„Egyes lelkészek bátran leírták, hogy ha ezt megteszik, akkor kiürül a templom”

Milyen folyamatok zajlottak a társadalomban és az egyházi közegben a világháború után és az ötvenes években, amelyek a forradalomhoz vezettek?
Amikor 1956 előzményeit keressük, akkor legalább 1945-ig kell visszamenni. Ahogy nyomultak előre a szovjet csapatok, az emberek féltek, menekültek nyugat felé. Körülbelül egymillió ember hagyta el az országot Ausztria felé, közülük sokan hazatértek a háború után. A lakosságnak minden oka megvolt a félelemre: málenkij robotra körülbelül nyolcszázezer embert hurcoltak el Magyarországról, a nők elleni erőszak rendszeres volt, több százezres nagyságrendről beszélhetünk. Hogy hol mi történt, nagyban függött az adott katonai parancsnoktól, akik közül a legtöbben nem tartottak megfelelő fegyelmet. Azt is tudjuk, hogy 1944 őszén viszonylag jó szőlőtermés volt, a pincékben nagy mennyiségű bor készült, a szovjet katonák pedig nyakló nélkül vedelték, a részeg katona pedig még kiszámíthatatlanabb volt. Ilyen előzmények után, 1945 tavaszán viharos gyorsasággal rendelkeztek a földreformról, amelyet egyházi szempontból nevezhetünk földelkobzásnak is. Ez az egyházak számára óriási veszteség volt, hiszen a földbirtokok jövedelméből tudták fenntartani az intézményeket. A Dunamelléki Református Egyházkerületnek ötezer holdas birtoka volt, ezeket kiadta bérlőknek, és a befolyó bevételből finanszírozták például a teológiai képzést, a püspök hivatali apparátusát, valamint az oktatási és szociális intézményeiket. De voltak az egyházmegyéknek és az egyházközségeknek is birtokai. A Kiskunhalasi Református Egyházközségnek például kétezer-ötszáz holdas birtoka volt, ami kiemelkedő gyülekezeti szinten, és ebből iskolákat, gimnáziumot tudtak fenntartani, lelkészeket fizetni. Voltak olyan egyházközségek is, amelyeknek alig volt földje, ott a lelkész sokkal kiszolgáltatottabb volt. 1945 tavaszán valamennyien azzal szembesültek, hogy a száz hold feletti birtokaikat elvették. Ráadásul ezek a földek általában céladományok voltak, azaz valaki a végrendeletében valamilyen célra hagyta azt az egyházra. Az említett Kiskunhalason például özvegy Szathmáry Sándorné Pethő Julianna gyümölcstermesztő és -nemesítő négyszázötven holdat hagyott az egyházkerületre, hogy abból a teológushallgatók külföldi tanulmányait lehessen finanszírozni. Akkor az állam ezeket a korábbi végrendeleteket mind semmibe vette. 1951 nyarán a meghagyott száz holdakat is fel kellett ajánlani az államnak megvételre nyomott áron, húszéves törlesztéssel és korlátozott felhasználással. Ezzel ellehetetlenítették az egyházak anyagi helyzetét, az önfenntartását, és a lelkészcsaládok anyagilag teljesen kiszolgáltatottá váltak. Jellemzően egy harmincholdas birtok és a kongrua garantálták egy lelkészcsalád megélhetését. Közben 1948-ban az iskolák államosítása is megtörtént, ami ellen hiába tiltakoztak az egyházak. Érdemes megemlíteni, hogy a korábbi időszakban egyre népszerűbbé váló református ifjúsági szervezeteket is felszámolták, mint például a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet (KIE) vagy a Soli Deo Gloria (SDG) református diákszövetséget.

Személyesen a lelkészeket is érték támadások?
1945-ben először igazoló bizottságok előtt kellett beszámolniuk arról, mit csináltak a háború idején, ami után sokakat népbíróság elé állítottak. Apróságokért is elítélhették a lelkészeket: mondjuk írt egy újságcikket, vagy a szovjetek ellen prédikált, esetleg nyilvános beszédben szót emelt valamiért. Miközben éveken át harcban álltunk a szovjetekkel, a katonák a fronton voltak, és egy lelkész nem tudta kikerülni az ország és a hívek legfontosabb problémáját, amikor megszólalt. Ráadásul a kommunizmusról az 1919-es tapasztalatok alapján megvolt mindenkinek a véleménye, a lelkészek is tudták, mit jelenthet a kommunizmus győzelme. Számos lelkészt érintettek ezek a népbírósági perek, a pár hónapos fogvatartás és a verés teljesen általános volt, de voltak olyanok is, akiket végül el is ítéltek. Révész Imre tiszántúli püspök írta egy jelentésében, hogy már az összes esperesét letartóztatták, és számos debreceni teológiaprofesszort is börtönbe zártak. Ezek mind az ellehetetlenítés és a megfélemlítés eszközei voltak.

Hogyan hatott a kényszerkollektivizálás a hívekre és az egyházra?
1948 nyarán elkezdődött a kollektivizálás, téeszekbe kényszerítették a gazdákat. Ez is óriási csapás volt a társadalomnak és a református egyháznak. A falusi gyülekezetekben a presbiterek nagy része a módos gazdák közül került ki, rájuk hallgatott a közösség. Ők jórészt kuláklistára kerültek 1948-tól, megbélyegezték, üldözték és ellehetetlenítették őket. Kecskeméten volt például egy presbiter, Szőke Sándor, akinek 162 holdas birtoka volt, ezért kuláknak minősítették. A városban lévő házába előbb beköltöztették a lovas rendőrséget, majd megvádolták azzal, hogy kémkedik a rendőrök után, ezért abból a részből is kirakták, ami a házából megmaradt neki. A tanyáján, ahol gazdálkodott, állították fel a gabonabegyűjtési pontot, majd ismét bíróság elé állították, mondván, hogy lopott a közösből, úgyhogy a kiszabott pénzbüntetésen túl még internálták is. Számos hasonló eset fordult elő az országban. 1950-ben átszervezték a megyéket, és hozzájuk igazították 1952-ben a református egyházmegyéket is, többet megszüntettek, újakat hoztak létre, és ezek élére már a hatalomhoz hű esperesek kerültek. Ezt követően például a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegyében Pap Géza esperes jelentéseket kért a lelkészektől, amelyekben arról kellett beszámolniuk, hogy hogyan agitálták a híveiket a téeszbe történő belépésre. Meg kell jegyezni, hogy a gyülekezetek gerincét vidéken azok a parasztgazdák adták, akiknek a családjuk mellett két fontos dolog volt az életükben: a földbirtok, ami a megélhetésüket biztosította, és az Istenük, a vallásos világképük – és akkor a lelkésznek azt a feladatot adta ki az egyházvezetés, hogy agitáljanak a parasztgazdák körében, hogy lépjenek be a téeszbe, monjanak le a földjeikről, ezzel pedig adják föl a megélhetésüket és a világképüket is! Ezekben a jelentésekben egyes lelkészek bátran leírták, hogy ha ezt megteszik, akkor kiürül a templom. Tudunk olyan esetről, ahol a lelkész megtette, amit az esperes kért, és valóban kiürült a templom, lecsökkentek az adományok, a végén pedig még a lelkészt is át kellett helyezni másik településre, mert elfordultak tőle a hívei. Ezek visszatérő történések, amit sokszor a lelkész ellehetetlenítésére használt fel a hatalom. Vargha Tamás solti esperest például az 1952-es átszervezések idején lemondatták, majd kunszentmiklósi lelkészként a városi tanácselnök – az Állami Egyházügyi Hivatal egyházmegyei előadója közbenjárására – rávette, hogy a szószékről szólítsa föl a gazdákat a beszolgáltatási elmaradásaik teljesítésére, illetve békekölcsön jegyzésére. A gazdák ezen felháborodtak, a templom kiürült, a presbiterek szóba sem álltak a lelkésszel, akinek végül az esperesnél kellett kérnie a nyugdíjazását. Akik nem működtek együtt a hatalommal, azok kis falvakba kerültek lelkipásztornak. Szenes László, a debreceni Nagytemplom lelkésze nem követte Péter János, a kommunistákat kiszolgáló püspök elvárásait, ezért lemondatták és még az egyházkerületből is elűzték, szolgálata további részét Kosdon, a Dunamelléken egy kis gyülekezetben töltötte. Az ilyen méltatlanul háttérbe szorított, mellőzött lelkészekről Lányi Gábor írt könyvet. Ezek általában az idősebb lelkészek voltak, akik még a háború előtt végezték a lelkészképzést, és Nyugat–Európában is tanultak. Ez komoly feszültségforrás volt az egyházban; a Református Megújulási Mozgalomnak az volt az egyik követelése, hogy rehabilitálni kell azokat a lelkészeket, akik ilyen méltatlan hátratételt szenvedtek el, mint akár Ravasz László püspök is.

A sérelmek egyházi aspektusát mutattuk be, de az egész társadalomban hasonló folyamatok zajlottak le.
Valóban, az egész társadalomban sérelmek halmozódtak fel. A földreformmal például gyakorlatilag földönfutóvá tették a nagybirtokos arisztokráciát, a magyar történelem évszázados vezető rétegét. A polgárságot a holokauszt során számos veszteség érte, a túlélő zsidókat és a keresztyén polgárokat pedig az új hatalom kirakta az ingatlanaikból, elvette a gyárukat, üzemüket, üzlethelyiségeiket, gyakorlatilag felszámolta a megélhetésüket. Sokukat ráadásul még népbíróság elé is állították, azokat főleg, akik országosan vagy települési szinten az elitet jelentették. A birtokos parasztságról már beszéltünk: kuláküldözés, téeszesítés várt rájuk, amikor nemcsak a földjeiket kellett beadni a közösbe, hanem a földművelési eszközeiket és az állatállományukat is. Ha pedig bármelyik kapcsán csak a kétségüket fogalmazták is meg, elvitték és könnyen börtönre és vagyonelkobzásra ítélték őket. A szegény parasztok és a munkások elvileg a rendszer támaszai voltak, hivatalosan munkás–paraszt uralom volt az országban, de ők sem lehettek elégedettek, a legtöbben ezt az időszakot általános elszegényedésként élték meg ugyanis. A szegény paraszt belépett ugyan a téeszbe a meglévő vagy az újonnan kapott pár hold földjével, de sokszor nem volt hozzá eszköze, hogy megművelje. A téeszekbe eleinte tíz-húsz paraszt lépett csak be, akik nagy szegénységben tengődtek. Van például Kalocsáról egy forrásunk, amely szerint olyan nagy volt a téesztagok között a szegénység, hogyha nem járhattak volna el napszámba a parasztokhoz, akkor nem lett volna mit enniük. A már említett lelkészi jelentésekből is jól látszik, hogy a parasztok nem láttak jól működő téeszt, a földek elgazosodtak, nem művelték a korábbi gyakorlat szerint, ezért sem akartak belépni. A munkások sem voltak elégedettek, mivel a bérek alacsonyak voltak, miközben zajlott a sztahanovista munkaverseny, a folyamatosan emelkedő norma túlteljesítésére hajszolták őket. Ha jól dolgoztak, nem kaptak több pénzt, helyette egy kitüntetést vörös csillaggal vagy Lenin képével, de azzal a boltban nem tudtak fizetni, ahol egyébként áru is alig volt. A mezőgazdaságot kivéreztették, minden elérhető forrás a nehézipar fejlesztésére ment, amiből azonban a lakosság nem sok hasznot látott. Az emberek tapasztalata az elszegényedés volt, amit sokan összekötöttek a szovjet katonák jelenlétével. Ráadásul dübörgött a hazug propaganda, masírozni kellett április 4-én és november 7-én, ami teljesen idegen volt a magyarok gondolkodásmódjától; eközben persze élénken emlékeztek arra, hogy a szovjetek 1944–45-ös bevonulása mivel járt. Megtapasztalták a sorozatos visszaéléseket, a vegzálást, az internálást, a bebörtönzést és a korábbi értékek, például a vallás támadását, ellehetetlenítését. 1956-ra már forrongott az ország. Kiskunmajsán az egyik ellehetetlenített gazda például talált egy megélhetési kiskaput: borkimérést nyitott Csepelen, ahol az államnak „felajánlott” kiskunmajsai szőlőterületeken termelt bort árusította a munkásoknak. Felfigyelt erre a kiskunmajsai begyűjtési vezető, Neményi József, akinek a gúnyneve Négus volt, mert kicsi, sötét bőrű ember volt, és nagyon utálták, mert a padlássöprésben túlbuzgó volt, és amit a parasztok a piacra tudtak vinni fűszerpaprikát vagy tejterméket, azt rendszeresen kiborogatta. Aki pedig nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettséget, azt a lovaskocsi után köttette, és behúzatta a település főterére. Ezt a Neményi Józsefet zavarta, hogy a Klucsó család megél és gyarapodik a borkimérésből, ezért házkutatást tartottak náluk, amikor kirabolták őket, és elvitték az értékeiket és a borkészletet is. Klucsóék készítettek egy mintát, amelynek a segítségével két héttel október 23. előtt számos forgalmas helyre felfestették Kiskunmajsán, hogy „Négus, kuss, agyonverünk, innen fuss!”. Ebből is látható, mekkora volt a feszültség, hogy a helyi kommunista párt egyik prominenséről ilyen fenyegető feliratok jelenhettek meg.

Helyi szinten hogy vettek részt a gyülekezetek, lelkészek a forradalmi eseményekben?
A református egyház megújulására vonatkozóan több elképzelést, memorandumot fogalmaztak meg 1956-ban, már a forradalom kitörése előtt is. 1956 nyarán az Egyházak Világtanácsa központi bizottsága közel száz küldött részvételével tartotta soros ülését Galyatetőn, ezeket a kritikus nyilatkozatokat több nyelvre lefordították, széles körben ismertté váltak, és ekkor Ravasz László is megfogalmazta a memorandumát. Ezek a kritikus hangok a református lelkészek körében terjedtek, és a gyülekezetekhez is eljutottak. A református lelkészek közül sokan úgy vettek részt az eseményekben, mint a helyi közösségnek a tanult, tájékozott vezetői, akikhez nehéz időkben érdemes fordulni. De igaz ez a katolikus papokra és az evangélikus lelkészekre is. A református lelkipásztorokat sok helyen beválasztották a nemzeti bizottságba, a helyi forradalmi szervekbe, ahol általában a békesség és a nyugalom érdekében szólaltak fel, és próbálták a békés rendezés felé irányítani az eseményeket. Ennek ellenére a forradalom utáni megtorlásban a református lelkészeket szinte mindenhol alaposan megverték a karhatalmisták. Nem egy helyen bíróság elé állították őket, a legszélsőségesebb eset Gulyás Lajos levéli lelkipásztoré, akit halálra ítéltek, pedig csak békíteni igyekezett a résztvevők között a mosonmagyaróvári határőr laktanyánál történt sortüzet követően. 1956 után bebörtönözték Vincze Ferenc kiskőrösi lelkészt is. Országos szinten is kiemelkedően fontos volt a Református Megújulási Mozgalom. Ravasz László püspök, Pap László, a teológia dékánja és Kardos János korábbi főgondnok vezetésével létrehozták az Országos Református Intézőbizottságot, majd megfogalmazták a megújulási programot, amelyben leírták az egyházzal történt igazságtalanságokat és a kijavítandó problémákat, amit november 13-án, a forradalom leverése után szétküldtek a gyülekezeteknek. És a gyülekezetek nagy része az éppen tomboló megtorlások közepette is válaszolt, és támogatta az egyház megújulását, illetve elítélte az előző időszakot.

Találkozott-e a kutatásai során olyan református hőssel, aki nem annyira ismert?
Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy lennének hősök, szerintem inkább hőstettek vannak. Ha emberi életutakat nézünk, abban a gyarlóság, a hibázás, mások megbántása mindig jelen van, az emberek inkább csak alkalmi hőstetteket képesek végrehajtani. Számos meghurcolt református lelkészről tudunk az elmúlt évek kutatási eredményeinek köszönhetően, Pógyor Istvántól a karcagi Pap Béla lelkipásztoron át – aki kiállt a kulák presbiterek mellett – a budapesti esperes Szabó Imréig vagy Dobos Károlyig. A kevésbé ismert személyek között érdemes megemlíteni Nagy Szeder Istvánt, aki egy többségében református városban, Kiskunhalason a helyi kisgazdapárt vezetője volt a háború után. Meg is hurcolták, börtönbe is zárták egy koncepciós pert követően. 1956-ban Kiskunhalason is létrejött a nemzeti bizottság, és felkérték Nagy Szeder Istvánt is, hogy legyen a tagja. Ő azt a feltételt szabta, hogy negyvennyolc órán belül tartsanak helyhatósági választásokat, hogy azok vezessék a várost, akiket az emberek megválasztanak. Tudomásom szerint az országban csak itt tartottak választásokat október 23. és november 4. között. A választáson a kisgazdapárt nyert nyolcvan százalék körüli támogatottsággal, a kommunisták pedig csupán négy százalékot kaptak. Nagy Szeder István ezek után a helyi református gyülekezettel élelmiszer-adománygyűjtést szervezett a budapesti forradalmároknak. Ő következetesen kiállt a demokratikus értékek mellett a forradalom idején is.

Mi lett a sorsa a forradalom után?
Nagy Szeder Istvánt természetesen felelősségre vonták a forradalom leverése után, több mint két évre börtönbe is került. Eszembe jutott egy másik eset is. Itt az illetőről sajnos nem tudjuk, hogy református volt-e, mert ebben az időszakban már nem tüntették fel az iratokban az emberek vallását. De a település, amelyet érint a történet, többségében református volt. Tiszakécskén a forradalom idején tüntetés szerveződött, az emberek a templom előtt gyülekeztek. Gyurkó Lajos, a harmadik hadtest parancsnoka elkötelezett kommunista volt, és hozzá telefonon az jutott el, hogy Tiszakécskén akasztják a kommunistákat, ezért az irányítása alá tartozó kecskeméti katonai repülőtérről két vadászrepülőt vezényelt Tiszakécske fölé. Az egyik pilóta, Mészáros László, sejtve, hogy mi következhet, géphibát jelentett és visszafordult, ezzel sokat kockáztatott. A másik gép pilótája, Takács Géza jelentette a tiszakécskei gyülekezést, és amikor kiadták neki a tűzparancsot, kétszer végigszántott a tömegen a vadászrepülő gépágyújával. Tizenheten meghaltak, több mint százan pedig megsebesültek. Takács Géza az események után nem sokkal ismeretlen körülmények között elhunyt. Nem tudjuk, hogy öngyilkos lett, vagy eltették láb alól.

Mészáros Lászlóval mi történt ezután?
Leszerelt a katonaságtól, polgári foglalkozást választott. Mostanában jelent meg néhány cikk róla. Mondhatjuk, hogy hőstett volt, amit végrehajtott, és megúszta megtorlás nélkül.

A forradalom és az azt követő megtorlások mennyiben változtattak a református gyülekezetek és az egyház életén?
Azt látjuk a hittanra való beiratkozások vagy a templomlátogatás adataiból, hogy jelentősen megugrott a hívek száma. Ennek az lehetett az oka, hogy a forradalom leverése és vérbe fojtása ellen az egyetlen legális, csendes tiltakozási forma az egyházi aktivitás volt. 1959-től aztán ezek az adatok ismét romlani kezdtek, ennek meg az lehet az oka, hogy a társadalom belátta, hogy a Szovjetunióval szemben nem tudnak sikert elérni, a szovjet katonáktól nem tud az ország megszabadulni, és ebben a kommunista világban kell valahogy megtalálni mindenkinek a boldogulás lehetőségét. Ráadásul ekkoriban kezdődött el egy újabb kollektivizálás, ami sokkal szisztematikusabban történt, egy-egy települést megszállva kényszerítettek bele mindenkit a téeszekbe. Az idősek megpróbáltak helyben boldogulni a téeszben, a fiatalok közül azonban sokan elhagyták a falvakat. Ez felgyorsította az egyházaktól való elfordulást, a hagyományos közösségekből való kilépést. A városi gyülekezetek nem voltak felkészülve az érkező tömegre, és az állampárt amúgy is rendkívül érzékeny volt arra, ha a lelkészek ifjúsági munkát vagy gyülekezetépítést akartak folytatni.

Sokáig beszélni sem lehetett ezekről az eseményekről vagy a hőstetteket végrehajtó emberekről. Mennyire ismerjük ezeket a történeteket?
Sok ügyet már elég jól sikerült feltárni, például Gulyás Lajos történetét. Egyre több budapesti és vidéki lelkészről is jelennek meg írások, de azt gondolom, hogy még azért sok tennivaló van ezen a téren. Gyülekezeti és egyházmegyei szinten még gyerekcipőben jár a kommunista diktatúra időszakának feldolgozása. A Bács-Kiskunsági Református Egyházmegyében több kollégám bevonásával készítettünk egy tanulmánykötetet, amelyben 1945-től a hatvanas évek közepéig tárjuk fel az egyházmegye történetét, de ilyen kötettel még nem sok egyházmegye rendelkezik az országban, és ez is csak a hatvanas évekig van meg. Bőven van mit tenniük a történészeknek. Azért is érdekes minden egyes egyházmegye, mert a hatvanas–hetvenes években a megyei tanácsnak, a megyei pártszervezeteknek sokkal nagyobb befolyása volt, és sok múlott azon, hogy az egyes helyi hatalmasságok hogyan viszonyultak az egyházakhoz. Egészen különböző mintázatok rajzolódnak ki akár szomszédos megyékben is. Van például egy doktoranduszhallgatóm, aki azzal foglalkozik, hogy a Hollandiában tanult magyar lelkészek milyen támogatásokat tudtak Magyarországra hozni ebben az időszakban a hollandiai kapcsolataik segítségével. A vasfüggönyről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy átjárhatatlan határ volt, és nem működtek a külföldi kapcsolatok, holott számos lelkész komoly anyagi és egyházi segítséget kapott ekkoriban. Az egyháztörténetnek még számos ilyen feldolgozatlan, izgalmas területe van, de hála Istennek, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán van történelemtudományi doktori iskola, és ilyen a hittudományi karon is működik, illetve vannak olyan hallgatóink, akik érdeklődnek az ilyen témák iránt.

Bátorítja a gyülekezeteket, hogy fedezzék fel a történetüket?
Természetesen. Persze ez rengeteg idő meg általában pénz, úgyhogy szánni kell arra, hogy ez megtörténjen. Érdemes lenne erre valamilyen pályázati forrást is biztosítani, mert van még mit tenni az egyháztörténet-kutatásában.