Életünk magnókazettáját nem tekerhetjük kedvünk szerint előre vagy hátra. De nem mindegy, hogyan vagyunk jelen abban, ami épp történik velünk. Bálint Eszter gondolatai a karanténban szerzett tapasztalatokról.
Sokáig vártam azzal, hogy bármit is leírjak ezzel kapcsolatban. Megannyi ellentmondásos érzés és egymásnak feszülő gondolat tagolta napjaimat, de egyre csak vártam.
Majd, ha már biztos, hogy ez a vírus, majd ha teszteltek már, ha már lesz végre eredmény. Ha majd leteltek a karantén napjai és biztos lehetek benne, hogy senkinek nem adtam át.
Majd, ha jobban leszek... Még jobban... Ennél is jobban... Ha már nem lesz lázam, ha elmúlik a légszomj. Ha visszatértek az ízek és lesz illata a levendulás tusfürdőnek is.
Majd három nap tünetmentesség után, ha már nem köhögök. Ha már a családom is jobban lesz. Ha a testvéremet hazaengedik majd a kórházból. Ha minden ismerősöm, szerettem, barátom a gyógyultak között lesz már. Ha leteltek a gyász napjai…
Majd, ha megerősödöm végre annyira, hogy ne döntsön le a lábamról egy kis séta. Majd ha újra keresőképes leszek. Majd ha a vírus miatt munkanélkülivé vált barátaimnak is csodamód lesz új állása. Majd ha ebből az egészből felébredünk végre, majd akkor. Olyan lesz, mintha álmodtuk volna mindezt. Már gyógyulok, de nem változik semmi, mert még mindig olyan, mintha alvás és ébrenlét határán hánykolódnék. Nem vagyok biztos benne, hogy szabad-e már örülni. Hullámzik minden: hangulat, egészségi állapot heteken át.
„Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók” olvasom kábán a 126. zsoltár kezdősorát. Akárha magamról olvasnék. A sorok az öröm képeivel folytatódnak, én is erre vágyom, és el is hiszem, valami mégis visszatart. A helyzetem már fordult: az Úr már döntött, még az idők kezdete előtt, hogy szeretni fog, lehajol, közösséget vállal, összegyűjt, eljön, meglátogat. De én még az álomban, még könnyezve vetek és sírva indulok. Még mindig a fogságból visszatérők bizonytalanságában. Várok, visszatartom az örömöt.
Prédikátor barátom emlékeztet, hogy a sírásnak is megvan az ideje, de amíg ez a fajta várakozás tart, nem tudom megélni a mélységet sem. Nem vagyok a jelenben. Elmulasztom, ha úgy várok, hogy mindez elmúljon, minden újra olyan legyen, mint azelőtt volt. „Csináld vissza! Na, csináld vissza!” – hallom felvételről önmagam gyermekhangján valahonnan hároméves koromból. Audiofil édesapám kedves elfoglaltsága volt abban az időben, hogy hangfelvételt készített rólunk, ahogy meséltünk, énekeltünk a testvéreimmel, majd visszajátszotta nekünk. Előttem van a döbbenet, hogy úgy hallom a szavaimat és az imént lejátszódó jelenetet, ahogy mást hallanék, mintha egy másik gyerek szólalna meg az én hangomon. Egy test nélküli hang, hangszalagok, tüdő melege nélküli remegés a levegőben. Nem vagyok a magamé. Hátborzongató, mégis vonzó élmény, újra meg újra vágyom hallani ezt a nem-én Esztert, ezért az esetlen felszólítás – „csináld vissza” –, amit szintén megörökített a mágnesszalag. Mintha csak azt kérném, legyen megint ugyanúgy, győzd le az időt, apa! Mutasd meg, milyen vagyok, hadd halljam újra, ami elmúlt, neked van rá hatalmad! Erre várok most is.
A hároméves kislány izgatott várakozása, ami egykor az enyém volt – és valahogy most is az –, az időre mutat rá olyan pontosan, ahogy csak a lemezjátszó tűje tudott illeszkedni a bakelit lemezek barázdáira. Nem lehet pusztán úgy várni, ahogy eddig vártunk. Akkor elmúlik minden, ami az időhöz köt itt a földön, elmúlik a jelen, a vágyott közösséghez sem kerülök közelebb. A várakozással mindig ez volt a problémám. „Várj, ember szíve készen” (MRÉ 184), vagy „Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25,13).
Lehet-e várni, ha a várakozásnak nincs látható határa, intervalluma? De ha magát a várakozást adom fel, a szeretett és várt személyt távolítom el magamtól. „Kit nem hiába vártok, betér hozzátok Ő!” Az ígéret bizonyos, csupán a mikor és a meddig fájdalmas most, ha az időre tekintek.
Mióta elment, vissza az Atyához, ez az egész világ egy nagy várakozás. Nem tekerhetjük oda a magnókazettát, de vissza sem. Az időt viszont áron kell vennünk, mert amikor véget ér majd ez a hatalmas Advent, egyszer majd ezt mondja:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25, 34-36)
Karanténban voltam, és ételt hoztatok az üvegajtóm elé, magányos voltam és videohívásban kerestetek.
Óvatosan végeztétek a tesztelésemet és humorral fogadtátok a nehéz helyzeteket. Naponta megkérdeztétek hogy vagyok, és imádkoztatok értem. Felelős döntést hoztatok az egészségügyi állapotom felől, és két műszakban felügyeltétek a hogylétemet. Oxigénhez juttattatok, pedig már mindenki lemondott rólam. Türelmesen tisztába tettetek és megitattatok, pedig egyek voltatok a szobatársaim közül. Gyógyszert írtatok fel, és kiváltottátok nekem. Megnyugtattatok hangüzenetben, és átkaroltatok volna, ha lett volna rá mód. A kilencvenedik zsoltárt dúdoltátok felettem, mikor kitolták a testemet a kórteremből, és könnyet is hullattatok, mikor elmentem. Végighallgattátok kétségbeesett sirámaimat, és egy jó könyvet javasoltatok, mikor csupán azért kellett volna felhívnotok, hogy megkérdezzétek, kikkel voltam szoros kontaktusban az elmúlt napok során. Elsétáltatok hozzám és felcsöngettetek. Levelet írtatok és virágot küldtetek. Igéskártyát rajzoltatok és főzetek rám. Lelkigondoztatok és gondolatban a szobámban jártatok. Emberként tekintettetek rám, mikor mindenki más fertőzöttként. „Bizony mondom… velem tettétek meg.”
Ennek most van az ideje.