Felsődobsza hangja nagypénteken

Nagypénteken országos figyelem irányul a Felsődobszai Református Egyházközségre: a Kossuth rádió innen közvetíti az istentiszteletet. Egy kis abaúji gyülekezet kap így országos nyilvánosságot, de talán éppen ez adja a helyzet igazi súlyát. Felsődobszán nem egy nagy létszámú, sok programmal működő közösség életébe pillanthatunk be, hanem egy olyan gyülekezetébe, amely kicsiny létszáma ellenére is ragaszkodik ahhoz, ami megtartja: a vasárnaphoz, az ünnepek rendjéhez, a szolgálathoz és egymáshoz. Gazsiné Vízi Éva lelkipásztor három szóval jellemzi magukat: kicsi, de mégis életrevaló és életre igyekvő.

A felsődobszai gyülekezet mai helyzete sok szempontból ismerős lehet más kistelepülési egyházközségeknek is. Tímár Imre főgondnok emlékei szerint három évtizeddel ezelőtt még majdnem tele volt a templom, ma viszont az idősödés, az elhalálozások és az elvándorlás miatt jóval kevesebben maradtak. A fogyás azonban nem bénította meg a közösséget. Ahelyett, hogy a hiány vált volna meghatározóvá, Felsődobszán inkább az lett a kérdés, hogyan lehet hűségesen továbbvinni azt, ami megmaradt.

Ebben a gyülekezetben a vasárnapnak ma is súlya van. Gazsiné Vízi Éva arról beszél, hogy fel sem merülne: azért, mert kevesebben vannak, ritkábban legyen istentisztelet. – Kis gyülekezet a felsődobszai, de ettől függetlenül mindig ragaszkodunk ahhoz, hogy minden vasárnap, minden ünnepkor megtartsuk az alkalmakat. Fel nem merülne az, hogy mivel kevesen jövünk templomba, akkor ráérnénk kéthetente vagy havonta járni. Az a néhány ember, aki hűségesen megjelenik, mindig megvallja, ez neki milyen feltöltődés, kiindulási pont: az elmúló hét terheit leteszem, és erőt kérek a következőre – sorolja. A lelkipásztor szerint éppen ez a tíz-tizenöt ember tartja életben a közösséget azzal, hogy ragaszkodik ehhez a ritmushoz.

A mai közösség életének megértéséhez érdemes röviden a templom és a helyi reformátusság múltjára is visszatekinteni.

Ugyanezt a belső szükségletet fogalmazza meg egyszerűen Tímár Imre is, amikor azt mondja: a szolgálatban azt szereti legjobban, hogy vasárnap legyen, és mehessen az Úr házába. Szavai mögött nemcsak személyes vallomás húzódik meg, hanem egy egész gyülekezeti valóság. A vasárnapi istentisztelet itt lelki megnyugvást és feltöltődést jelent, de ugyanilyen fontos a találkozás is azokkal, akik hétről hétre jelen vannak. Egy kis közösségben a rendszeres jelenlét, a közös ritmus különösen felértékelődik. Tímár Imre szavaival: – A megszokott személyekkel találkozik az ember, mert általában az a tíz-tizenkét ember jön el, akikkel mindig tartjuk a kapcsolatot az egyházon belül.

A főgondnok szolgálata maga is erről a csendes állhatatosságról szól. Tímár Imre 1991-ben lett presbiter, egy évvel később pénztáros, 2012-től pedig gondnok, később főgondnok. Édesapja is presbiter volt, így a szolgálatban a családi folytonosság is jelen van. A feladatokat csak úgy sorolja: kaszálás, permetezés, takarítás, vagyis minden, ami a gyülekezet működéséhez szükséges. Ezek a háttérmunkák ritkán kerülnek előtérbe, pedig egy falusi egyházközség életében nélkülözhetetlenek. A gyülekezetet nemcsak az tartja meg, aki szól, hanem az is, aki csendben elvégzi, amit kell.

Tímár Imre szerint a hit mellett a családi minta az egyik legfontosabb megtartó erő. Meggyőződése szerint a gyülekezethez tartozást elsősorban nem magyarázni, hanem megmutatni lehet. – A gyerek, amit lát a szülőtől, azt fogja csinálni. Ha a szülő lusta lesz eljönni a templomba, akkor a gyerek is azt fogja mondani, hogy inkább nézem a tévét. Azt vallom most is, hogy amit lát a gyerek a szüleitől, azt fogja majd ő maga is csinálni – fejti ki. Egy olyan közösségben, ahol az utánpótlás kérdése nem elméleti, hanem mindennapi valóság, ennek a mondatnak különös súlya van.

A főgondnok saját családjában is ezen értékek továbbadását tartja fontosnak. Gyermekei járnak templomba, az unokákkal is szeretnék megőrizni a kapcsolatot a gyülekezeti élettel, akkor is, ha nem mindenki él helyben. A húsvéti ünnepkör nekik is a találkozás ideje. – Összejön a család, együtt elmegyünk istentiszteletre – mondja. Ebben a mondatban benne van mindaz, amit egy falusi gyülekezet ünnepi arcáról tudni lehet: a templom ilyenkor nem pusztán liturgikus tér, hanem a családi összetartozás egyik helye is.

Frankó Józsefné Éva presbiter a felsődobszai gyülekezet másik fontos arcát mutatja meg. Ötven éve él a településen, három lányát itt keresztelték és konfirmálták, 2001 óta presbiter. Szavaiból az derül ki, hogy neki a közösséghez tartozás szorosan összefonódik a segítő szándékkal. Nem szeret ígérni, mondja, inkább azt viszi, amit már elkészített. Ez a szemlélet jól illik ahhoz a világhoz, amelyben a szolgálat nem látványos gesztusokból, hanem elvégzett munkából áll.

Az ő életében ez különösen a templomi terítők készítésében vált láthatóvá. – Először nem volt, aki megcsinálja, például a templomterítőket, és akkor azt mondtam, hogy ha sehol nem vállalják, én megcsinálom. Így kezdődött el, és azután ment tovább, úgyhogy már tíz templomnak dolgoztam. Volt, ahova már többször is, sőt még a katolikus templomba is dolgozom, ha felkérnek. Oda is szívesen segítek, a mi gyülekezetünkben pedig csak jót és szeretetet kapok a munkámért – számol be. A varrásról úgy beszél, mint ami megnyugtatja és kikapcsolja: ha gondja van, leül, dolgozik, és csak arra tud koncentrálni. Ebben a személyes tapasztalatban összeér a kézimunka, az elcsendesedés és a szolgálat.

Frankó Józsefné szerint a gyülekezet nemcsak szolgálati hely, hanem megtartó közösség is. Különösen szívesen emlékszik vissza azokra az alkalmakra, amikor a presbiterek együtt készültek valamilyen feladatra. – Amikor összejártunk mi, presbiterek, vagy amikor a pályázat volt a templomra, akkor összejöttünk többen. Mindenki hozott egy kis süteményt, és egymásét megkóstolgattuk. Az egy olyan jó délután volt együtt az emberekkel, a hívőkkel. A beszélgetésekben egymás gondját, baját, jólétét elmondjuk egymásnak, figyelünk egymásra, főleg az idősebbekre, és segítünk nekik – idézi fel. Egy kis közösség életében az ilyen alkalmak adják meg azt a belső tartást, amely nélkül a közös hit könnyen magánüggyé szűkülne.

A lelkipásztor is úgy látja, hogy a gyülekezet ereje nem elsősorban a számokban, hanem a megbízható emberek jelenlétében mutatkozik meg. Amikor feladat adódik, mindig van az a néhány ember, akire lehet számítani. Öt különböző gyülekezetben szolgálva ez különösen nagy érték: tudja, kihez fordulhat, ha segítségre van szükség. A sokfelé osztott szolgálat emberileg nagy terhelést jelent, hiszen egyszerre kell figyelni több településre, többféle gondra, közösségi dinamikára. Gazsiné Vízi Éva mégis úgy fogalmaz: – Isten ad erőt a feladathoz, és a helyi segítők nélkül nem is lehetne végezni ezt a munkát. Felsődobszán a főgondnok, a presbiter és még néhány hűséges ember ilyen támasz.

Ő maga 2006-ban került ide, amikor Felsődobsza, Nagykinizs és Szentistvánbaksa már egy lelkipásztor alá tartozott, mert külön-külön nem tudtak volna eltartani egy-egy lelkészt. Ehhez társul még két helyettesítési hely, így ma öt gyülekezet alkot egy sajátos szolgálati egységet. Mindez jól mutatja, milyen valóságban élnek ma sok helyen a kistelepülési református közösségek. A kérdés nem az, visszaáll-e valaha a régi állapot, hanem inkább az, hogyan lehet a jelen keretei között hűségesen, életre igyekvően megmaradni. Gazsiné Vízi Éva nem rejti véka alá, hogy szereti a kis gyülekezeteket: a kisebb gyülekezetekben szerinte erősebben megmutatkozik a ragaszkodás, a szeretet és az odafordulás. Felsődobszán ezt az elmúlt húsz év során maga is sokszor megtapasztalta.

A húsvéti ünnepkör mindhármuk életében különleges helyet foglal el. Felsődobszán ma is érződik, hogy az ünnep össze tudja gyűjteni a családokat. Tímár Imrénél ez a közös templomba menetel egyszerű természetességgel jelenik meg. – Összejön a család, együtt elmegyünk istentiszteletre – mondja. – Nálunk a család ilyenkor mindig együtt van, és eljövünk a templomba, úrvacsorát veszünk, majd nálunk van az ebéd, a gyerekek, a locsolkodás, és addigra elrejtjük a tojásokat, a gyerekek pedig az udvaron lelkesen keresik őket – beszél Frankó Józsefné arról, ők hogyan ünneplik a húsvétot. A virágvasárnapi tojásfestés náluk ma is élő hagyomány, a kifújt tojásokat előre gyűjtik, a család együtt ül le díszíteni, a tojásokat hagymahéjban főzik, levelekkel mintázzák. Ezek a részletek nem pusztán kedves szokások: azt mutatják, hogy az ünnep és a hagyományok átadása ma sokszor a családokon belül történik.

A presbiter ugyanakkor azt is érzékeli, hogy sok minden visszaszorult. A locsolkodás, a tágabb rokoni és ismerősi ünneplés mára inkább a család és a közvetlen szomszédság körére szűkült. De éppen ebben válik láthatóvá, milyen fontos a tudatos őrzés. Amit lehet, azt nem akarják elengedni. – A hagyomány nem önmagáért érdekes, hanem azért, mert közben kapcsolatot teremt a nemzedékek között, és segít abban, hogy a gyerekeknek se legyen idegen az ünnep rendje – állapítja meg Frankó Józsefné.

Nagypéntekhez érve a személyes és közösségi szálak különösen erősen összeérnek. Gazsiné Vízi Éva szerint ez a reformátusok egyik legnagyobb ünnepe. Az alkalom komolyságát sok helyen a fekete terítő, a visszafogottság, a gyász atmoszférája is kifejezi. – Nagypéntek, ahogy azt szokták mondani, főleg az idősebbek, a régiek, hogy a reformátusok legnagyobb ünnepe. Mindennél nagyobbnak tartják. Ott van a gyász, a halál, de a mi tudatunkba, hitünkbe ott kell legyen, hogy ebből van kiút. Van feltámadás, van élet – fogalmaz a lelkipásztor. Egy kis gyülekezetben talán még elevenebben érezhető, mennyire fontos ez az üzenet – magyarázza Gazsiné Vízi Éva. A megfogyatkozás, a veszteség, a csend nem végpont, hanem olyan valóság, amelyen át mégis a reménység felé vezet az út. Ezt a tapasztalatot Felsődobsza a maga hétköznapjaiban is jól ismeri – teszi hozzá.

A rádiós istentisztelet-közvetítés ezért különleges felelősség is – tudjuk meg. A lelkipásztor most nem csupán ahhoz a néhány emberhez szól majd, akiket vasárnapról vasárnapra lát a templomban, hanem sok ismeretlen hallgatóhoz is. Olyanokhoz, akik talán ritkán hallgatnak istentiszteletet, vagy csak éppen most nyílik meg bennük valamilyen kérdés. – Egy istentiszteleten tudom, hogy az a tíz-tizenöt ember, akit vasárnapról vasárnapra látok, kik lesznek itt, de amikor olyanok is hallják az Igét, akik talán ritkán vagy egyáltalán nem szokták, akkor arra szükséges összpontosítanom, hogy próbáljak meg valahogy úgy szólni, hogy őket is meg tudjam szólítani. Ez egy nagy feladat, és erre nagyon készülni kell – hangsúlyozza Gazsiné Vízi Éva.

Felsődobsza története éppen ezért mutat messzebbre önmagánál. Azért érdekes, mert kicsinyként is ragaszkodik ahhoz, amit fontosnak tart. A vasárnap itt ma is kiindulópont. A szolgálat ma is közös ügy. A gyülekezet ma is számít azokra, akik csendben odaállnak, ha feladat adódik. Az ünnep még mindig képes összegyűjteni a családokat, és a nagypéntek ma is úgy szólal meg, mint amelyben a gyász mélyén ott él a reménység. Felsődobsza ezt az üzenetet viheti most a rádióhallgatókhoz is: a hit ott is megtart, ahol kevesen vannak, és a megmaradás sokszor éppen a hűség hétköznapi formáiban mutatkozik meg.