„Az Apák napja olyan ünnep, amely segít, hogy szokjuk az apák jelentőségét. Mi apák pedig a saját szerepünk fontosságára csodálkozhatunk rá." Szalay László Pál református lelkész vallomása családja három generációjának apa-élményéről.
„Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor halat kér tőle, vagy mikor tojást kér, skorpiót ad neki?" (Lk 11:11-12)
Az Apák napja olyan ünnep, amely segít, hogy szokjuk az apák jelentőségét. Mi apák pedig a saját szerepünk fontosságára csodálkozhatunk rá. Az elmúlt évben a kínai nagy fal szimbólumát használtam fel az apaszerep érzékeltetésére. Párhuzamot vontam a Fal építésének körülményei és az apaság küldetésének meghatározó jegyei között. Kibontottam, hogy miért heroikus vállalás, kapocs és jövőbe címzett üzenet a családban betöltött férfiúi szerep. Az akkori gondolataimat egy keresztyén családi lapnak is megküldtem, hogy alkalom adtán használják fel. Megdöbbentett a szerkesztői válasz: A leírtakkal mindenben egyetértünk, de a kínai nagy falat, mint példát vállalhatatlannak tartjuk az elválasztó eszközök átpolitizáltsága miatt. Ekkor éreztem meg, hogy micsoda távolság van ember és ember, keresztyén és keresztyén között. Persze nem a kordonok, kerítések, drótakadályok, falak miatt, hanem mert ennyire különbözően gondolkodunk, értelmezünk, értékelünk.
Nemcsak a falak mosódhatnak össze és élhetnek különleges jelentéstartományokban, hanem az apa fogalma is. Másként gondolkozhattak róla nagyapáink, apáink és a mai friss apajelöltek. Jó apám mesélte, hogy amikor elemista volt és a latin nyelv fejtörést okozott neki, akkor az egyik szombat délután az édesapja magához rendelte: „No Pali gyere, lássuk azt az ablativus absolutust.” Ritka pillanatok egyike volt ez. Egyébként édesapám legtöbb idejét nagyszüleinél töltötte. Szinte ők nevelték. A közös tanulás kikérdezéssé egyszerűsödött. Néhány kérdés, bősz hallgatás és a végén egy nagy maflás, útbaigazítással fűszerezve: „Na eredj csak fiacskám és tanuld meg!” Édesapám várakozása az volt, hogy együtt átveszik az anyagot és az édesapja elmagyarázza a becsapósabb részeket.
Középiskolás voltam, amikor kezdett beérni az edzésmunka és hoztam a jobbnál jobb versenyeredményeket. Hétközben gyakran elszöktem a könyvek mellől anyu dugi zsebpénzével a szomszédos város esti tréningjeire. Apunak feltűnt, hogy az egy szál gyermeke nincs sehol, szőrén-szálán eltűnt otthonról. Utánam jött Kisújszállásra, a templom tövébe. Tudni kell róla, hogy a hétköznapi öltözéke is öltöny, fehér ing, nyakkendő, kalap volt. Furcsa jelenés volt, ahogy egyszer csak belépett a tornaterembe a rövidgatyás, atlétás emberek közé. Mutatóujjával magához intett és hazavitt. Útközben elmagyarázta, hogy ami ebben a sportban számomra elérhető volt, azt bezsebeltem. Most viszont a tanulás élvez elsőbbséget. Emlékszem, akkoriban épp a kémiát kellett nyüstölni. Valamilyen „k” betűs fogalom várt tisztázásra, de hogy ez a kovalens kötés vagy a katalizátor volt, az azt hiszem homályba vész. A várakozásom az volt, hogy édesapám együtt örül a sikereimnek és messzemenőkig támogat a sportban.
A napokban Zádorka kislányunk évzáróján voltunk. Templomi ünnepség, ballagók, velős beszédek. Közöttük egy felejthetetlen axióma: „Akinek kalapács az egyetlen eszköze, az hajlamos minden problémát egy-egy beverendő szögnek tekinteni.” A kulturális műsorblokkban kislányom is fellépett. Kár, hogy az arcát nem láttam, miközben énekelt, mert pont a félkör azon szélére került, akik nekem háttal álltak. Büszke voltam, amikor a bizonyítványát átvette, mert azt is tudom, hogy megküzdött érte. Édesanyja a rég megrendelt ajándékát az iskolakapun kilépve adta át neki. majd jött az ünnepi ebéd, cukrászda, játszóterezés. Mondhatni kerek nap volt, de még nem láttuk az est kapuját. Hógolyó örömteli sétáltatása apokaliptikus drámává vált, mikor Zádorka kedvenc hajgumija egy kis ügyetlenség okán a kutya vacsorája lett. Zádi zokogott, mint a zálogos. Darcsi, kisebbik lányunk, mint a tihanyi visszhang. Két jól táguló tüdő keserve megéneklésének lehettem tanúja. Beparancsoltam őket a szobájukba és kértem, hogy mérlegeljék a nap adományait és veszteségeit. A lányom vigasztalást remélt a karjaimban, ehelyett igények megfogalmazását kapta az önfegyelemre és a belátásra.
Gonosz létünkre tudunk-e tényleg jó ajándékot adni gyermekeinknek? Folyton a jó ajándék jár a fejemben. Mindezt türelmetlenül, elégtelenül, elérhetetlenül, passzívan, saját gondokkal terhelve, érdektelenségek közepette… Közben a gyermek végtelenül vágyik egy anyára és egy apára. Vajon ott vagyok-e neki, mint apa? Itt nem a biológiai apaságra gondolok, hanem arra, hogy hordozom a felelősséget a gyermekem iránt.
Apu mesélt egy másik történetet is az édesapjáról. Már felnőtt férfi volt és Fehérgyarmaton szolgált segédlelkészként, amikor édesapjával, a csekei pappal együtt mentek az ő első egyházmegyei közgyűlésére. Elevenen élt benne 50 esztendő távlatából is az az expozé, ami azon a gyűlésen elhangzott. Lenyűgözve és büszkén hallgatta az ifjú titán az édesapját és ennek a mércének próbált megfelelni egész életében. 2017 januárjában interjú készült velem a megyei napilapba. A félórás beszélgetés eredményét az újságírónő átküldte drótpostán az ellenőrzés végett. Elkezdtem olvasni, kerestem benne a mondatokat, amik elhangoztak a beszélgetés során, amikor a következőbe botlottam: „Legnagyobb példaképe az édesapja.” A felvett anyagban ez így nem hangzott el. Viszont a benyomás, az összkép ezt sugallhatta a kérdezőnek. A külső szemlélő valamit megérzett, amit még magamnak sem fogalmaztam meg soha.
Édesapák, akik szeretnének valamit jó ajándékot adni gyermekeiknek, annak ellenére, hogy sok a hiátus bennük. Kicsit úgy vagyunk ezzel, ahogy 1907-ben Ady megörökített egy apai próbálkozást. Iskolába szándékozott adni gyermekét az apa és ehhez kért anyakönyvi kivonatot. Amikor a hivatalos dokumentumot olvasta, holt fehérré vált. A gyermek születésének státusza: törvénytelen. Az apa úgy gondolta, hogy amit egykor elmulasztott, azt most a nevére vétellel és a házasságlevéllel pótolhatja. A törvények viszont nem engedték elfeledni a hiányosságot, elégtelenséget. Mi egész életünkben küzdünk az apai kevéssel, hibákkal, fogyatkozásokkal. Esetleg addig, amíg fel nem ismerjük a jézusi mozdulatban, hogy mily közel van a megelégedés. Ahogy Jézus a leheletnyi halat és kenyeret hittel emelte az ég felé, áldotta és osztotta ezreket jóllakatva, úgy mi is, a fogyatkozásaink ellenére is lehetünk a mindenek Atyja által elégséges földi apukák.
Szalay László Pál
A szerző telkibányai református lelkipásztor.