Csak bejártam dolgozni

Huszonnyolc év szolgálat után, idén Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkésze vehette át a Dizseri-díjat. A laudációban szerteágazó szakmai tevékenységét és érdeklődési körét, a kollégái iránt tanúsított lelki és sokszor anyagi támogatását, valamint az intézményben zajló munka iránti elkötelezettségét is kiemelték. Számára mindez a hétköznapok természetes része, hiszen – saját bevallása szerint – nem tett semmi kiemelkedőt, egyszerűen csak bejárt dolgozni.

A díjátadón apósa, Ritoók Zsigmond Széchenyi-díjas klasszika-filológus mintegy harminc évvel ezelőtt írt leveléből olvasott fel egy részletet. Miért olyan nagy jelentőségű ez az idézet?

Zsiga bácsi, aki nemzedékek hosszú sorának tanította meg a kultúra szeretetét, nagy hatással volt az életemre. Különösen a hite, csendes krisztusi szeretete. Édesapám fiatalon halt meg, a levél keletkezése előtt három évvel. Az apósomra mint pótapámra tekintettem, aki a rá jellemző szelídséggel és finomsággal, a másik életébe be nem avatkozva, mindig észrevette és mentette a nehéz helyzeteket, és pontosan tudta, mikor kell az atyai útmutatás. Néha nem tett mást, csak megosztotta gondolatait. 1995-ben, a levél születésének évében a feleségemmel súlyos válsághelyzetet éltünk át. Ezért kaptam a bátorítást, hogy mindaz, ami a jelenben szinte elviselhetetlennek látszik, később értelmet nyerhet, és nem a problémáé a végső szó. Két idézettel biztatott, amely máig kihat az életemre. Az egyik John Milton A küzdő Sámson című drámájából vett néhány mondat, a kórus zárógondolatait tartalmazza: „Jó így, bár sokszor kétkedünk abban, mit titkos rendelés, fő bölcsesség kirótt nekünk, s későre ért meg csak az ész. Arcát gyakran elrejti Ő, de hirtelen fölfénylik, lássa hű bajnoka bizonyságát dicső hatalmának.” A másik József története Mózes első könyvéből, amikor végül – Isten tervei alapján – minden a helyére kerül: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt…” Az életünk Isten kezében van, aki vezet bennünket. Nem mindig akarunk arra menni, amerre ő mondja, és sokszor utólag jövünk rá, hogy már ott, a mélyponton vezetett bennünket.

rideg_gyula_dizseri_dij_fotó__hurta_hajnalka

A köszönet pillanatai: Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkésze a Dizseri Tamás szeretetszolgálati díj átadóján

Fotó: Hurta Hajnalka

Többször utalt 1995-re mint élete fordulópontjára. Mi az oka?

A Baár–Madas Református Gimnázium vallástanáraként többedmagammal egyik napról a másikra utcára kerültem. Töprengtem és őrlődtem, mert attól tartottam, valószínűleg vége a lelkészi pályámnak. Melyik gyülekezet fog engem vállalni ezek után? Váratlanul felhívott Dizseri Tamás, és elmondta, hogy a Bethesda-kórház lelkészt keres. Jól ismertem Tamást, hiszen a Baár–Madasban ő indította el a diakóniafakultációt, és a diákokkal a Bethesdába jártunk gyakorlatra. Hívása a fuldoklónak dobott mentőöv volt. Új korszak, máig tartó izgalmas munka kezdődött el, és ez mindent megért. Ebben a kritikus időszakban a kórházi körülmények között út nyílt számomra az isteni gondviselésben: az orvosi egyetemen és a korábbi lelkészi szolgálatomban szerzett tapasztalataimat együtt tudtam kamatoztatni. Valóra vált mindaz, amit Zsiga bácsi buzdításként mondott.

Hogyan lesz valaki orvostanhallgatóból lelkész?

Prózai a történetem. Első generációs értelmiségi vagyok a családomban. Szerettek a szüleim, mindent megadtak nekem, amit csak tudtak. Édesapám orvosnak készült, Budapesten járt református gimnáziumba, a mai Lónyay utcába. De nem fejezte be a középiskolát, mert a szülei nem tudták anyagilag támogatni, és a rendszer sem tartotta politikailag megbízhatónak. Édesanyám könyvelőként dolgozott, és közgazdaságtant próbált tanulni a munka mellett. Még emlékszem, kisgyerekkoromban anyukámmal az esti tagozat óráin ültem a mai Corvinus-egyetem épületének nagy előadójában, és a vásárcsarnokban vásárolt finom puszedlit eszegettem, ő pedig tanult. Felvettek az erős, versenyszellemű István-gimnáziumba. Onnan kiváló továbbtanulási lehetőség kínálkozott a mérnöki, a jogászi és az orvosi pályára. Tanáraim nem értékelték nagyra képességeimet, ezért megsértődtem és elhatároztam: bebizonyítom, hogy belőlem is lesz valaki. Látva az elért eredményeimet, a pedagógusok arra biztattak, hogy az orvosira jelentkezzem. Akkor még nem tudtam, mit is jelent majd ez, hiszen a családunkban ismeretlen volt az orvoslás, amely kőkemény természettudomány. Rólam az egyetemen kiderült, humán beállítottságú vagyok. Miközben az élet értelmén és nagy kérdésein töprengtem, a csoporttársaim sebesen húztak el mellettem. Megtérésélményt éltem át, és pontosan huszonhatszor néztem meg Franco Zeffirelli Napfivér, holdnővér című filmjét Assisi Szent Ferenc életéről. Szerzetes akartam lenni, de rájöttem, hogy református szerzetes nem létezik. A Kálvin téri gyülekezetben az ifi oszlopos tagja lettem. A feleségemet, Ritoók Juditot is ott ismertem meg, együtt konfirmáltunk. Végül eldöntöttem, hogy befejezem a nyűglődést az orvosin, és a hit kérdéseivel kezdek foglalkozni, úgyhogy jelentkeztem a teológiára.

Ott megtalálta a helyét?

Nem azonnal, hiszen itt is gyökértelen voltam. Csupa lelkészgyerek vett körül, akik otthonosan mozogtak a pályán, előre látták a kijelölt utat. Ráadásul olyan tantárgyakkal is meg kellett birkóznom, mint a héber vagy az ógörög. Nehéz volt szétválasztanom és megértenem, hogy a képzés során mit is akarok elérni. Inkább a filológia vagy inkább a teológia irányába induljak? A rendszeres teológiával, etikával, amely révén a tudományos életre kapunk képzést, vagy a gyakorlati lelkészség irányába, amikor elsajátítjuk a temetési, keresztelési szertartásokat, az istentiszteletek rendjét? Vagy mélyüljek el a gyülekezetvezetésben, amelyhez hozzátartozik a könyvelés, a számlák intézése? Egy ideig nem láttam, hogyan távozom majd a kimeneti oldalon. Tudományos irányba fordultam, Skóciában a középkori latin nyelvvel akartam foglalkozni. Megint közbeszólt a Gondviselés, és egy megüresedett kiskunhalasi segédlelkészi állásba helyeztek. Az a gyakorlati év kifejezetten jót tett nekem. A jól felépített, népes gyülekezetben megismertem Nagy István és Mikesi Károly lelkipásztorokat. Felnéztem rájuk.

rideg_gyula_dizseri_dij_fotó_bethesda

Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkésze

Fotó: Bethesda Gyermekkórház

1961. december 11-én született. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem hallgatója volt 1982-ig, majd tanulmányait megszakítva jelentkezett a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, amelyet 1989-ben fejezett be. Segédlelkészként két évet töltött a kiskunhalasi református gyülekezetben. 1991-ben a Kálvin téri gyülekezet beosztott lelkésze lett. 1993-tól a Baár–Madas Református Gimnázium vallástanára. 1995-ben került Dizseri Tamás igazgató hívására a Bethesda Gyermekkórházhoz kórházlelkészi beosztásba. A Sylvester János Református Gimnázium óraadó tanára, az igazgatótanács tagja. Elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karának pedagógia szakát, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szerzett pasztorálpszichológiai-lelkigondozói képesítést, amellyel belépett a Pasztorálpszichológiai Társaságba. Egyéves videótréner-programot követően az ELTE Affektív Pszichológiai Tanszékének SAS-képzésén kapott diplomát. 2019 óta a Bocskai István Református Oktatási Központ Apáczai Csere János Középiskolájában tanít egészségügyi etikát, kommunikációt, pszichológiát és terminológiát, ezenfelül a Károli Gáspár Református Egyetem Gazdaságtudományi, Egészségtudományi és Szociális Karán is oktat. A Bethesda Gyermekkórházban jelenleg az ADHD-ambulancián esetkoordinátorként foglalkozik az érintett gyermekekkel és szüleikkel, valamint előadásokat tart pedagógusoknak ebben a témában iskolákban és óvodákban. Az elmúlt években a református egyház által elindított közép- és felsőfokú egészségügyi szakképzésekben is vállalt feladatokat.

A munka mellett egész eddigi életét tanulással töltötte, összekapcsolva az egészségügyet, a lelkipásztori szolgálatot és a tanítást. Pasztorálpszichológiai-lelkigondozói képesítést szerzett, jelenleg egészségügyi etikát, kommunikációt, pszichológiát és terminológiát tanít. Folyamatosan tanuló tanárként hogyan látja a diákjait?

Számomra az ember, a gyerek van a középpontban, de abban, hogy most másként tekintek a tanítványaimra, nemcsak a hivatásomnak van szerepe, hanem a koromnak is. A Baár–Madasban töltött időszakra visszatekintve úgy látom, nem voltam jó tanár. Akartam az lenni, csak nem voltak ismereteim a gyerekekről. Hamar átláttam, hogy nemcsak tanítani kell, hanem valakit, egy személyt megtanítani valamire. Ez nem csak a kommunikáción múlik. Ismernem kell a gimnazisták fejlődésének lélektani fázisait. Az elején a tanári kompetenciámat erőlködéssel próbáltam bizonyítani. Később rájöttem, nem arra kell figyelnem, mit akarok mondani vagy megtanítani, hanem tisztában kell lennem azzal, vajon rendelkeznek-e a diákjaim eszközökkel a tárgyam befogadására, fel tudják-e fedezni az érdekességét. Ezután inkább a személyes kapcsolatokra fordítottam nagyobb gondot. Szelíden, kedvesen, az apósomtól tanult módszerekkel igyekszem lenyűgözni a diákokat. A felnőtté válás súlyára próbálom ráébreszteni őket, hogy megértsék, felelősek önmagukért. Oda se figyelnek sokszor, úgy vélik, majd a tanár rendbe szed, ha gond van. De nem szedem őket rendbe, csak jelzem, hogy itt lenne a helye, hogy ráncba szedjék magukat. A Károlin már más a helyzet, ott is óraadó vagyok, és orvosi terminológiát tanítok. Ezek a fiatalok határozott elképzeléssel jönnek, tudják, mit akarnak, érdekorientáltak, amit nem csodálok, hiszen nagyobb részük a tanulás mellett dolgozik, gyereket nevel.

A Bethesdában sokrétű munkát végez. Nem fut el a feladatok elől.

A hőskorszakban érkeztem a Bethesdába. Mindent újra kellett szervezni, kitalálni, a feladatok egyre szerteágazóbbak lettek. Kórházlelkészként a legmobilisabbak közé tartoztam, hiszen az orvost, a nővért nem lehetett elszólítani a betegek ágya mellől. Kezdetben nem egészen háromszázan dolgoztunk itt, most hétszáznál is többen vagyunk. Hihetetlen, de a kórházi dolgozók kitűzőjét a mai napig én készítem. Fura, de humánpolitikailag kifejezetten jó, úgyhogy kértem, hadd maradjon ez a feladat nálam, ugyanis minden új belépővel találkozom már az első napon. Bejönnek hozzám, elbeszélgetünk, megismerem őket.

A Bethesda Gyermekkórházban jelenleg az ADHD-ambulancián esetkoordinátorként foglalkozik az érintett gyermekekkel és szüleikkel. A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar a mentális egészségi rendellenességek között az egyik legkomplexebb. Miért esett erre a területre a választása?

A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szereztem pasztorálpszichológiai-lelkigondozói képesítést. Közben az Ilka utcai épületünkben elindult az ifjúságpszichiátria, amely valójában mentálhigiénés osztály, de nem volt gyerekfoglalkoztatójuk. A képesítésemmel bevontak a csoportvezetésbe. Azokkal a fiatalokkal foglalkoztam, akik hétvégén is bent feküdtek, amíg zajlottak a diagnosztikai vizsgálatok. Közben a Skóciából hazatért fiatal orvosunk gyerekpszichiáterként elmélyült az ADHD témájában, és a nyomában áramlani kezdtek hozzánk a figyelemzavaros, hiperaktív gyerekek. Külföldi tanulmányútján megfigyelte, hogy a kórházban a pszichiáter csak az orvosi feladatokkal foglalkozik, a gyerekek körül felmerülő összes többi kérdést, mint például a helyzetfelméréseket, szociális ügyeket, a szülők kísérését az úgynevezett esetkoordinátorok végzik. Hazajövetele után, látva a munkánkat a mentálhigiénés osztályon, felajánlotta, legyünk esetgazdák, tanulmányozzuk mélyrehatóan a figyelemhiányos hiperaktivitást, és állítsunk fel együtt egy ADHD-ambulanciát. A kórház vezetősége támogatott minket. A járóbetegrészleget a Magdolna-házban alakítottuk ki.

rideg_gyula_dizseir_díj_díjazottak_fotó_bethesda_gyermekkórház

Rideg Gyula és az Ifjúsági Dizseri-díj két kitüntetettje, Putz Réka és Békés Tímea

Fotó: Bethesda Gyermekkórház

Milyen érzés a Dizseri-díj kitüntetettjének lenni?

Érdekes, amikor már ott voltam az ünnepségen, megnyugodtam. Körbenéztem, és megkönnyülten állapítottam meg, ezeket az embereket ismerem, a barátaim. Persze az is eszembe jutott, kik is kapták eddig a Dizseri-díjat. Intézményalapítók, szervezeti kultúrák megalkotói vagy olyanok, akik egy nehéz helyzetben valami egyedit alkottak. Például Kárpátalján árvaházat létesítettek. Mit csináltam én? Bejártam dolgozni.

Az ünnepségen elmesélte, főigazgatójára csapta az ajtót, amikor megtudta, idén díjazott lesz. Hogy esett a dolog?

Velkey György főigazgatóhoz nagyon régi barátság fűz. Majdnem egy napon születtünk, ugyanabban az évben. Egy hullámhosszon vagyunk, sokszor előfordult, hogy mielőtt hazament, átjött az osztályunkra, kicsit leroskadt, és kiöntötte a szívét. Az évek alatt kialakult közöttünk valamiféle együtt gondolkodás, olyannyira, hogy szinte tudjuk, mi van a másik fejében. Mi már sok mindent megéltünk együtt, ezért megengedhettem, hogy így fejezzem ki az érzelmeimet. Miután ismertette a kuratórium döntését, megköszöntem, és elmondtam, hogy nem kérem, lépjünk tovább. Ő azonban nem tágított, győzködni kezdett, és láttam rajta, hajthatatlan. Feladtam, és becsaptam az ajtót. Persze nem szakadt ki tokostól, csak jelzésszerű volt. Azonnal írtam neki egy levelet arról, hogy kit kellene kitüntetnie helyettem. Persze nem fogadta el. Zsiga bácsi bölcsessége beigazolódott. Valóban, de a díj nem a díjazottról, hanem a díjat odaítélőkről szól. Egyetlen kulcsmondat jut még eszembe: „Soli Deo gloria.” Vannak, akik ezt így fordítják: „Az egyedüli Istené a dicsőség.”

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!