Aki nemcsak az egyházzal, hanem Istennel is szerződést kötött

Intézményvezetőként csak egy szavába kerülne, ám kérésünkre mégis pult mögé áll, és a finom cappuccino titkairól, sőt a kávé és a spiritualitás kapcsolatáról elmélkedik az SDG kávézójában. – A sikeres lelki alkalomhoz két dolog kell: kávé és Szentlélek. A Szentlelket kérni szoktuk, a kávét meg főzni – mondja, miközben helyére teszi a szűrőtartót a kávégépbe. – A kávézás segíthet közösségben megélni a lelkiségünket. Ma sokan sokfélék vagyunk, egyéni ízléssel, kihívásokkal, pont úgy, ahogy a kávét is sokféleképpen készítjük, koffeinmentesen, cappuccinoként vagy fekete kávéként, ám ha leülünk egy asztal mellé, akkor a különböző forró italainkkal és problémáinkkal mégis közösségben lehetünk, hiszen megosztjuk egymással az életünket – vélekedik.

Vass Pállal magunkhoz vesszük az elkészített feketét, és beülünk az irodájába, hogy gyakoroljuk az elméletét – megosztja velünk az életét.

Nyolcéves korában költözött Erdélyből Magyarországra. Bár templomba járó református családban nevelkedett, a letelepedés után gyülekezet nélkül maradtak. Ennek ellenére minden este imádkozott, ha gyakran úgy érezte is, hogy csak egy szoborhoz fohászkodik. Konfirmált, és ahogy a húga elkezdett hittanra járni, a keresztyénség egyre inkább kopogtatott a családja ajtaján. Ekkor még nem tudta, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznie huszonöt évesen. – Magam előtt látom, ahogyan térden állva imádkozom a daganatos megbetegedésben szenvedő édesapámért, mintha egy szerződést kötöttem volna az Úrral: „Mentsd meg, és közeledem hozzád!” Isten meghallgatott, pedig az orvosok már majdnem lemondtak róla. Az Úr megtette a maga részét, rajtam volt a sor – Vass Pál így mondott igent egy csendes hétvégére, amelyen megtapasztalhatta Isten szeretetét. – Összeálltak a mozaikdarabok, örömömben mintha lebegtem volna. Szerető istenképem van, és ez az eltelt húsz év mélységei ellenére is megmaradt.

– Ma már tudom, ha az Úr nem válaszol az imádságainkra, annak is helye van. Isten várat bennünket, mintha azt mondaná: „Megnézem, mi van benned!” – hangsúlyozza, majd odáig görgetjük a gondolatát, hogy az Úr ilyenkor nekünk is tükröt tart. – Van egy naplóm, ahova lejegyzetelem mindazt, amit meglátok Istenből, vagy amit tanulok tőle. Ezeket a gondolataimat azonnal le kell jegyzetelnem a naplómba, mivel utána már csak annak töredékei maradnának meg a lelkemben. A szárazabb időszakokban szükségem lesz rájuk. Az Úr időnként elhalmoz az üzeneteivel, időnként pedig a saját érdekemben hallgat – fejtegeti tovább a témát.

Az intézményvezető tizenhat évesen ismerkedett meg a vendéglátással, akkor még pincérként, ezért kértük meg a cappuccino készítésére, na meg a hangzatos rádiós interjúért, amely a református félóra adásába készül vele. Rendkívül szerette a szakmáját. Szóba kerülnek a jó felszolgáló tulajdonságai, a láthatatlanság, a vendég tisztelete, majd hoz egy példát az egykori idősebb kollégák szakmaiságáról is. – Rendezvényfőnök voltam a budai Várban, egy kiemelt szabadtéri gálavacsorán. Odalépett hozzám egy hatvanas pincér az előkészületben. A korkülönbség miatt már a megszólítását is megtisztelőnek véltem harmincévesként: „Főnök úr! Szemerkélni kezdett az eső, döntsük a székek háttámláját az asztalnak. Ha nedves székkel várjuk a vendéget, akkor inkább most hazamegyek, nem kérek fizetést sem.” Tisztelet volt benne a vendéggel szemben és a szakma iránt. A munkához való hozzáállás a szakmában persze személyenként változó, ám tanulságos volt, hogy az ember nem engedheti a szakmaiságát egy bizonyos szint alá süllyedni. Isten teremtette belénk ezt a jóságot, egy fajta szakmai meghívást kaptunk tőle az élet akár több területén is, amiből nem engedhetünk, akkor sem, ha emiatt nem kapnánk fizetést – magyarázza.

Vass Pál háta mögött egy mintegy három méter magas, világító kereszt függ a falon. Megtörtént, hogy számonkérték ezt rajta, de neki ez egy emlékeztetés. – Csendesheteken főként nem keresztyének között azt tapasztalom, hogy Isten szeretetéről, az ima, a közösség fontosságáról olyan könnyen beszélgetünk, amikor azonban a kereszt kérdése kerül a középpontba, súlyossá válik a levegő. A keresztet már nem söpörhetjük le az asztalról egyszerű közhelyekkel. Meghív bennünket, és ha nem állunk készen, akkor távolodni kezdünk tőle, sőt némelyek hátat is fordítanak neki – hívja fel a figyelmet. – Csupán árnyalatnyival, ám egy kicsit mindannyian másképpen látjuk, éljük meg a keresztet. Hallottam bizonyságtevőt, aki a börtönben adta át Istennek magát. Számára a bűnbocsánat jelentése még fajsúlyosabb a jelképben – folytatja.

Úgy véli, a kereszt az ember legbensőbb vágyára ad választ. – Szeressünk, és szeretve legyünk! Általában a család melegében nővünk fel, majd idővel a világ elhiteti velünk, hogy nincs tökéletes szeretet, ami akkor is szeret, ha rosszak vagyunk, és emiatt nekünk sem érdemes szeretni. De Jézus hiába tehette volna meg, nem szállt le a keresztről. Számomra ez a végtelen szeretet, és ez elérhető – vallja meg.

A munkahelyen is ez a cél? Szeretni és szeretve lenni? – kérdezzük az intézményvezetőt. – Alapvetően ez – érkezik a válasz. – Számomra is nagy kihívás, hogy megértsem, szeressem a beosztottakat, miközben feladatokat kell ellátnunk. Amíg egy vezetőnek csak annyira kell választ adnia, hogy az alkalmazottja elmehet-e tíz perccel hamarabb havonta kétszer, addig könnyű jó fejnek lenni, ám igazán a nehéz helyzetekben vagyunk próbára téve. Az Úr reflektorfénybe helyezi a hitünket, hogy hogyan birkózunk meg a problémával. Egyszerre kell szeretnünk és számon kérnünk – szögezi le Vass Pál, aki harminc, nyaranta ötven embernek hangolja össze a munkáját a konferencia-központban. – Nem csupán keresztyénekkel dolgozom együtt. Ők azokból a helyzetekből formálnak véleményt a reformátusságról, hogy hogyan viselkedem a krízisben – nyomatékosítja, majd kiemeli, hogy rossz és jó pillanatai a számonkérés terén egyaránt akadnak. Mindezt egy hasonlattal világítja meg: a gáztűzhelyre tett leves lobog kezdetben, de meg kell várnunk, hogy leszálljon a habja; ugyanígy az emberi indulattól, hirtelen jónak tűnő gondolattól is próbálnunk kell megszabadulni. – Érzékenyen érint, ha a vendég nem tud jól lakni. Háromszáz fős csoportot vártunk ebédre néhány éve, amikor a szakács három badella hús helyett kettőt tett oda. Természetesen nem lett elég, felvágottat kellett még feltálalni. Felment bennem a pumpa, szabadnapom volt, de elindultam a konyhára, haraptam a szám szélét, éreztem, hogy ebből baj lesz: a lobogó húslevesem leforrázza a felelőst. Amikor beléptem a konyhába, a szakács könnybe lábat szemmel, remegő lábbal állt előttem. Tudta, hogy hibázott. Ha ő belátja, akkor nekem miért kellene egy szót is szólnom?! Nem csaptam litániát. Megöleltem. Mivel nagyon megijedt, bár nem így szoktam megoldani a helyzeteket, de vittem neki két cent pálinkát, hogy megnyugodjon – nevet fel Vass Pál a helyzet megoldásán. – De sajnos nem mindig sikerül keresztyénként viselkedni a munkahelyen: ember vagyok – teszi hozzá.

A konferencia-központ kertjében sétálunk, amikor arról kíváncsiskodunk, ha már üdülőhelyet üzemeltet, hogyan kapcsolódik ki ő, a vezető. – Hazaérve megpróbálok elvonatkoztatni a munkában ért ingerektől, ha ez nem menne, akkor a három gyermekem tesz róla, hogy ez sikerüljön. A futás mellett az asztalitenisz a legkedvesebb szabadidős tevékenységem. Csak a labdára figyelek, ilyenkor minden rendben van – árulja el. – Amikor a Balatonra költöztünk, érdeklődtem, hova mehetnék pingpongozni gyakorolni. Isten nagy játékos, kiderült, hogy a siófoki református lelkipásztor pingpongedző és -oktató, hozzá járok gyakorolni – mondja mosolyogva, és ahogy a kávéfőzés-, úgy az asztalitenisz-tudását is megvillantja előttünk.

Vajon összefügg-e az istenképünkkel, hogy mennyire vagyunk boldogok? – kérdezzük. –Meghatároz bennünket, és rendkívül nehéz átírni. De nekem csak engednem kell Istennek, hogy ezt megtegye, mert néha az elképzeléseim miatt az ő valódi üzenetét letaszítom az asztalról – jegyzi meg. Szerinte rendkívül fontos, hogy ne skatulyázzuk be az embereket az első benyomás alapján: – Gyakran, amikor az első találkozás után eltelik egy-két év és újra összefutok valakivel, már egészen másképpen viselkedik, mint korábban. Egy-egy pillanatból, közösen eltöltött napból csak vázlatos következtetést vonhatunk le a személyiségéről, de az nem mozoghat a jó és rossz tengelyén. Felfoghatatlan, hogy Isten hogyan változtatja meg az embereket, engem is – hívja fel a figyelmet.

Miközben elteszi a pingpongütőket, Vass Pál büszkén mutatja meg az egyiken a feliratot: Apa. – Amikor kinyitom az otthonom ajtaját, akkor ez a legerősebb identitásom. De mindenekelőtt Isten gyermeke vagyok, ez a legfontosabb. Ebből következik minden más… – mondja határozottan.