nem a saját erejükből van, hanem a belső ember hozzáállása határozza meg. Nem az a kérdés, ki méltó az úrasztalához – hiszen Isten előtt önmagunkban egyikünk sem az –, hanem az, ki hogyan járul oda. Tisztában van-e méltatlanságával, és tudatosult-e benne, milyen gyarló, vagy éppen minden tiltakozik benne az ellen, hogy gyarlóságait beismerje. Az odajárulás módján múlik minden. „Vizsgálja meg azért az ember önmagát...”, hogy az önvizsgálat eredményeként megszülessen benne a felismerés: semmi kétség, mindannyian mindenestől Krisztus megváltására szorulunk. Ha kívül maradok ezen a folyamaton, akkor hiábavalóvá teszem Krisztus kegyelmét, akkor nem történt meg az a belső változás, hogy bűnterheimet letéve, azoktól feloldozva jövök el az úrasztalától.

A két sákramentum a hitünk egyedüli kézzel fogható eleme. Elegendő kapaszkodó-e ez?

Én ezt megfordítanám. Akármennyi kézzel fogható jegy lenne nálam, ha ez a Jézus Krisztustól kapott két kegyelmi eszköz nem lenne, és nem hordozna engem, nélkülük semmit sem érne a többi. Még inkább meg kell erősödnünk abban, hogy a két sákramentum a hitünk centrumára mutat, Krisztus megváltó halálának-feltámadásának titkára. Ennek az üdvténynek a következetes komolyan vétele elsődleges tanfegyelmi kérdés. Ha ezt nem tudjuk őrizni, tisztán kiszolgáltatni, akkor nem vagyunk egyház, mert egyház voltunk ismertetőjegyei közül egynek híjával találtatunk.

Fel tudja idézni, milyen volt először úrvacsorát venni?

Hetedikes koromban Kabán konfirmáltam. Öten-hatan lehettünk. Lelkipásztor édesapám tőlem magától értetődően elvárta, hogy a Szathmáry–Rózsai-féle konfirmációi káté kijelölt kérdéseit biztosan tudjam, példát mutatva a többieknek. Természetesen nem mondta meg előre a kérdéseket, hanem a gyülekezet előtt kellett válaszolni. Izgultam is, de a vizsga után felszabadultan és megkönnyebbülve úrvacsorázhattam. Vártam, hogy felnőjek ehhez, mert tizenkét éves koromig ki kellett mennünk az úrvacsoráról. Gyerekként azt éreztem, kimaradok valami fontosból. Ez a felnőttek dolga. Hatodik osztályosként már tudtam úgy orgonálni, hogy kántorkodtam, ily módon részt vehettem az úrvacsora kísérésében. Igazán az első úrvacsorával tagolódtam be az egyházba. Ez sokat jelentett nekem.