Egyháziasság és evangéliumi ébredés

„Virágvasárnap”: ha a vallási fogalmakat egyre kevésbé ismerő ember ezt a szót hallja, talán valami női magazin tavaszi borítólapját képzeli maga elé, amelyen – Nagy László költő szóalkotását kölcsönözve – a „favirághabzástól” nem látszik a Jeruzsálembe tartó Megváltó, de még az őt hordozó szamárcsikó sem…

A virágvasárnap természetesen nem csak egy szép, meleg hangulatú történet, pestiesen szólva „jó kis buli”. Aki ott bevonul, Isten országát és az isteni rend helyreállítását képviseli. Ajánlom a figyelmébe mindenkinek Pálóczi Horváth Ádámnak az új énekeskönyvben 482. dicséretként szereplő énekét, A Nagy király jön, Hozsánna, hozsánna kezdetűt. Világosan tükröződik pusztán a második versszakból is Jézus Krisztus úrsága, királyi mivolta: „Ó, szentegyház, hívek boldog országa! / Mily édes ez a Jézus királysága! / Szelíd, szegény ez és alázatos, / De nagyhatalmú és csodálatos!” Az életemet az kellene, hogy meghatározza: kicsoda számomra Jézus Krisztus? S ha őt királynak látom, akinek vannak törvényei, van uralkodói akarata, abból következik az én meghatározottságom, hogy az ő alattvalója, szolgája vagyok. És mivel tudom, hogyan szabadított meg, ezért hálás szívvel szolgálok neki.

A szelídségét hangsúlyozandó alakította úgy Jézus, hogy mégse mondjuk harci ménen érkezzen a városba?

Ő Ézsaiás egyik prófétai megfogalmazása szerint a „békesség fejedelme”. De emellett a pásztori attitűdjét is jelezhette azzal, hogy ló helyett egy szamárcsikón poroszkált a zsidóság vallási központjába. Jézus ugyanis nem földi királynak jött, ő olyan Messiás, aki egyszersmind pásztorkirály. Kiderül ez bevonulásának közvetlen előzményéből is, amiről a Máté evangéliuma 23. fejezete 37., illetve a Lukács evangéliuma 19. fejezete 41. és azt követő versei számolnak be. Ahogyan közeledett a városhoz, sírva fakadt, siratta előre az eredetileg választott népet, amelyet hiába próbált többször is összegyűjteni, mert nem akarták. Megprófétálta, hogy mivel most sem ismerték fel a Szabadítójukat, így Jeruzsálem nem kerülheti el a vesztét. A pásztorkirály, a legkisebb bárányra is odafigyelő pásztor gondolkodásmódját érjük itt tetten. Jákób megfogalmazásában ez így hangzik: a szoptatós bárányokhoz kell igazítani a lépteimet. Ugyanakkor mint király felelősséget érez népéért. Uralkodó, akinek hatalma van, mégis együtt dobban a szíve a legkisebbel is.

Ez az igazságához való ragaszkodás írta felül a szelídségét, amikor rendet csinált a templom külső udvarán?

Hadd kezdjem a választ onnan, hogy miközben mi Jézus életében a történeteket külön akcióknak látjuk, aközben az egész egy fonalra van felfűzve: a különböző csodák, a nagycsütörtök esti események, vagy ahogy sír Jeruzsálem felett, el egészen nagypéntekig, húsvétig. Ahogy van előzménye, úgy van fejleménye is a virágvasárnapi bevonulásnak. Például, amit ön is említ, hogy első útja a templomhoz vezet, és ott fölborogatja a kufárok asztalait, Isten országa rendjét képviselve. E rend helyreállításának a gesztusa jelenik meg itt. Világosan tudtul adja Jézus: az ő Atyjának háza az imádság háza, ahol az imádatnak kell megtörténnie. Ez most, amikor a református egyházunk a jelen évet az imádság évének nevezi, különösen el kell, hogy gondolkoztasson minket.

A Nagyvárad téri gyülekezetben, amelynek éléről március elsejével köszönt le, alkalmazták-e ezt a fajta az egybenlátást, meglátták-e az értelmét?

Isten közelében való elidőzések, összegyülekezések, imádságos igetanulmányozások révén fontos fölismerésekre juthattunk. A gyülekezetben év elejétől, utolsó két szolgálati hónapomon át a Bibliaolvasó kalauz szerint olvasott János evangéliumát magyaráztam. Újra-újra azon rökönyödtünk meg, az rázott meg – és fel – sokunkat, hogy Jézus nyilvános fellépésének helyszínein az emberek szembesülnek egy-egy megmagyarázhatatlan csodával, lelkesültek ezekért, a csodálatos meggyógyításoktól a kenyér- és a halszaporításig – de maga Jézus nem kell… Ez minket is megújulásra, megtérésre kell, hogy hívjon. Az Isten gyermekeinek, az egyháznak ma is az a feladata, hogy Isten országa rendjét képviselje. Mentő szeretettel nyugtalanítson az, ami a népünkkel van, például hogy a jóléttel egy időben ürülnek a templomaink. Holott életünk egy fölkészülési szakasz arra, hogy hol fogjuk tölteni az örökkévalóságot. És hogy ennek a személyes kimenetele annak a függvénye: kinek a jelenlétében éltem itt az életemet.

Nem csinált titkot abból, hogy önnek az elmúlt csaknem egy évtizedben egy súlyos betegség szorításában is kell élnie, kellett szolgálnia.

Ha akartam, se tudtam volna elhallgatni a gyülekezet előtt, amikor először jelentkezett ugyanis a betegség, 2018-ban, negyedévre kiestem, a beosztott lelkészünknek kellett helyt állnia helyettem is. A betegségem másutt jelentkezve a nyáron kiújult. A mostani kezelések bár nem egyszerűek, de hatékonyak – s közben tudom, testestől-lelkestől Jézus Krisztus tulajdona vagyok…

Ha az ember a kor előrehaladtával is egy ideig egészséges, esetleg hajlamos azt gondolni, hogy egészségesen jut el az idős korig. Önnél így volt? Gondolta, hogy Isten megenged egy ilyen történést?

„A kincsünk cserépedényben van” – jelenti ki Pál, amikor a szívünkben Isten által támasztott világosságról beszél, és a cserépedény az töredezik. Korán rá kellett jönnöm, hogy a keresztyén élet végképp nem arról szól, hogy gurítják a piros szőnyeget előttünk, és tapsolnak a szőnyeg szélén, ahol elhaladunk minden gond nélkül. Testi valónkat illetően is megterhelő nagy küzdelmek határozzák meg az éltünket, és ez nincs korhoz kötve, sem ahhoz, hogy hány éve tért meg valaki. De azért kellett a belátásban fejlődnöm. Például valaha túl erősnek tartottam Kálvin ama gondolatát, hogy Isten a megpróbáltatásokat azért engedi meg az életünkben, hogy egyre inkább vágyakozzunk az örök mennyei hazába. Ma már úgy látom, hogy ez így igaz.

Egyedül ezért tarthatja Isten fontosnak, hogy megpróbáltatásokat éljünk át?

Talán azért is, mert sokkal mélyebben hatott át minket a lázadás az Isten ellen, mint ahogy mi azt gondoljuk. Meg vagyunk győződve, hogy nekünk pikk-pakk megy minden: kitalálunk valamit, megtervezzük és végrehajtjuk. Néha viszont rádöbbensz arra: ajándék, hogy élsz… Hogy egy sürgősségi osztályon egy vagy azok közül, akiket Isten a tenyerén tart… Egyszer megkérdezték tőlem, mi volt az életemben a legnagyobb öröm, illetve mi volt az, amivel a legnehezebben tudtam szembenézni. Mindkettőre az a válaszom, hogy a kegyelemre szorultság felismerése a kiszolgáltatottság átélése következtében. Ha Isten nem hajolna le hozzám egy bajban vagy kísértésben, ha nem könyörülne azon a módon, ahogy akar, az maga volna az elviselhetetlenség. Kegyelemből élni azonban azt jelenti, hogy rábízod magad az Úrra, s azt az örömöt élheted meg, hogy Jézus Krisztusért ő a jelenedet és a jövődet is elrendezte. Ez a keresztyén öröm alapja.

Hogyan gondolkodjunk itt a földön a mi tulajdon testünkről?

Erre Pál apostol – amilyen tökéletesen, olyan forradalmian – megadta a feleletet, ráadásul amit mond, azzal még egy vonatkozásban lehet szólni a virágvasárnap üzenetéről. „Avagy nem tudjátok-é – kérdezi az apostol –, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi!” (1Kor 6,19–20) A testünket tehát arra kaptuk, hogy templom és ezért megtisztított legyen. Ne botránkoztassa Istent, önmagunkat és másokat. Az imént szó volt róla, hogy amikor Jézus Jeruzsélembe bevonult, a virágvasárnap folyományaként első dolga az volt, hogy megtisztítsa a templomot. Amikor Jézus hozzánk lép oda, Szentlelkével kész a testi valónkat megtisztítani. Ő a testünket akarja használni az üdvterve érdekében. Nem azt nézi, mekkora templom, mennyire díszes, mivel van kicicomázva, hanem hogy ez egy templom, amelyben és amely által munkálkodhat. Nem az a kérdés, milyen képességeink vannak, egy tálentumot kaptunk-e, vagy többet, hanem hogy addig, amíg Isten biztosít rá erőt, amink van, forgatjuk-e, beforgatjuk-e Isten országába. Ez alázat és engedelmesség dolga. A kérdés, hogy a feladatot, amit rád bízott Isten, te elvégzed-e.

Nincs kiadói szerződésünk életútösszegző könyvre, de villantsunk fel képeket az életéből, lelkészi szolgálatából! Először is: honnan indult az élete?

Albertirsai vagyok; Cegléden kelmefestőnek és vegytisztítónak tanultam. Utána tizenhét évesen hazakerültem kádármester édesapám mellé, aki különben Albertirsán a református gyülekezet gondnoka volt. De az egész településen közismert személynek számított, hiszen hét környező faluban nem volt kádármester, hozzánk jöttek onnan is a megrendeléseikkel.

Mondana még pár szót a családjáról, felmenőiről?

A nagyapám hetvenöt százalékos hadirokkantként került haza az első világháborúból. Összeházasodott az első feleségével, édesapám 1918 októberében megszületett, majd az édesanyja fél évvel a szülés után meghalt spanyolnáthában. Nagyapám ott maradt hadirokkantan egy fél éves gyerekkel. Újranősült a gyászév leteltével, és elvett egy hat éves fiúval egyedül maradt özvegyasszonyt, s született még hat közös gyermekük. Ezeket a felmenőimet, rokonaimat nem tanították krízisfeldolgozásra, rezilienciára, mégis megküzdöttek a próbákkal. Ráadásul később többen megtértek közülük! Először a szüleim, 1951-ben, a második világháború utáni ébredés utolsó hullámában…

Az akkor már épp betiltott Bethánia mozgalom vonalán?

Nem, Zsindelyné Tüdős Klárának volt fönt, az Istenhegyi úton háza; ott vett részt édesanyám egy női konferencián. Ő tért meg elsőnek az egyházon belüli ébredési körben, édesapám ugyanabban az évben Kecskeméten, egy presbiteri konferencián. Utána elkerült Tahiba, ahol fóti parasztemberek vezették a bibliakört. Érdekes fejlemény volt, hogy 1995-ben pont Fótra kerültem lelkipásztorként. Ott elmondhattam, hogy az édesapámat egy fóti ember segítette hitre. Kiderült, hogy a tahi bibliakörvezető egyben a fóti gyülekezet gondnoka, Forgács István volt.

Kicsi a világ, vagy inkább: nagy a kegyelem, hogy a szüleit úgy irányította Isten, hogy találkozzanak ébredési emberekkel.

Úgy van! Szüleim hatására előbb a nagyszüleim tértek meg, utánuk sorban más családtagjaink, például édesapám, édesanyám testvérei. Amikor elmentünk karácsony másnapján, János-nap előestéjén a nagyapámat köszönteni, ott zsoltárénekléssel kezdődött a családi együttlét, és igeolvasással, imádsággal folytatódott, így volt ez a hatvanas évek közepén, végén is. Édesapám aztán Albertirsán a gyülekezet gondnoka lett, édesanyám gyerekmunkás volt. Ilyen családi körben nőhettünk föl: esténként kézbe került a családi áhítat során a Biblia, és a szüleink a saját szavainkkal tanítottak imádkozni bennünket.

Amikor összeteszi imára a kezét, nem rövidebb a jobb kezén némelyik ujja vagy fél ízzel?

Jól látja: szinte minden, fás szakmában dolgozó meg tudja mutatni az ujján, hogy ott dolgozott a gépek között. 1976-tól 1982-ig otthon munkálkodtam a kádárműhelyben, közben érettségiztem, kitanultam édesapám szakmáját is, majd 1979-ben, amikor ő nyugdíjba ment, átvettem a műhelyt.

Ha jól számolom, húszévesen… Nem akart akkor még pályát módosítani, lelkész lenni?

Ugyan már tizenhat évesen megtértem, de a pályamódosítás csak huszonhárom esztendős koromban történt. Az ifjúkori hitéletem alakulásáról annyit mondanék, hogy 1971-ben voltam először gyermekcsendeshéten Monorierdőn. Ott akkoriban Trausch Liza néniék szerveztek ilyen áldott programokat mostoha nagybátyáméknál, sátrakban és a ház nagyszobájában. 1972-től 1974-ig Dunaalmáson voltam csendesheteken, ahol szintén nevezetes evangéliumi emberek voltak a hét gazdái. 1975-ben állították föl Torbágyon, az iharosi hegyoldalban Liza néni belmissziójának első faházát, a Bárkát. Ott voltam az első fiúhéten. A legfiatalabbak közé tartoztam, mégis ott fordulhatott meg az életem. Annak a felismerésnek a hatására „tettem le a fegyvert”, hogy Isten kész velem újat kezdeni a bűneim, az akkoriban már elrontottnak érzett kamasz életem ellenére is. Nyáron tehát megtértem, s még azon az őszön bekerültem Sípos Ete Álmos – akkori tápiószelei lelkész – vonzáskörébe, egy ott szervezett ifjúsági evangelizációs csendesnapon.

Hadd szúrjam közbe: csodálatos, hogy az evangéliumi ébredés örökségének micsoda háttérsugárzása volt ezek szerint még a Kádár-korban is!

Ha ezt említi, nyomatékosan hangot kell adnom annak, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve Magyarországon egy ifjúsági ébredés történt. Először ötven-hatvan, később körülbelül kétszázötven fiatal vett részt egy-egy csendesnapon. Tizennyolc évesen először csak játékszervezésbe, később igeszolgálatokba, illetve a programok szervezésébe is meghívást kaptam. Huszonhárom évesen pedig már valóban az foglalkoztatott, hogyan lehetne továbbadni mindazt, amit én kaptam az Úrtól. Föladtam a kisiparosságot, a műhelyt, beültem a budapesti teológia padjába, mert eldőlt: Isten arra hívott el, hogy egész életemmel őt szolgáljam. Teológus éveim alatt a tanulással párhuzamosan szerveztem tovább a csendesnapokat, csendesheteket.

Lássuk a pályarajzát, szolgálati helyek szerint! Alsónémedin csak pár hónapot volt, de Válon sokkal többet…

Alsónémedin három hónapot szolgáltam, majd nyolc évet Válon. Miután a váli gyülekezet 1987-ben utódot keresett, segédlelkésznek hívtak, majd meg is választottak gyülekezeti lelkészének. Ott óriási csodákat éltünk meg: ’90-ben kiderült, hogy ránk akar rogyni a parókia, s miközben 35 százalékos infláció volt, új gyülekezeti házat építettünk. Annyira csoda volt az egész, hogy amikor a váli plébánia egyháztanácsi elnöke elment az elkészült épület előtt, megemelte a kalapját, és azt mondta: „Aki nem hiszi Válon, hogy van Isten, az nézze meg ezt az épületet!”

Hogy került Fót legendás gyülekezetébe, közvetlenül Végh Tamás 1995-ös távozása után?

Több hívásom volt a nyolc év alatt, hiszen az ifjúsági szolgálatból sokan ismertek. Csakhogy harminchat évesen bekerülni a régi fóti gazdatársadalomba… Ahogy mondani szokás: „reszketett a nadrágom szára”. Hiszen a presbitereknek a nagyobb része a település meghatározó rétegéhez tartozott.

Ez hogy lehet? Még csak akkoriban történt a földkárpótlás.

A fóti birtokos parasztság a téeszesítés miatt elvesztette a földjeit. Maradt nekik három-négyszáz négyszögöl kert, ezen elkezdtek fóliázni, primőr zöldséget termelni. Nekik ott nagyon bevált a fólia.

Ott tartottunk, hogy mintha tartott volna a presbiterektől.

Az foglalkoztatott, mi az, ami tekintélyt adhat közöttük, hogy vezetni tudjak. Egy kedves Igémben találtam meg a biztató választ Sámuel első könyvéből. Isten ott azt mondja: „Mert akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek...” (1Sám 2,30) Megértettem, nekem nincs más dolgom, mint szeretni az Urat. Aztán a sürgős tennivalók küzdelmei összehoztak minket. Odakerülésemkor még le volt szakadva a fóti templom karzatának a mennyezete, ezt hamar rendbe tettük, nyomban elkezdtük fölújítani a parókiát és a templomudvar környékét, minden pénzét rááldozta a gyülekezet céladományok formájában, de közben leszakadt a toronyból a harang… Ilyen helyzeteken kellett úrrá lenni. Harminchat presbiter volt akkoriban még, de közöttük kaptam kilenc olyan férfit, akikkel együtt gondolkodhattunk: gondnoki karnak hívtuk. Kvázi két presbiteri ülést tartottunk: a gondnokin előkészítettünk mindent, de a döntést jól átbeszélve a presbitériummal hoztuk meg.

Különös élénkséggel beszél Fótról: végül is hogyan látja azt a korszakot?

A fóti egyházközségben legalább két meghatározó szál futott egymással párhuzamosan és tartotta egyben ezt a reformáció korabeli gyülekezetet. Gondoljon bele, 1533-től van nyoma az ottani protestáns közösségnek! Tehát a reformációtól indul az egyházias vonal. 1942-ben odakerült I. Madarász Lajos lelkipásztornak. Mivel őt is elérte az úgynevezett ’48-as ébredés, melléállt. Óriási ereje volt helyben az evangéliumi szellemiségnek, a gyerekmunkát vasárnap délelőtt, az istentiszteletet megelőzően tizenöt-tizenhat csoportban tartották… Madarász esperesnél kapcsolódott össze az egyházias és az ébredési vonal. Halála után, 1976-ban Végh Tamás követte, aki öt évvel az odaérkezése után hitében megújulva rádöbbent, hogy nem tehet mást, mint elmondja az evangéliumot: „Jézus Krisztus nélkül elvesznél, de ha hagyod magad megtalálni, vele új életet kezdhetsz.” S azok, akik ezt megértették, sokan beálltak a gyülekezetbe. Valóban példa, modell lehet a gyülekezeteknek, sőt az egész egyházunk megújulásának, ha az egyháziasság és az ébredés nem egymással szembemenő, egymást kizáró vonulatok, hanem kéz a kézben járnak. Ha példával akarunk élni: az egyházi vonulat volt a meder, s az Isten Lelke által adott ébredés a víz. Ahogyan a víznek a mederben van a helye, úgy az egyházban szükséges az ébredés, az élet.

Miért lett vége ennek a lelkészi korszakának?

Előrebocsátom, nagyon szép eredmények mutatkoztak: 1998-ban mi létesítettük az ország harmadik református óvodáját, feleségem, Marika volt ennek a „motorja” és első vezetője. Kisalagon, Fót Dunakeszi felé eső részén templomot építettünk, 2000-ben fölszenteltük, 2002-ben Mogyoróddal összekapcsolva önállósítottuk a gyülekezetet. E plántálás mellett 2003-ban felújítottuk a parókiát… Csakhogy közben kiégtünk teljesen.

Valami meghasonlás volt ez?

Amikor tizennégy órát dolgozol, és a végén fényképről ismered a három kisgyermekes családod, és a családod hasonlóan téged… Egy idő után minden bajod lesz. Nem akarsz kifutni a világból, de hagyjon mindenki békén. Apósom tanácsára kikapcsoltam a telefont ebédidőben két órára. Jött az igény, hogy megtanuljak normálisan élni. Gyülekezetvezetési szempontból sem lehet a lelkipásztor következmények nélkül reggel hattól este tízig elérhető, közben pedig legyen mosolygós, üde, új gondolatokat hozni tudó – ilyen nincs. Fóton egyébként is több, lelkileg megterhelő dolog volt: több kicsi babát temettem és három drogleszámolással összefüggő gyilkosságáldozatot. Vagyis miközben mi hintettük az igemagot, az ördög is hintette a búza közé a konkolyt. Hajdúböszörményből 2004-ben jött egy hívás, amit nagy küzdelmek között, de elfogadtunk.

Sikerült regenerálódni Böszörményben?

2009-ig voltunk ott. Építkeztünk, óvodát alapítottunk ott is. Azokból az évekből azt emelném ki, hogy a lelkipásztori identitás helyreállítása volt az elsődleges feladatom. Rengeteget látogattam, ami jó volt a gyülekezetnek, és nekem is. Évi száz-százhúsz családlátogatásom volt; nem kereszteltünk meg gyermeket addig, amíg el nem mentünk hozzájuk. Böszörményben gyermekmunkási stáb alakult, egyházmegyei jegyző, majd missziói előadó is voltam. Azon a korszakon keresztül Isten óriási lendületet adott. Ráadásul az északkelet-magyarországi megtért hívő emberek, a gyülekezetekben szolgálók is kicsit otthonra találhattak nálunk, hiszen tavasszal és ősszel csendesnapot tartottunk nekik.

A Budapest-Nagyvárad téri gyülekezet azért találhatott önre a meghívásával, mert régtől az addigi lelkipásztor, Sípos Ete Álmos körébe tartozott?

Ezen túlmenően az általa szervezett különböző missziói alkalmakon szolgáltam nem egyszer a Nagyvárad téren. Kilenc lelkész közül választottak ki végül.

Emlékezetes volt a 2026. március 14-i hálaadó istentisztelet…

Engem személyesen is nagyon megszólított a búcsúztatásom alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten Balog Zoltán püspök igehirdetése, kivált az, hogy kijelentette: Zila Péter munkálkodását elsősorban nem abban mérjük, hogy hány négyzetméter lett felújítva, bár az is volt bőven. A szőlőtő példázatából mint napi Igéből indult ki, és hangsúlyozta, a szőlő gyümölcse és a szőlőtő együtt tekintendő. Megjegyezte, hogy az egyházmegye és az egyházkerület is élvezhette a gyülekezet gyümölcseit az elmúlt tizenhat évben. Lelkészszentelések, lelkészcsendesnapok, missziói napok, konferenciák voltak itt szép számmal. Sőt, a 2023. január 27-i ezerfős eseményként megjelenő lelkésztalálkozóra a Groupama Arénából hozzánk jött át hétszáz Kárpát-medencei magyar református lelkipásztor, és itt úrvacsoráztunk együtt, egy több szinten folyó, de azt kivetítésekkel áthidaló együttlét megkoronázásaként.

Kifejezetten a gyülekezet tekintetében miért hálás?

Hogy a jól tanított, jól szervezett gyülekezet tovább formálódott, családias közösséggé alakult, ahol számon tarthatjuk egymást, odafigyelhetünk egymásra. Hálás vagyok a többgenerációs táborozás hagyományának a kialakulásáért: sok hasznot vett a gyülekezet abból, hogy a két hónapostól a kilencvenévesig közös táborokban lehettünk együtt, ahol délelőttönként az Isten Igéje körül voltunk együtt, délután a családok programokat csinálhattak, de csapatversenyek is voltak, az idősek pedig együtt beszélgethettek. Hálás vagyok a gyülekezeti kórusért is, ahol hétfő esténként elfelejthettem a gyülekezetvezetői terheket.

Mit említene az infrastrukurális fejlesztésekre, felújításokra elnyert pályázatok megvalósításából?

„Megölné” az interjút, ha részletesen szólnék az 1930–1935 között épült templom északi részének vagy az orgonánknak a rekonstrukciójáról, az alagsorok rendbetételéról, a világítás- és a fűtésrendszer korszerűsítéséről, illetve kicseréléséről vagy az épületeink külső megújításáról, a templomban az elektromos gerincvezetékek teljes cseréjéről, a hangosítás felújításáról és a wifihálózat kiépüléséről…

Le kell-e sütnünk a szemünket nekünk, reformátusoknak a bírálók előtt, ha kap az államtól az egyház támogatást ilyen felújításokra?

Kezdjük távolabbról! A reformáció egyik alapgondolata volt, hogy az egyház veteményeskertje az iskola és az óvoda. A hívő nép munkálkodik az ószövetségi igei felszólítás értelmében a város jólétén. Az egész társadalomnak ad, hatást gyakorol rá. Ahogy Pál mondja: „A teljes Írás Istentől ihletett, és ez hasznos a tanításra...” (2Tim 3,16) Igen, egyrészt a gyerekek oktatására, másrészt a társadalomban való normális élet megerősítésére. Ha adunk a társadalomnak azzal, hogy egy normális életmeder kialakításán munkálkodunk, közfeladatokat vállalunk át, akkor szerintem helyénvaló, ha az állam, a társadalom viszontad az egyháznak valamit, mondjuk segítséget történelmi épületei rekonstrukcióihoz vagy óvodaépítéshez. És akkor még nem szóltunk az egyházak megélhetési bázisának 1948-as elvételéről! De visszatérve a virágvasárnapra és a hálaadó istentiszteletre: hálás vagyok, és most is örülök, hogy Jézus Krisztus nemcsak azon a virágvasárnapon volt úr, hanem ma is az. Annak még inkább örülök, hogy neki szolgálhattam és szolgálhatok. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy neki szolgálva élje az életét, mert az ő szeretete mindennél többet ér.