Fordulóban

Nem hiszem, hogy ezt most különösebben ecsetelni kell, elég talán, ha a bennünket, reformátusokat közelebbről is érintő, máig lényegében rendezetlen „kegyelmi ügyre” gondolunk, amely egyszerre mutatja meg problémáink két markáns oldalát: egyfelől az egyház és társadalom, illetve az egyház és hatalom viszonyának kérdését, másfelől a sokkal ritkábban felszínre kerülő, de legalább ennyire fontos nyelvi és az általuk jelzett teológiai, hitbeli kérdéseket.

Mindezt ráadásul láttuk. Ez különösen az elmúlt négy-öt évben volt egyértelmű, amikor a nyíltan hangoztatott értékek és a jól látható cselekedetek közötti konfliktus nyomán keletkezett kognitív disszonanciát vagy hatalmi szóval, vagy valamiféle kínlódó teologizálással igyekeztünk feloldani, miközben azok, akik nem értettek egyet, és ennek látható-hallható módon hangot is adtak – mert bár a fősodrú médiába nem kerültek be, de voltak ilyenek –, pillanatok alatt megbélyegzettekké, „pestisesekké” váltak.

Jóllehet azt gondolom, hogy a történések érthetők és törvényszerűek voltak, felismerni mégis nehéz volt ezeket – ahogy nehéz most is –, mert egy olyan hosszú folyamat részét képezik, amit nem nagyon tudunk a hétköznapok perspektívájából áttekinteni. Úgy vélem, hogy jelentős részben azért kerültünk ebbe a helyzetbe, mert a rendszerváltás óta képtelenek voltunk megoldani alapvető feszültségeket, képtelenek voltunk érdemben szembenézni alapvető problémákkal a fent említett két területen. Nem, nem hárítani akarom a felelősséget, viszont azt gondolom, hogy ha nem teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a történetünket, azt sem nagyon fogjuk tudni, hogy pontosan miért is kell nekünk felelősséget vállalni, s hogy miért vagyunk itt és most felelősek. Kezdhetjük például ott, hogy 1989 után nem a megtisztulás és megújulás útját választottuk, hanem megpróbáltuk ott folytatni az egyház életét, ahol annak szálai 1945–1948 körül megszakadtak. Ravasz László szavaival élve egy „másodrendű államegyház” szerepébe próbáltunk visszakapaszkodni. Nem tudtunk ugyanakkor szembenézni a megváltozó társadalmi körülményekkel, jellemzően sosem vitattuk meg és sosem foglalkoztunk érdemben a népszámlálások eredményeivel, belső népmozgalmi adatainkat gyakorlatilag titokként kezeltük, sőt igyekeztünk azokat különböző magyarázati modellek mentén súlytalanná tenni. Miközben szinte felére apadt a magukat valamilyen módon reformátusnak vallók száma az országban, az arányok csekélyebb változásával vigasztaltuk magunkat, vagy azzal, hogy legalább arányaiban kisebb a veszteségünk, mint az „örök másik” római katolikus egyháznak, és azt hazudtuk, hogy a népegyházból hitvalló egyházzá fogytunk. Ezzel párhuzamosan az anyagi kiszolgáltatottságunkkal sem sikerült megbirkózni. Persze, van ezek mögött számos objektív ok is, hiszen 1945-ben kihúzták a lábunk alól a talajt, a szó szoros értelmében is, hiszen az évszázadok során, zömében adományként az egyházra szállt földbirtokokat – ingatlanokkal, alapítványokkal együtt – elvették, ezeket vissza nem kaptuk, helyette a sokkal bizonytalanabb és a társadalom számára is többnyire átláthatatlanul zajló kárpótlás áll rendelkezésünkre. Másfelől az egyház tagsága már a rendszerváltáskor is jelentősen elöregedő volt, és zömmel azokból került ki, akik az egyházfenntartás terhét alig tudták hordozni. Nem, ez nem a „mindenről a kommunisták tehetnek” mantra, hanem az a helyzet, ami meghatározta az egyház életét a diktatúrában. A teljes anyagi kiszolgáltatottság, amelyben jól hangzott, hogy tartsák el az egyházat a hívei, csak közben a rendszer üldözte és kisemmizte ezeket a híveket. És igen, arról is szólni kellene, hogy az egyház hogyan élte az életét a diktatúrában, mert úgy tűnik, hogy a kisemmizett és üldözött hívek mégis erejükhöz mérten, vagy azon felül is hordozták az egyházat, mindaddig, amíg maga az egyház is ellenük nem fordult, és a téeszesítés során – ha nem is egyöntetűen, de látványosan – a kuláklistákat gyártó hatalom mellé állt. Ezt sosem bántuk meg, sosem kértünk bocsánatot, sosem tisztáztuk a történteket. Ezért sem meglepő, hogy 1989 után talán ki lehetett volna ebből lépni, vannak is példák az alternatív utakra, de összességében mégis maradt a kommunizmusból örökölt finanszírozási logika: az állam támogatja az egyházakat (ennek indoklása persze megváltozott, már nem azért kaptuk a támogatást, mert egy erős egyház ellenkezne a párt érdekeivel), de ennek fejében – hol kimondva, hol kimondatlanul – elvárja a lojalitást.

Az viszont már nem objektív ok, hogy az egyház saját társadalmi szerepének megerősödését a rendszerváltás után a társadalmi és intézményi terek vissza- vagy elfoglalásában látta megvalósíthatónak. Ez persze jelentősen meghaladta anyagi és humán erőforrásainak lehetőségeit, ám 2010 után az „értékalapon” szövetséget ajánló politikai hatalom segítségével ez az akadály is elhárult. Legyünk ismét őszinték, az ajánlat gyakorlatilag visszautasíthatatlan volt: egy olyan egyház, amely évtizedeken keresztül – a többi egyházzal együtt – a társadalom perifériáján létezett, amelyet az előző baloldali kormány is igyekezett háttérbe szorítani, kap egy lehetőséget arra, hogy meghatározó erő lehessen. Az iskolaügy, a szociális gondoskodás, a családi értékek, a nemzeti összetartozás mind-mind a református identitás társadalmi téren legerősebb hívószavai közé tartoznak, a hatalom ezeket használta, és ezeken a területeken ajánlott részesedést. Ami utána jött, azt láttuk. Kétségtelenül bő esztendők következtek, és sem korrekt, sem igaz nem lenne, ha megfeledkeznénk arról, hogy rengeteg kis és nagy közösségben számtalan jó kezdeményezésre jutott így támogatás. Közben viszont lassan elkezdett minden változni, a kevélység – a fókuszvesztés és nagyravágyás – kicsiny kovászmorzsái az egész tésztát feldagasztották. Merthogy szabadságban éltünk, de milyen keresztyén szabadság az, aminek a garanciáját nem Istenben, hanem a kormányzatban látjuk?! A vallási fogalmak politikai kihasználásának tendenciáit látva könnyű azt mondani, hogy a hatalom Isten trónjára akart ülni, de vajon nem a mi hallgatásunk gördített bársonyszőnyeget a lábai elé?! Csak élünk és szenvedünk a strukturális bűnöktől, vagy működtetjük is azokat? És a strukturális bűnök nem teszik-e idézőjelbe azt a jót, amit a kereteik közt létrehozunk? Ha nem tudjuk megtenni azt, amit kell, meddig elég az, ha megtesszük azt, amit lehet? Meddig elég a hűségünk a kevésen, és meddig ér a szolgálatunk lehetőségének védelme a közvetlenül ránk bízottak között, szemben e lehetőségek elvesztésének kockázatával a nyílt, hangosabb kiállás esetén? Az efféle, egyre szaporodó kérdések és dilemmák az elmúlt években egyre inkább kimondhatatlanná váltak. Fejére szólt, ki szót emelt, és tér sem nagyon nyílt arra, hogy bárki érdemben szót emeljen. Legalábbis a „körön” – vagy ha tetszik, a „falakon” – belül. Az egyházi sajtó egyre zártabbá vált, a cenzúra egyértelműen működött, bár arra a konkrét kérdésre, hogy miről és mit lehet írni, illetve miről és mit nem, én magam sem kaptam egyértelmű választ (ami egyébként a kádárizmus logikáját idézi), az alternatívák létrehozására irányuló erőfeszítések pedig rendre kudarcba fulladtak.

Vannak persze ellenpéldák is. Gondoljunk egyrészt Visky András nagy erejű megszólalásaira az élő Ige éve eseményein. Kiáltó szava számára azonban legfeljebb pusztát tudott kínálni az egyházi nyilvánosságunk, ez a feszített víztükrű medence, amely minden nagyobb hullámverést elnyel, ahogyan azok üzenete is érdemi reflexió nélkül maradt, akik kiléptek a „körön kívülre”, és különböző, nem egyházi médiumokban szólaltak meg. Utóbbiak esetében kevésbé vagyok meglepve, magam is azt gondolom, hogy az egyházi gondolkodás kívülről nem változtatható meg, és nincs is értelme ezzel próbálkozni, mert ez a diktatúra módszereit, a „kívülről befelé munkálkodó kegyelem” gondolkodását idézi fel, amely az 1950-es években azt akarta elhitetni az egyházzal, hogy a „múlt bűnei” miatt elveszítette prófétai felhatalmazását, és most Isten kívülről, a Párt, az épülő „új világ” felől szól prófétai módon az egyházhoz, és ítéli meg azt.

Ami engem illet, nem hiszem, hogy az egyház elveszítette volna prófétai hivatását, hiszen az lényének sajátja a Krisztus hármas tisztében való részesedésen keresztül. A prófétai tiszt elvesztéséről szóló tanítás a diktatúrát kiszolgáló teológia kovásza, amely ezzel akart és akar ma is elnémítani minden (ön)kritikus hangot az egyházban. Azt viszont hiszem, hogy az egyháznak prófétai tisztében meg kell újulnia, és ezt akkor tudja megtenni, ha az egyház tagjai meg tudnak újulni ebben a tisztben, nagyjából a Heidelbergi Káté 32. kérdés-feleletének szellemében („Hát téged miért hívnak keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja vagyok, és így részese az Ő felkenetésének. Hogy így nevéről vallást tegyek. Magamat élő hálaáldozatul Néki adjam. És szabad és jó lelkiismerettel harcoljak ebben az életben a bűn és az ördög ellen. És a másvilágon Ővele együtt uralkodjam örökké minden teremtményen.”). Rosszul fogalmaztam: nem „meg tudnak”, hanem „meg tudunk”. Mi. Én meg te, és itt az én első helyre helyezése nem udvariassági kérdés, hanem önismeretei. Elsőként nekem van erre szükségem. Persze jobban megy az, hogy rólad beszéljek, írjak, pedig a dolog valahol itt dől el. Ez a Dániel-paradigma. Dánielről, a prófétáról van szó. Ha van igaz ember a Bibliában, hát ő az. Tényleg. Feddhetetlen, kitartó, mindig Isten útját és akaratát keresi, még ha az életébe kerülne is, és Isten is igaznak nyilvánítja őt az emberek előtt. Aztán jön egy felismerés, hogy itt az idő, hogy letelt a nép száműzetésének kimért ideje, és Dániel letérdel, az igaz ember magára veszi népe vétkeit, megvallja azokat Isten előtt, mint aki cinkos a vétkesek közt, és így kéri, hogy könyörüljön. Ha eljött az idő, hát legyen itt az idő. Nem „róluk” beszél, hanem „mirólunk”. Úgy küzd a nép bűnei ellen, hogy közösséget vállal a bűnösökkel. Dániel tiszta volt és igaz ember, de épp ebben a közösségvállalásban és bűnvallásban mutatkozott meg leginkább a tisztasága és igazsága. Ezért lehetett közbenjáró. Így ér össze a hármas tiszt benne is, és ez arra is rávilágít, hogy a három csak együtt képes működni. Az egyház és a politikai hatalom kapcsolatának tisztázása, nem csak az elmúlt 16, de 37, 81, 105, 159 stb. évben, a teológiai megtisztulás, a társadalmi és lelki-spirituális tendenciákkal való közös megküzdés, az anyagi kiszolgáltatottság kérdésének nyílt tárgyalása, az önmagáért való protestálás helyett a kiengesztelődés szolgálatára épített identitás melletti döntés, ezek személyi és szervezeti konzekvenciáinak levonása és minden más, amit épp itt lenne az ideje már, hogy kimondjunk és megtegyünk: csak ebből nőhet ki. Ha innen nézzük, akkor hol járunk a megújulásban, az egymás felé fordulásban?

Ebben a folyamatban több buktató is akad. Az egyik például az, ha mindazt, ami a választások alkalmával történt, Istenre kenjük. Ennek a narratívának több verziója van máris forgalomban. Ő döntött, vagy legalábbis engedte, ami többnyire együtt jár azzal a meggyőződéssel, hogy mi egyébként tökéletesek voltunk, vagyunk és leszünk, semmi átgondolnivalónk nincsen, csak annyi a dolgunk, hogy alázattal és türelemmel elhordozzuk azt, amit annak hitetlensége vagy vaksága miatt Isten a társadalomra mért. Isten kiszolgáltatta őket a saját vágyaiknak, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy jobb belátásra bírjuk őket, de nem hallgattak ránk (sőt: Isten tette vakká és süketté őket), most pedig itt az ítélet. Megérdemelték.

A másik buktató az, ha az egészet egyes emberekre kenjük. Kétségtelen, hogy a közelmúlt ügyeiben vannak személyi felelősségek, amelyek konzekvenciáit nem nagyon sikerült levonni. Ez még hátravan és elodázhatatlan. Ugyanakkor a bűnbakképzésnek nincs értelme, mert ettől a közösségünk nem fog megtisztulni, hitelessége nem fog helyreállni. A „bűnbak” mellett ugyanis mindig ott van egy másik bak: az áldozat. A kettő csak együtt működik, hiszen azok közül sokan, akik most „feszítsd meg”-et kiáltanak, néhány éve még „hozsannáztak”, a bűnbak elűzése pedig önmagában azt a rendszert, amelyben ezek a fordulatok elképzelhetők és a normalitáshoz tartoznak, nem fogja megváltoztatni. A bűnt ki kell mondani, a konzekvenciákat le kell vonni, úgy a magunk életében, mint szervezeti szinten, de megtisztulás nem lesz az áldozathoz, a megfeszített Krisztushoz való fordulás nélkül. Fontos ez az irány: nem a régi rendszertől az új rendszerhez, a Fidesztől a Tiszához (pláne nem a Mi Hazánkhoz) kell megtérnünk. Nem a politikai hatalmakhoz, hanem az egyetlen hatalomhoz. Mert ez református. Ez a megtérés, a gondolkodás és a cselekvés megváltoztatása, egyrészt látható és tapasztalható, másrészt reflektált és kimondott. Mindkét dimenzió fontos, ezek sem létezhetnek egymás nélkül, mert egyik sem lehet hiteles a másik nélkül. És ez akkor is érvényes, ha valaki most történetesen a politikában keresi vagy akarja megvalósítani a változást, és igyekszik lebontani azt a rendszert, amit évekkel korábban az egyházban épített. Ez így nem megy.

Sok más mellett a harmadik buktató az lehet, ha különböző technikákkal megpróbáljuk a helyzet jelentőségét és jelentéskonstrukciós erejét csökkenteni. „Azt mi nem gondoltuk komolyan”, vagy „ez volt a járható/reális út”. „Parancsra tettük.” „Ott sem voltunk.” Ennek a sokszor köpönyegforgatásba átcsapó magyarázkodásnak, amely az egyik szervilizmusból pillanatok alatt fordul a másikba – hiszen az, aki megtanult két úrnak szolgálni, az könnyen cseréli az alternatívákat –, szintén látjuk nyomait.

Végül talán a legfontosabb buktató az, hogy ezek a buktatók nem újak, hanem egy történelmi mintázat részei. Vegyük példaként ismét a rendszerváltás időszakát, amikor a Tiszántúli Református Egyházkerület – a nyugodt átmenetet biztosítandó – újraválasztotta püspökének Kocsis Elemért. Ez megint nem „róluk” szól, megint rosszul fogalmaztam, tehát így írom inkább: újraválasztottuk. A hálózati személyként, Rajnai fedőnéven ismert (Kósa László: Az állambiztonsági szervezet hálózata a református egyházban a diktatúra idején. In: Théma 2010 (12) 1–2. 20.) Kocsis Elemér elődje, Bartha Tibor mellett a diktatúrát kiszolgáló egyház egyik központi alakja volt, a Bartha vezetésével kidolgozott „szolgáló egyház teológiája” fontos ideológusa. Egy 1983-ban megjelent írásában (Teológiai gondolkodás egyházunkban. In: Bartha Tibor–Makkai László (főszerk.): Studia et Acta Ecclesiastica V. Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből 1867–1978. Budapest, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 475–502.) a szolgáló egyház teológiáját mint egy látomás beteljesedését Bartha Tiborral egyetértve, mint „genuin református alkotást” az egyház szinte hitvallási rangú iratának tekinti, és – amint az az egyházi nyilvánosságban akkoriban magától értetődő volt – az egyház egész életét ennek összefüggéseiben értelmezi. Néhány évvel később azonban, 1991-es újraválasztása utáni püspöki jelentésében Kocsis Elemér az alábbiakat írja:

„Végül, de nem utolsó sorban, fel kell vetnünk azt a sokszor és sokak által vitatott kérdést, hogy milyen teológiát folytattunk és végzünk ma a Tiszántúlon. Teológiai eszményképünk a biblikus és hitvallásos, klasszikus református teológia, annak Barth Károly által inspirált, modern interpretációjában. (…) Ezt a teológiát tanítottuk dogmatikában, hitvallásokban, egzegézisben az elmúlt évtizedekben is és igyekeztünk érvényesíteni, mint a református igehirdetés fő irányvonalát. Sokkal periférikusabb szerepet játszott az ún. „szolgáló egyház" teológiája, amelynek szintén svájci alapjai vannak, a szociális keresztyénség Barth Károly és Eduard Schweizer teológiájával. Ezt a teológiát főképpen a marxistákkal való dialógusban használtuk. A marxizmussal való dialógus nem speciálisan magyar református találmány, hanem világszerte folyó fáradozás volt, amely a modern katolicizmus részéről indult el. Mivel ez az indok megszűnt, így ennek a teológiának nincs tovább szerepe és tere. Ezt a sokrétű teológiai jelenséget lehet zsurnalisztikusan és összefüggéseiből kiragadva summásan elítélni, azonban nézetünk szerint megítéléséhez alapos analízis szükséges. Mindenesetre teológiai fáradozásunkat és egyházi magatartásunkat illetően készek vagyunk önvizsgálatra, bűnbánatra és korrekcióra, mert túlzottan a túlélésre és gyülekezeteink megtartására rendezkedtünk be, és nem kértük el a prófétai kritika kegyelmi ajándékát.” (Cselekednünk kell! A legfőbb feladat: gyülekezeteink építése. [Részletek dr. Kocsis Elemér püspök jelentéséből.] In: Reformátusok Lapja 1991 (35) 5. 3.)

Kocsis szövege kiábrándító. Vagy kijózanító. Leginkább azért, mert azt látjuk, hogy a nyelvi és gondolati struktúrája állandó, és mutatis mutandis bármilyen „rendszerváltás” esetén alkalmazható. Hasonló jelent meg Bereczky Albertnél, miután Rákosi javaslatára Ravasz utódja lett, de a megélhetésre cserélt prófétaság gondolata Ravasznál is előfordult. Vajon most mikor fog megjelenni a református nyilvánosságban? Alapvetően persze nem az a gond, hogy ezeket a szavakat mint új felismerést kimondjuk, pláne, ha megbánással tesszük azt. A gond az, ha a mintázatot, az ismétlődést nem vesszük észre. Hogy valamiért mindig ide jutunk vissza.